Ez az év is elmúlt

Gyönyörűségesen búcsúzik ettől az évtől a Balaton. Szilánkosra fagyott. Még soha nem láttam ilyennek. Olyan, mintha egy hatalmas tükör millió darabra törött volna. Tegnapelőtt még a nap is sütött, és az egész tó szikrázott, csillogott-villogott.

Évbúcsúzóul gyereksziporkákat hoztam.

Marcelo D' Orta tanító gondozásában jelent meg "Isten ingyér teremtett bennünket (Az arzanói gyerekek evangéliuma)" című könyve.

Miért teremtett bennünket Isten?

- Isten teremtett bennünket, rábizonyult.

- Isten azért teremtett bennünket, hogy nyugodtan elküldhessen bennünket a paradicsomba.

- Isten azért teremtett bennünket, mert jobban szeretett bennünket, mint valaha.

- Ha Isten, ha más, valaki végül csak megteremtett bennünket...

- Isten ingyér teremtett bennünket.

- A négerek is Isten teremtményei, csak nem tudják.

- Ha Isten teremtett bennünket, az ő baja.

- Isten jól tette, hogy megteremtett bennünket, csak ne vitte volna túlzásba.

- A rendelőben egy ember nem hitte el, hogy Isten teremtett bennünket.

- Isten megteremtette az embert, aztán háziasította.

- Isten ősidőseknek teremtett bennünket.

- Isten nagyon elővigyázatosan teremtett bennünket.

- Ha Isten teremtett bennünket, miért rakták be a bátyámat intézetbe?

- Isten azért teremtette az embert, hogy aztán forgalmazza.

- Ha Isten eleve tudta, hogy a többség pokolba jut, minek teremtett bennünket egyáltalán?

- Mikor a tanító úr a teremtést magyarázta, én hiányoztam.

Meséld el a világ teremtését - 2

Ádám, miközben a bordája aludt, megteremtette Évát.

Ádám és Éva a Földi Paradicsomban éltek, szabadságra se mentek sehova. Nagyon boldogok voltak, mindig mosolyogtak, mint Al Bano és Romita Pauer.

Ádám és Éva nem fogadták meg Isten parancsát, hogy ne egyenek meg egy almát, Isten ezért kiűzte őket a paradicsomból. És mondá: "Először is kiűzlek benneteket, másodszor meg fogtok halni. Ami Évát illeti, ikreid lesznek, de egyik se hasonlít a másikra".

Ábel nagyon barátságos fiú volt, mainak is bőven elmenne. Káin nem, az egy hülye álat volt. Amikor megszülettek, Éva azt mondta nekik: "Most rögtön nekiáltok fájdalmak közepette a kétkezü munkának, mert rátok is átragadt egy kis eredendő bűn".

Ábel a birkákkal legelt. Káin a parasztot művelte. De Istennek jobban tetszettek Ábel ajándékai, ezért a két testvér folyton összebalhézott.

Egyik nap Káin fogott egy botot és úgy fejbevágta Ábelt, hogy az már túlzás, és Ábel meghalt.

Ez volt a harmadik világ első gyilkossága, utána még rengeteg ilyen következett.

Neked ki az őrangyalod?

Az őrangyal lefogadom nem létezik, csak egy rajzfilmtrükk, a papok meg a szülők találták ki, mert már nem tudták mit csináljanak, hogy jók legyünk. De az én hátam mögött nekem nincs senki, se angyal, se ördög, és azt hiszem, hogyha ilyen hazugságokkal tömik a gyerekek fejét, felnőtt korukra totál lebénul az agyuk, elhülyülnek, és az utcán mindenki rajtuk fog röhögni.

Én egyébként ha akarok és ha éppen nem vagyok pipa, magamtól is tudok jó lenni.

Karácsony felhangjai

Most kivételesen egész sikeresnek éreztem magam az ajándékozást illetően. Ez tényleg ritkán fordul elő velem. Igaz, a Feketepéter kártya elvesztette aktualitását, mert Szabi a néhány napos szobafogság alatt megtanult römizni. Azért a Feketepéter sem megy pocsékba, mert gyümölcsök vannak a lapokon magyar- és angolnyelvű felirattal, Szabi pedig angolos osztályba jár. A szupernek vélt társasjátékból még akármi is lehet. Mindenesetre, amikor megláttuk a 3 darab A4-es méretű könyvecskét a játékszabályokkal, és a szabályok segédletével, gyorsan visszacsomagoltuk. Én indítványoztam Patríciának, hogy ajándékozza el valamilyen játszóháznak, de azt mondta, hogy majd ha lesz néhány hét szabadidőm, tanulmányozzam a játékszabályokat, és ha akkor sem boldogulok vele, majd elajándékozzuk.
Patrícia nagyon örült a GPS-nek. Vasárnap, amikor Szabit elvitték Bujákra 3 napra a másik Nagyiék, felmentem hozzá. Feltöltöttük a GPS-t, megtaláltuk a főmenüt, a nyelvválasztást, beállítottuk a különböző menüpontokat. Még sétálni is elvittük a szerkezetet, hogy egymásrataláljanak a műholddal. Szóval, minden nagyon "gromek" volt, sütkéreztünk a műszaki sikerekben.
Tegnap este felhívott Patrícia és gratulált nekem az új telefonomhoz és az infralámpához. Ettől teljesen összefacsarodott a szívem.
Az úgy történt, hogy végiggondolta, és túlságosan drágának találta ezt az ajándékot, és visszavitte a GPS-t, kicserélte egy infralámpára, mert már 3. hónapja nem tudok kikecmeregni egy megfázásból. A telefonomat meg csak a szentlélek tartja össze, mivel az izületes ujjaimmal rendszeresen leejtem, és itt-ott már mutatkozik rajta némi folytonossági hiány is.
Ettől úgy elszomorodtam, meg olyan boldog is lettem. Végre egyszer sikerült jó ajándékot vennem. Magamra sajnáltam volna ennyi pénzt elkölteni, dehát nem is az a nyavajás telefon meg a lámpa az ajándék. Ugye?

Az ünnep vége felé

Különös élményt jelent nekem Szerb Antalt olvasni. Olyan áttetsző, sejtelmes, de egy cseppet sem félelmetes, mint a holdvilág. Valahogy minden lekerekített, nincs éle, sarka semminek, a legkeményebb dolgok sem sértenek, sebesítenek meg. Most, hogy kezd csendesedni az ünnep, újra kézbe vehettem a "Szerelem a palackban" novellás kötetét.
Kedvcsinálónak "A fehér mágus" című novellából szeretnék egy olyan részt mutatni, ami segített nekem kicsit magasabbra emelkedni:

"A mágus pedig karosszékében ült, és mikor ideje eljött, elbocsátotta lelkét az utolsó, legnagyobb egzaltációba. Érzékszervei egymás után maradoztak el, velük együtt a lágyság, az ízek, az illatok, hangok és a földi múló képek. Azután megszünt a test fáradt érzete is, a lélek szabadon bontotta ki szárnyát szabadabb síkokon. Ellenállhatatlan könnyebbség ragadta mind fölfelé, egyre magasabbra; a fény nőttön-nőtt, és a lélek határa egyre tágasabb lett. Lebegett a világosság tengerében, és ezt a tengert Elfelejtés tengerének hívják: mert a lélek, mikor ideér, nem emlékszik már, hogy máshol is volt valaha, az örökké ittvalóság átjárja csodás nyugalommal, és elmúlik tőle a rettenetes bilincs, melyet úgy neveznek: én vagyok.
És azután egyszer csak dobbanva megáll a lélek az utolsó határon. Eddig eljutott máskor is már, és ismét mindig visszahullott: élőnek itt nem lehet tovább. De ez a megállás mérhetetlenül rövid, ha ugyan egyáltalán időben történne a lélek aszcenziója. Mert ezúttal az erő és az akarat, mely útjára kidobta, olyan hatalmas volt, hogy áttörte a határt, és a lélek új tengerbe ér, melyet úgy hívnak: halál.
És akkor a mágus elhagyatott testét megmosták, parancsához híven ráfektették a fekete ravatalra, s megindult a menet lassú énekszóval.
A lélek pedig emelkedett tovább, földi értelemmel el nem gondolható távolságokat hagyva maga alatt; nincsen már egyedül, körülötte sok-sok fénybe öltözött lélek, és a nap aranyküllős kocsija előttük ragyog.
Akkor a lélek föllép a nap kocsijára, hol elébe sereglik a többi bölcs, mágus és csillagértő lelke. Örvendezve fogják körül, marasztalják, és a fehér mágus lelke kevéssé megpihen.
Mostan a kocsi peremére lép, és visszanéz a megtett úton át, mérhetetlen távolságon át a földre. Szürkén, lucskosan, bágyadtan, mozdulatlanul, nagy messze lent, ott fekszik a föld. Sivár látvány, és a lélek készül a további utazásra.
Akkor hirtelen a földnek egy pontjából valami fényesség ütközött ki: a fönti fényességtől egészen különböző, bántó, földszerű és sötét. A lélek lassan hozzászokott a távolsághoz, és látta, hogy az a fény ott lent Bizánc.
Látott sok embert a székesegyház előtt, a tömeg közepén egy fehér ravatalt. A fehér ravatalon csodálatos nőalak, abból árad a különös, földszerű fény. A leány pedig lassan fölült, majd egészen fölemelkedett; a bíborban születettek merev, csupa arany ruhája mint kehely ragyogott teste körül. Most csak őt látta a lélek és karjának alvajáró mozdulatát. És sosem látott még ehhez foghatót.
És azután egyszerre mindent látott, amint az a lenti fény kitárult szerte, a földet, amint ragyogó arccal aludt a déli napban, és győzelmes-zölden tört elő rajta millió fa és virág; a tenger kék volt, mint az ég, az ég mély volt, mint a tenger, ég és tenger között könnyű kezű szelek hajtották a gyermek hullámokat.
Akkor a lelket bánat fogta el, hogy mindezt eddig még sosem látta. Kihajolt a nap kocsijának párkányára, síkos volt az aranypadló, mérhetetlen a távolság, szédülés fogta el, és aztán zuhant, zuhant a föld felé. Mert a testéből szabadult lelket már csak egy nehézkedés ereje hajtja: a vágy.
A fehér mágus lelke világok miriádjain hullva keresztül elhagyott testébe visszatért. A bizánci székesegyházban, amelyet Hagia Sophiának neveznek, akkor harangoztak déli tizenkettőt."

Miért leszek egyre hülyébb minden Pesten töltött nap után?

Hetedik napja vagyok Pesten. 7 nap alatt kétszer voltam az utcán egy-egy óránál nem hosszabb időre. Amikor Szárszóról elindultam, olyan volt a falu, mint a leggiccsesebb osztrák képeslap. Szikrázó fehér hó az utcákon, fákon, a házak és kertek ünnepi díszekkel, égőkkel felékszerezve...4 óra múlva Pesten (természetesen elromlott a mozdony és csak két órás késéssel futottunk be a Délibe) fekete sár, lucsok mindenhol, szürke tömeg a metróban, kutyagumi a járdán. Más is volt, de hányinger nélkül nem tudnék írni róla. Nos, a pszichém 20 perc alatt elérte az eseményhorizontot, és belezuhant egy feketelyukba. Ezt már csak a többnapos szmog tetézte. Egyszer kinyitottam az ablakot - naív módon - szellőztetési célból, de egy perc sem kellett hozzá, és olyan volt a szoba, mintha egy kukásautó tolatott volna be az erkélyen. Szabi is 5 napot töltött szobafogságban velem, mert nem tudtuk rávenni magunkat, hogy sárban, szmogban tegyünk egy "jó" kis sétát. Így a feketepéteres kártyám aktualitását vesztette karácsonyra, mert Szabi addigra megtanult römizni.
A 7 napos bezártság, valamint a kukásautós szellőztetés oxigénhiányos állapotot idézett elő az agyamban. Mit élhet át az a majd 2 milliónyi ember, aki nem menekülhet el hetente néhány napra innen? Bár a vezetőink nyilván nem a VII. kerületben élnek, de mégiscsak a Belvárosban dolgoznak. Valószínű, hogy mindnek ugyanilyen oxigénhiányos az agya (pláne, ha úgy is született). Hát csoda, hogy mindegyik előbb-utóbb meghülyül?

Kedves szemlélődő padom és környéke

Tekintettel arra, hogy az iskolában kitört a téli szünet, december 26-ig nem valószínű, hogy ki fogom nyitni a számítógépet. Elszólítanak nagyanyói kötelezettségeim, amelyek számomra felérnek egy maratoni futás és napi öt bírkózóverseny energiaigényével, de eddig még mindig sikerült ép bőrrel megúsznom. Remélem, nem lesz ez másképp most sem, és találkozunk a Karányonyi ünnepek finisében. Addig is

Minden Kedves Netezőnek

BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK.

Tényleg némi fáziskésés lehet nálam...

Csak tegnap este vettem észre @X dec. 9-i bejegyzésemhez írt kommentjét. Így viszont a mai bejegyzésben módom van arra, hogy ismét részletesebben reagáljak, és megkaptam azt az impulzust is, ami elindította az agyamat. Köszönöm.
Való igaz, hogy a védikus kultúra "más nép, más kultúra", mint amiben mi élünk "nyugaton", Európában. Az, hogy ebben a nyugati" kultúrában én idegennek érzem magam, vagy nem érzem a magaménak, nincs tagadás, pláne nem megtagadás. (Itt eszembe jut Schmidt Éva.) Szerintem egy kultúrához való eredendő vonzódásunk nem lehet tanult vagy fejlesztett, hanem csak öröklött. Talán genetikai. Én inkább a lelki örökségben hiszek. Természetesen senkit nem szeretnék meggyőzni semmiről. Nekem a kultúra mindenek előtt lelki síkot jelent, túl a tárgyi megjelenésén. Ugyanúgy, mint a legtöbb dologban ezt sem a ráció, hanem az érzés mondatja velem.
Nagyon-nagyon kevéssé ismerem a védikus kultúrát. Mégis minden engem foglalkoztató kérdésre adott válasza tökéletesen kielégít és megnyugtat. Elbűvöl az a szépség, amivel ezt a rendszer felépítették a (logikai rendszer szépsége). Szerencsésnek mondhatom magam, hogy találkoztam vele. Úgy gondolom, hogy az Európába való születésem is nagy szerencse. Nagyon erős honvágyat érzek India után. Tudom, hogy a hindu és a zsidó vallás nem térítő vallások. Hiába is veszi fel valaki ezeket a vallásokat, soha nem lesz hindu vagy zsidó, ha nem annak született. Mégis, olyan jó valahol otthon lenni, még akkor is, ha csak fogadott gyerek az ember. Nagyon valószínű, hogy nem fogok eljutni Indiába. Az ideszületésemnél fogva azonban megadatott, hogy csodáljam Indiát anélkül, hogy meg kellene tapasztalnom a betegségeinek veszélyét, a legmélyebb nyomort, annak félelmetes látványát.
A védikus felfogás szerint én szívesen élnék akár 100 évig, vagy annál is tovább, természetesen szenvedés nélkül, emberi minőségem teljes birtokában. Gondolom ebben @X is egyetért velem. Mindenesetre azt kívánom, hogy ez minél több embernek sikerüljön.

Jöhet a Karácsony

Túléltem a karácsonyi bevásárlást. Szabival volt a legnagyobb szerencsém. Teljesen véletlenül láttam meg egy diszkont könyvesbolt kirakatában az ideális társasjátékot. Nosza, vettem hozzá egy verses találóskérdéses könyvet, egy 12 darabos zsírkrétát dinoszauroszos dobozban, valamint egy Feketepéter kártyát. Patrícia először egy Gps-t kért, de miután kifizettem az autója téligumicseréjét, majd 3 nap múlva a műszaki vizsgáztatást, valamint a következő héten elszállt féklámpa javítását, módosította a kérést egy kesztyűre. A Gps-t vettem meg neki, csakis azért, mert lehet, hogy nem találtam volna el a kesztyű színét. Bár meglehetősen hasonló az ízlésünk. Már kétszer előfordult, hogy uganazt a pulóvert, illetve ugyanazt a könyvet vettük meg egymásnak. Azóta sem könyvet sem ruhát nem ajándékozunk. Anyu kap egy kerámiával bélelt serpenyőt a hozzávaló fa villával és fa lapátkával.

Itt feldíszítettem kicsit a kerti fenyőmet. Amikor ideköltöztem a gyöngysor elég volt a fenyő csúcsától az aljáig, most meg alig érte körbe a két középső ágat. Ezek a fák is látványosan öregszenek.

A vonaton újra beleolvastam a nagyon blőd könyvembe, amit már egyszer letettem. Majd holnap elmegyek a könyvtárba, és hozok valami rendes, embernek való olvasmányt. Azért mutatok ebből is egy rövidke részletet, hogy lássátok, mivel büntettem magamat.

"Testileg a vogonok nem vonzó teremtmények. Ha a szépség a szemlélő szemében van, akkor a szemlélő nem lehet vogon, mert még a vogonok is tudják, milyen rondák. A vogon fej egy óriási aszalt szilvára emlékeztet, amin különösen mély ránc a szem és a száj. A test nagy zöld húsplotty, túl kevés csont per négyzetcenti aránnyal, túl sok redővel és radóval. A végtagok gyengék és nem hatékonyak, az elhelyezésük szinte véletlenszerű. Ha egy zavart gyereknek adunk egy kemény tojást, egy mazsolát és spagettit, akármit csinál, valamelyik vogonra hasonlítani fog.

Tehát ha minden vogon egyformán taszító, bürokratikus és szadista, hogyan juthat valaki előre a társadalmukban? Vogonabbnak kell lenni a vogonnál. A vogonoknak van erre egy szavuk is. Ha egyikük kitünteti magát a parancsok kíméletlen végrehajtásában, ha a munkaórák és a holttestek száma röhejesen aránytalan a feladat fontosságához képest, ha a vogon megy előre, míg másokat elbátortalanítanának a plurális zónák, a Titán Páncélördögök hordái vagy az özvegyek könnyei, arról a vogonról a hatalom termeiben azt mondják, van benne krúmpszt."

(Eolin Colfer : Ja, és még valami...

Gabó könyvkiadó 2010)

Az év legnehezebb napja

Holnap! Hiába húzom-halasztom, megkeményítem a lelkem, és holnap elindulok megvásárolni a karácsonyi ajándékokat. Alapjáraton is utálok vásárolni, mert ha száz szék közül kell választanom, biztos, hogy az egyetlen töröttlábúra fogok leülni. (Nem az én hasonlatom. Egy régi francia filmből jutott eszembe. Ezzel a próbával akartak meggyőződni a főhős tökéletes balfékségéről.) A lányom szerint, ha szembeállok az eladóval, azonnal kigyullad egy felirat a homlokom az alábbi szöveggel: átvágandó!!! A balfékségemen az önkiszolágálás sem segít.
Ráadásul, a december külön is megterhelő számomra ajándékügyileg. Hiába próbálom 7 éve elhitetni az unokámmal, aki december 7-én született, hogy a Mikulás együtt tudja hozni a mikulás-és a szülinapi ajándékot. Az nem úgy van: külön jön a Mikulás 6-án és külön 7-én a család a szülinappal. Patríciám pedig december 25-én született (jó, ebben én vagyok a hibás). Őt sem tudtam meggyőzni, hogy a Jézuska egyszerre hozza a karácsonyi, meg a szülinapi ajándékot. Ő sem hitte el. Én meg sajnos nem tudok egy hónap alatt négyszer is kreatív lenni.

Újra egy kis agymenés...

Nagyon inspiráló Aranyosfodorka blogja, mert mindig további gondolkodásra késztet. Most a szerkentyűkhöz írott megjegyzések, pontosabban @X utolsó megjegyzésére reagálnék azzal, hogy pontosan úgy gondolom, ahogy ő. Itt egy kicsit bővebben értenék egyet vele.
Valóban, amint egy régi nyelvet beszélő utolsó ember meghal, úgy tűnik el vele a nyelv is. Pontosan: ahogy egy civilizáció utolsó egyede is meghalt, eltűnik vele a civilizáció tudása is. Ezért gondolom (a védikus irodalom szerint), hogy az emberi civilizáció fejlődése nem lineáris, hanem ciklikus. Nem mi vagyunk az elsők, csak az újak. Ennek (legalább csak) a felvetését hiányolom a hivatalos történelem, biológia, tudománytörténeti könyvekből. Ha csak a lehetőségét megengednék ennek a felvetésnek, könnyebben lehetne értelmezni olyan régészeti leleteket, amelyek nem illenek bele a hivatalos kronológiába. Nem kellene őket raktárak mélyére süllyeszteni, ne adj Isten megsemmisíteni, vagy ha már kiállítják valahol, nem kellene valami teljesen semmitmondó, csak egyszerűen kultikus tárgynak nevezni, csak azért mert nem tudjuk, nem merjük megmondani, hogy mi is lehet az valójában.
Továbbmenve, azt gondolom, hogy talán mégsem semmisült meg minden tudás. Valószínű, hogy már a mi civilizációnkban az ókori társadalmak előtt (amik szerintem sokkal fejlettebbek voltak, mint ahogy azt mi feltételezzük) sikerült valamit megmenteni belőle. Úgy gondolom, hogy ez a tudás a templomokban, a nagyon nagy tudású, magas spirituális szinten álló papság kezében volt. Sokszor érzem úgy, hogy a szent könyvek sokkal mélyebb értelmű tudást tartalmaznak, csak egy egészen más fogalomkészletet, szinbólumrendszert használnak, mint amit mi iserünk. Egyébként a szinbólumok jelentése is sokkal mélyebb, ha úgy tetszik tudományosabb, mint ahogy mi gondoljuk.
Talán később a tudás kikerült a templomokból a tudósokhoz, de már kicsit alacsonyabb szinten. Lehetséges, hogy itt kezdődött a vallás és a tudomány szembenállása?
Ma pedig -attól tartok-, hogy a tudás átkerült a hadsereg kezébe. Amint valami számukra használható tudományos eredmény megjelenik a világban, lecsapnak rá. Ha valaki nem akarja elfogadni ezt a "beolvadást", lehetetlenné teszik a működését, és az eredményeit bármilyen eszközzel megszerzik. Később, pedig mint valami levetett, elnyűtt ruhát, átengednek valamennyit ennek a tudásnak a hasznosításából a civil társadalomnak. Ha megjelenik valami újdonság a piacon, biztosak lehetünk benne, hogy a hadsereg már mérföldekre jár ezektől az újdonságoktól.
Természetesen ezek csak gondolatok, és inkább kérdőjel van a mondatok végén, mint pont, de semmi esetre sem felkiáltójel.

Ami még eszembe jutott arról az angyalarcú, hihetetlen hangú 10 éves kislányról...

Sajnos a megjegyzésem Aranyosfodorka blogjában lehet, hogy valakiben a fanyalgás érzetét keltette. Teljes szívből mondhatom, hogy ellenkezőleg, inkább az aggodalmamat próbáltam -talán kicsit rosszul- kifejezni. Sebaj, így legalább alkalmam van kicsit bővebben írni arról, hogy mi is váltotta ki belőlem az aggodalmat.
A védikus filozófia szerint az emberi test 100 évre csereszavatos, legalábbis rendeltetés szerű használat mellett. A 100 év ragyogóan felosztható 4 egyenlő időtartamú életszakaszra. Természetesen minden életszakasznak megvan a maga feladata, és ennek a feladatanak az optimális teljesítéséhez igazodik a testünk is. Vagyis teljes harmóniában lehet test, szellem és lélek mind a 4 szakaszban.
Az első 25 év feladata a tanulás.
A második 25 évé a gyarapodás. Ha közgazdasági terminust akarnék használni, ez a bővített újratermelés időszaka (munka, család, gyerekek...).
A harmadik 25 év (mellesleg én itt tartok, és mondhatom, hogy tényleg nagyon élvezetes számomra) a visszavonulás kora. Itt nyílik lehetősége az embernek átadni a tudását, gyakorlatát, támogatva, némiképp felügyelve, az éppen akkor a gyarapodás szakaszába lépő következő generációnak. Igaz, nem egy perc alatt, hanem van rá maximum 25 év. Nem kell senki kezéből kitépni a stafétabotot, és az új generációra sem szakad rá egy szemvillanás alatt a világ gondja. Ilyen körülmények között talán nemzedéki probláma fe sem merül.
A negyedik, utolsó 25 év a lemondás időszaka. Az utolsó 25 évben készülhetünk fel a távozásra azzal, hogy szépen lassan, elengedjük a kötelékeket. Ebben nagy segítségünkre lesz a testünk is.
Ha végiggondoljuk, igaz ez minden életszakasz megélésére.
Ezért írtam a megjegyzésben, hogy "zavart érzek az erőben" (ez valami humor próbált lenni, de valószínű, hogy az nem az én színterem). Ha a kamszkori változásokat nem veszik figyelembe ennél a kislánynál, tönkretehetik a hangját. Ami pedig az előbb leírt életszakaszok feladatait illetti: mindig zavarba jövök, ha a különböző tehetségkutató versenyeken meglátok, hallok 12-13 éves kislányokat a színpadon kisminkelve érzéki nótákat előadni. Szerencsére ez a kilány nem popban, rockban indult. Viszont az operaáriák még mélyebb emberi szenvedélyek világába viszik el a hallgatót és nyilván az előadót is. Nos itt voltam zavarban. Ennek a 10 éves kislánynak biztosan, az a darmája, hogy a világ egyik legnagyobb énekese legyen. A küldetése látszik az angyalarcon is. Tartok tőle, hogy most még inkább a szülei egóját símogatja a nyilvánosság. Sőt, ha rosszindulatú lennék, azt mondhatnám, hogy befektetésnek tekintik a kislány adottságait.
Még egy gondolat: a védikus filozófia szerint, ha már teljesítettük a karmikus feladatainkat, vagy ha oly mértékben eltértünk tőle az életutunkon, hogy már nincs kilátás arra, hogy beteljesítsük a sorsunkat, leléptetnek bennünket a színről.
Nos, ezekért éreztem én aggodalmat, amikor megláttam és meghallgattam azt a videót.

Még egy kicsit a nyitottságról

Tegnap este, mint rendesen, szörföltem a TV csatornák között. A szörfölés átka, hogy ritkán látok egy filmet az elejétől a végéig. Most sem volt ez másképp. A Da Vinci csatornán a nanobaktétiumok felfedezéséről, kutatásáról illetve az ellentábor általi fogadtatásáról volt szó. A film 2002-ben készült. Azzal zárult, hogy leállt a kutatás, mert lehetséges, hogy szennyezett volt a minta. Biztos vagyok benne, hogy már fényévekre járnak a filmben tárgyaltaktól, annál is inkább, mert a nanokutatás- és technológia vezető ágakká váltak a világban.
Elég lehangoló volt látni, hogy némely tudósok, kőkemény magabiztossággal utasítanak el akárcsak felvetéseket is, mert az kicsit tovább megy az általuk eddig ismert tényeknél. Ugyanilyen lehangoló volt az is, hogy a kicsit továbbgondoló tudósokat készek nevetségessé tenni, akár az egzisztenciális létükben is fenyegetni.
Kezdetben az is kérdés volt, hogy mit látnak. Később annyit elismertek az ellenzők, hogy az mégiscsak valami. A döntő kérdés azonban az volt, hogy élő-e ez a valami. Sikerült bizonyítani, hogy növekszik az a valami. Erre az volt a válasz, hogy a kristályok is növekednek, mégsem élnek. (Biztos ez? Hiszen az élet mibenlétét sem tudjuk igazán meghatározni.) Végül, amikor már úgy látszott, hogy sikerült bizonyítani, hogy igen, élnek a nanobák, azzal zárult a film, hogy leállították a kutatást, mert lehet, hogy csak szennyeződött a minta.
Engem leginkább az fogott meg, hogy igazából nem tudjuk fülöncsípni azt a pillanatot, amikor az élettelen élővé válik, és fordítva is igaz, ugyanígy nem tudjuk tettenérni, hogy melyik pillanat az, amikor az élő holttá válik. Azt hiszem azért, mert mindkét dolog egy dinamikus folyamat. Abban a pillanatban, mikor kiragadunk egy statikus pillanatot, elveszítjük a vizsgálatunk tárgyát. Valószínű, az is közrejátszik a sikertelenségünkben, hogy a nagyon kicsi és a nagyon nagy (például az Univerzum) dolgokhoz - saját méretünk által korlátozva - nem is tudunk hozzáférni. Nem láthatjuk. Ezeken a pontokon mindíg átcsusszanunk a tudomány területéről a filozófia, végsősoron a hit területére. Persze a tudósok azt mondják, hogy törvényszerűségeket matematikai formulákba lehet foglalni. DE a matematikai formulákhoz mi adjuk meg az inputot. Márpedig, ha rossz az input, akkor rossz lesz az output is.
Talán igazuk lehet a Buddhistáknak, akik azt mondják, hogy a megválaszolhatatlan kérdéseket nem kell feszegetni, mert csak összezavarodunk. Lehet valami a hagymahéj hasonlatban is: addig hámozzuk az egyes rétegeket, míg eljutunk a semmihez.
Ezért is gondolom, hogy az ember csakis nyitottan és kellő alázattal közeledhet a világ felé, talán még a tudósok is, annál is inkább, mert A.C.Clarke szerint: "A természet mindig tartogat egy lapot a kabátujjában!".

Az egyik gyengém

Aranyosfodorkánál már írtam arról, hogy számomra a művésztekben az a szép, ami fölemel és elvisz valahová. Nekem ez az "utazás". Nem kell töltőgázt szívnom, nem kell szúrnom magam, nem kell zacskót húzni a fejemre (bocsánat). Az utazás egyszerre irányul kifelé és befelé. Ezért is szeretem a scifit. Persze nem ezeket a ma divatos szuperfegyveres, tinédzserek által elhárított világkatasztófás, gusztustalan rémségeket... Első élményem volt a "Vakok országa", a másik egy novella, aminek "A kert " volt a címe, később jött a "Marsbéli krónikák" és egy nem túl ismert szerző, Walter M.Miller ,Jr. "Hozsanna Néked Leibowitz" című könyve. Természetesen, mint a scifi klasszikusa, nem maradhat ki A.C.Clark sem. "A város és a csillagok" című regénye húzott ki az olvasási válságból (volt idő, amikor nem voltam képes szépirodalmat olvasni). Az ő művei tényleg elég messzire visznek térben és időben, de nem nemcsak kifelé, hanem befelé is.
Most olvastam a "Az őrszem" című novelláját, ami állítólag a "2001. Űrodisszeia" ötletcsírája.
Egy rövid részlet a novella végéről:

"Csaknem százmillió csillag kering a Tejútrendszer forgó korongjában, és nagyon régen más napokhoz tartozó bolygókon más fajok ugyanúgy végigjárták a fejlődés lépcsőfokait, sőt magasabbran jutottak, mint ahová mi eljutottunk. Gondoljunk egy civilizációra, messze az idő mélyén, amikor a Teremtés fénye még alig kezd halványodni, és ők olyan világegyetem urai, ahol az élet még csak egy maroknyi bolygón jelent meg. Magányukat el sem tudjuk képzelni, az istenek magányossága ez, akik a végtelen térségbe tekintenek, és senkit sem találnak, akivel megoszthatnák gondolataikat.
Bizonyára végigkutatták a csillagködöket, ahogyan mi felderítettük a bolygókat. Mindenütt találhatók ilyen világok, de vagy teljesen kopárak, vagy értelem nélküli lények nyüzsögnek rajtuk. Ilyen lehetett a Földünk is, amikor még hatalmas vulkánok füstje takarta be az eget, és a hajnal küldötteinek első űrhajója megérkezett a Plútón túli világból. Elsuhant a fagyott külső bolygók mellett, mert utasai tudták, hogy az élet nem játszik szerepet ezeknek a további sorsában. Aztán megpihentek a belső bolygók között, hogy felmelegedjenek a Nap tüzénél, és alaposabban körülnézzenek.
Nyilván szemügyre vették a Földet, amely biztonságosabban kering a tűz és a jég birodalmának keskeny határmezsgyéjén, és valószínűleg arra a következtetésre jutottak, hogy ez a Nap legkedvesebb gyermeke. A távoli jövőben itt jelenhet meg majd az élet; de tömérdek csillag várt még rájuk, és nem tudták, visszatérnek-e ide valaha.
Így hát itt hagytak egy őrszemet, egy példányt abból a több millióból, amelyet szétszórtak az univerzumban, hogy szemmel tartsák azokat a világokat, amelyek az élet ígéretét hordozzák. Ez a szerkezet hosszú évmilliókon át fáradhatatlanul küldte jelzéseit arról a puszta tényről, hogy még senki sem bukkant rá.
Talán így érthetővé válik, hogy a Föld helyett miért a Holdra helyezték a kristálypiramist. Építőit nem érdekelték azok a fajok, amelyek éppen kiléptek a barbárság korából. Civilizációnk csak akkor érdemli meg figyelmüket, ha bebizonyítottuk, hogy alkalmasak vagyunk a katasztrófák túlélésére, mert már utazni tudunk az űrben, és így elszökhetünk a Földről, szülőbolygónkról. Ezzel a kihívással valamennyi fajnak előbb vagy utóbb szembe kell néznie. Kettős kihívásról van szó, amely egyrészt függ az atomenergia megzabolázásától, másrészt attól, hogy az életet vagy a halált választjuk-e, ha jön a pusztulás ideje. Miután mi már túlestünk ezen a válságon, csupán idő kérdése volt, mikor találjuk meg a piramist, és mikor feszítjük fel. Nem sugároz többé jeleket, tehát: akik ezt figyelték, a Föld sorsáról kezdenek töprengeni. De az is lehet, hogy már nagyon-nagyon idősek, és az öregek gyakran esztelenül féltékenyek a fiatalokra.
Soha nem tudok már többé a Tejútra pillantani, hogy el ne tűnődjek, vajon melyik csillagfelhőből érkeznek hozzánk küldöttek. Ha megbocsátják nekem a közönséges hasonlatot, azt mondhatom, hogy összetörtük a tűzjelző üvegét, és nincs más dolgunk, csak a várakozás.
Nem hiszem, hogy sokáig kell várnunk."

Összeesküvés elmélet


A mai agymenésemet egy interneten olvasott hír, jelesül a kínaiak által fújt "aranylufi"-ról szóló, indította el.
Abból a csalamádéból, amit időnként összeolvasok, kezd kialakulni bennem egy jó kis összeesküvés elmélet. Előre bocsánatot kérek, a racionálisan gondolkodóktól és az igazán tájékozottaktól, de most kedvem támadt egy kicsit "agyalni".
A "Hihetetlen Magazin"-ban (tudom, nem épp autentikus forrás) olvastam pár éve valami hozzászólást egy állítólagos hosszútávú stratégiával foglalkozó (talán) hírszerzőtől. Szerinte már a 60-as éveket megelőzően létezett a kínai-arab közös elhatározás arra, hogy mindenféle álhírekkel megpróbálják szétzilálni a keresztény egyházat (most szándékosan írtam egyesszámban). Többek között ez is alapja lenne egy világméretű hatalométvételnek. Véletlenül egyre több cikket olvastam az Illuminátusokról, titkos társaságokról, a Vatikán sötét ügyeiről (bankbotrány, pápagyilkosság, mészárlás a svájci gárdánál...), Jézushoz kapcsolódó különös, igazi vagy hamisított leletekről... stb.
Nem titok, hogy napjainkban Amerika és keresztény országok egyre több nagybankjának, ismert márkanevű nagy vállalatának arab tulajdonosa van. Az is közismert, hogy Amerika költségvetési hiányát Kína finanszírozza. Tulajdonképpen a dollár árfolyama Kínától függ. Érdekes módon a "világválság" nem nagyon rázta meg Kínát és az arab országokat.
Egy -már itt is idézett- olvasmányomból az derült kiderült, hogy a világ technikai paradgimaváltás előtt áll. Amerika a 90-es évektől ismeri az új technikát (talán már Kína is), ami kiiktatja az olajat, a szénhidrogéneket. Ennek az új tecnikának alapja az arany, a nemesfémek, a nemesfémek monatomikus formája, az elektromágnesesség, és köze van a szupravezetőkhöz. Sajnos én csak egy elvetélt zenész vagyok, nem tudom szabatosabban visszaadni a témában olvasottakat.
Viszont óhatatlanul felvetődik bennem a gondolat, hogy miért van olyan égető szüksége Kínának Tibetre, Amerikának Afganisztánra (túl a katonai-stratégia szempontokon). Lehet, hogy véletlenül mindkét ország bővelkedik aranylelőhelyekben? Véleményem szerint ez a technikai paradigmaváltás fogja eldönteni a világhatalom kérdését, és a háborúk igazi oka a nyersanyag lelőhelyek megszerzése. Lehet, hogy nem is vallásháború folyik a világban. Az csak mese a tömegnek, hogy önként és dalolva ölesse magát halomra. Annyival is kevesebb emberrel kell megosztani a Föld javait.
Így kicsit érthetőbbé válik az a korábbi hír is, hogy érdekes módon, Dél-Afrika aranyat vásárol, és az a mai internet hír is jobban felborzolta a kedélyeimet, ami elindította ezt az agymenést.

Kicsit borúsra sikeredett, de kint szikrázik, csillog-villog az egyre kisebb hókupac a fenyőn

Szárszón még a nap is szebben süt. Készítettem néhány képet a kertben a madárlakomának való piros bogyókról, a fenyőmről, a fekvőtujáról, meg a magnólia bokor tavaszi virágait rejtő rügyeiről. Valószínű, hogy a képek minősége bokaszint alatti, mert a gép egyszerűen nem hajlandó idetölteni őket.
Reggelente az ágyban várom meg, amíg a kazán 20 fokot csinál a házban. Közben a reggeli műsorokat nézem a TV-ben. Ez valami buta "önostorozás" nálam.
Valójában nem is az háborít fel, hogy valaki hazudik, mert lehetne épp hülye is az illető, de NEM. Ő pontosan tudja, hogy hazudik, és azt is tudja, hogy én tisztában vagyok ezzel, de ez ma már NEM FONTOS. Senki egy pillanatig nem szégyenkezik e miatt (legfeljebb az, aki nem vált azonnal csatornát, mint néha én).
Időnként eszembe jut: ideje lenne már, hogy az Úr egy másik állatfajjal kezdje előlről ezt az egész teremtést, mert az "ember" nem jött be.
De addig is....

Radnóti Miklós

Zsivajgó pálmafán

Zsivajgó pálmafán
ülnék legszívesebben,
didergő földi testben
kuporgó égi lélek.

Tudós majmok körében
ülhetnék fenn a fán
és éles hangjuk fényes
záporként hullna rám;

tanulnám dallamuk
és vélük zengenék,
csodálkoznék vidáman,
hogy orruk és faruk
egyforma kék.

És óriás nap égne
a megszállt fák felett,
s szégyenleném magam
az emferfaj helyett;

a majmok értenének,
bennük még ép az elme, -
s talán ha köztük élnék,
nekem is megadatnék
a jó halál kegyelme.

(1944. április 5.)

Egy kicsi "sírva-vigad"

Pesten a tél sem szép. Gondoltam, amíg le nem jutok Szárszóra, angol humorral próbálom magam jobb kedvre deríteni. Sajnos rosszul választottam írót vagy könyvet, mert kifejezetten idegesített. A végén teljesen lehangolt. Szerencsére kéznél volt a segítség: "A részeges kaktusz" - a humor magyar mesterei I. kötet. Az első szerző Móricz Zsigmond, majd Cholnoky Viktor, Szép Ernő, Krúdy Gyula... és már a hó is egyre szebben esik.

Gábor Andor 1918-ban írt versét választottam. Nem is tudom, miért.

A Hadi

Mikor körülnézek itt a
Közéleti piacon,
Hol a jelszó: kis forgalom,
S bődületes haszon:
Mikor látom, hogy jómódom régesrég túl van a jón,
Mert az árak úgy mennek föl napról-napra léghajón,
Mikor ötér' veszem, amit ötszázötér' eladok,
S számozatlan millióktól dagadok és ragadok;
Mikor látom, hogy az "Izé" ötödik évébe lép:
Eszembe jut ez a nóta, ez a régi, ez a szép:

Igyál betyár!
Múlik a nyár...
Úgyse soká
Betyárkodsz már.
...

Akármilyen iszonyú kár
E háborús üzemér':
Nincsen olyan hosszú kolbász
Mely, végül véget nem ér.
Ami pénzt az Osztrák-Magyar-Állam-Nyomda nyomtatott,
Mind a mi zsebünkben ül már, s nekünk termel kamatot.
A mienk már minden, amit megszerezni lehetett,
S tönkrement már minden ember, aki tönkremehetett,
Nem maradt a fogyasztókon: csak a fogyás, meg a csont -;
Nem érdemes háborúzni, immáron jöhet a pont.

Addig ittam,
Amíg ízlett:
A háború
Remek üzlet.

Jaj csak addig szabadlábon
Tarthassam meg magamat!
Veszek egy szép bíróságot:
Testhez-állót, finomat.

Jaj csak addig maradjak meg erkölcsileg eleven!
Méltóságos méltósággal méltóztatok mereven.
A borotva élén addig kényelmetlen ez a tánc,
Mert ami most forog a kockán, nem egészen alézánc.
Most dűl el, hogy vagyok én: peches-e, sorskegyenc-e.
S öt év múlva mi leendek: főrend-e, vagy fegyenc-e?

Igyál betyár!
Nincs már sok nap...
De még addig
Becsukhatnak.

Isten tervez, ember végez

Sajnos, a "könyvtáram" rettenetesen kontraszelektált. Hiába kerestem azt a könyvet, amiből szerettem volna idézni egy történetet, ami már jó ideje foglalkoztat. Régebben, ha valami nagyon tetsző dolog került a kezembe, mindig odaadtam a barátaimnak, hogy ők is megismerjék. Ők pedig nyilván továbbadták az ő barátaiknak. A történet meglehetősen ismert, mert még egy angol nyelvkönyvben is találkoztam vele. Természetesen nem emlékszem sem a szereplők, sem a városok nevére, de a történet így is megáll. Mivel idézőjelet nem használhatok, de a történetet nem is én találtam ki, most dőltbetűvel írok tovább.

Élt egy herceg a városban, akinek volt egy kedves kertésze. A város 3 napos lovaglásra volt Damaszkusztól.
Egy reggel elment a kertész a piacra. Ott sétálgatott, nézelődött, amikor egyszercsak szembejött vele a Halál. A kertész rettenetesen megrémült, és azonnal haza rohant. Lélekszakadva elmesélte a hercegnek, hogy mi történt, és kérte, hogy adja neki a leggyorsabb paripáját, hogy elvágtasson Damaszkuszba. A herceg teljesítette a kérést, mert nagyon kedvelte a kertészét. A kertész űzte, hajszolta a lovat, és estére sikerült is Damaszkuszba érnie.
Eközben a herceg is kiment a piacra, és ő is találkozott a Halállal. Azonnal számonkérte, hogy miért rémísztgeti a kedves kertészét. Erre a Halál azt mondta: Nem akartam én megijeszteni a kertészedet. Ellenkezőleg: csak nagyon meglepődtem, hogy itt találom, mikor nekem ma este Damaszkuszban kell találkoznom vele.

1 kiló krumpli ára....

Ma délelőtt főzés közben beszélgettünk Anyuval. Megbeszéltük, hogy a régi "prolikaják", mint a bableves, lecsó, paprikáskrumpli, a mai zöldségárak mellett már majdhogynem ünnepi ételnek számítanak. A mai gazdálkodás kapcsán Anyu mesélt Nagyapáról, meg a 30-as-40-es évekbeli gazdálkodásról. Arról, hogy nem voltak mezőgazdasági támogatások, sőt saját földje sem volt Nagyapának, volt viszont felesége, 3 lánya, mégsem szenvedett semmiben hiányt a család. Az is igaz, hogy Neki nem 8 óra volt a napi munkaideje. A gazdálkodáshoz felesben bérelte a földet. Voltak állatai, volt gabonája, szőlője, nagytételben eladott bora, gyümölcse, zöldségféléje. Anyu egészen elandalodott, azokon a régi ízeken, ételeken, amiket gyerek korában ettek. Elmesélte, hogy Nagyapa kedvenc karácsonyi ételére a készülődés már ősszel elkezdődött. Ez a kedvenc: a szöllős- mákos dereje volt. Nem lehetett nélküle karácsony. Az őszi szüretkor félretették a legszebb szőlőfürtöket, kettesével felkötözték és felakasztották azokat egy rúdra a kamrában. Utána 3 napig nem lehetett bemenni a kamrába, mert kénlapcskákat égettek a tartósításhoz. Karácsonykor pedig a legszebb szemekkel megtöltötték a derejéket, amiket kifőzés után porcukros darált mákba forgattak.
Sajnos még én is emlékszem az 50-es évekbeli gyümölcsök ízére. Nem ettük meg a rózsabarackot, mert szemétnek tartottuk az ízes, illatos, lédús kajszibarackhoz képest. Emlékszem a koranyári szentivánéji almára, az apró szegfűkörtére, a nagyszemű üvegmeggyre. A szőlők édesek, ropogósak voltak, a dinnyék mézízű álmok .... Mindez nem csak a gyermekkor nosztalgiája. Ma is szívesen megvásárolnám ezeket a gyümölcsöket, de amikor meglátom a polcokon azokat az éretlen, kemény, vagy éppen aszott, félig rothadt, plottyadt "izéket" ... Ha mégis megveszem őket, otthon kidobom a felét, és nem csak a szám, de a szívem is összefacsarodik az íztelenségüktől. "Szerencsések" a mai gyerekek, ők már nem ismerik a napérlelte igazi gyümölcsöket, így nem is szenvednek a hiányuktól. Vagy mégis?

Ezek a 80 éves kis Öregasszonyok...

Tele vagyok endorfinnal. Anyut szerdán bevittem a kórházba, csütörtökön megoperálták, és ma már itthon is vagyunk. Egy nyavalyás kis daganat próbálkozott újra, de Anyut nem abból a fából faragták, aki ilyesmitől megreccsenne. Már főzi az ebédet. A kórházi szobatársai azt mondták, hogy "nagyon mozgékony a néni", magyarul: az agyukra ment az állandó serte-pertélésével (hála Istennek).
Mostanában "véleltlenül" két könyvet is olvastam szokatlan prehisztorikus tárgyakról, leletekről. Az egyik: Reinhard Habeck "Ókori csúcstechnológia", a másik pedig "A szent Frigyláda elveszett titkai" Laurence Gardnertől. Mindkét könyv csak megerősített abbéli hitemben, hogy a Földön már jónéhány civilizáció létezett, és pusztult el. A mostani biztosan nem az első, de mégcsak nem is a legfejlettebb, sőt... szerintem nagyon is alacsonyrendű. Egyre több helyen bukkannak fel adatok arról, hogy már ismerik (az egyiptomi kultúrában, sőt az azt megelőző kulturákban is ismerték) a nemesfémek monatomikus formáját, amelynek segítségével a rák, az AIDS és még sok súlyos betegség gyógyítható. De mindez kapcsolódik energiákhoz is. Már újra ismerik a tiszta energiforrást, amivel megmenthető lenne a Föld a szennyezéstől, pusztulástól. Pontosan ezért gondolom, hogy ez a civilizáció nagyon alacsonyrendű, mert a pusztulás árán is ragaszkodnak ennek a civilizációnak a végzetesen szűklátókörű, önző vezető politikusai, tudósai, pénzemberei a hatalmukhoz.

Laurence Gardner írja:

"Miközben David Hudson az 1990-es években a pályamódosított monatomikus elemeket kutatta (amint arról a 11. fejezetben beszámoltunk), az orvostudomány is érdeklődni kezdett az ORME-k lehetséges alkalmazása iránt a rák gyógyításában.
...
A Platinum Metals Review és a Scientific American is beszámoltak arról, hogyan rezonálnak a monatomikus platinafémek a deformálódott sejtekkel, ellazítva és helyreállítva a DNS-t.
Ez az előremutató gyógymód valóban helyreállította a megváltozott sejteket, s nem a szöveteket pusztította, mint a sugárkezelés, vagy az immunrendszert tette tönkre, mint a kemoterápia. Nem is annyira a "rák ellen" dolgozott, mint inkább az "életért".
...
A kutatók álmélkodtak, és hogy a Science of the Spirit Foundation 1996. március-áprilisi hírleveléből idézzünk: "Korábban láttak már olyan anyagokat, amik elpusztítják a rákos sejteket ... Ám soha nem láttak még olyan anyagot, ami szó szerint megváltoztatja a rákos sejtek minőségét, és normális viselkedésre serkenti őket".
... alkalmazták ALS-es betegeken, szklerózis multiplexes betegeken, ízületi gyulladásos betegeken... elárulom napi 2 mg-gal teljesen megszüntette az AIDS-esek Kaposi-szarkómáját (egy uncia 32000 mg, 2 mg az szinte semmi). És tényleg megszüntette a Kaposi szarkómát. Mondom, úgy, hogy 2 mg-ot kaptak betegek injekcióban és a fehérvérsejtszámuk két óra alatt 2500-ról felment 6500-ra. 4. fázisú rákbetegek szájon át szedték, és 45 nap után egyetlen rákos sejt sem maradt a testükben."

(Az ORME- anyagok nemesfémek monatomikus formában, ám nem soorolhatók a fémek közé.)

24 éves voltam amikor ezt az elbeszélést olvastam, 44, amikor szinte naponta eszembe jutott... nem tudom miért, de még mindig foglalkoztat.

A 70-es években nagyon szerettem Dino Buzzatit olvasni. A 90-es években pedig szívesen elolvastattam volna ezt a novellát az "újfiúkkal". Biztos vagyok benne, hogy nem olvasták, mert ha ismerték volna, akkor a humánpolitika vezérelve nem az lett volna, hogy "40 felett már senki nem dolgozhat az intézménynél". Ma már csak azért olvastatnám el velük, hogy megértsék, miért kell nekik is hamarosan menekülni.

Dino Buzzati

Hajtóvadászat öregekre

" - Üsd! Üsd az öreget!
Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketítő vijjogás, egész kerületeket riasztott fel álmukból az éjszaka legváratlanabb óráiban - az emberek borzongva húzták fülükre a takarójukat, Isten kegyelmébe ajánlva a szerencsétlent, akinek lincselésére készült az üvöltöző horda.
Roberto fölismerte a veszélyt. Vele akarnak leszámolni. Olyan idők jártak, amikor a negyven felüli férfi kétszer is meggondolta, mielőtt éjnek évadján kimerészkedett az utcára. Negyven felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyetlen sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyűlölet tartott össze; mintha azok volnának felelősek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándultságukért, boldogtalanságukért - mind e nyűgökért, melyek olyannyira jellemzőek az ifjúságra, mióta csak világ a világ. Éjszakánként aztán nekivadultak a bandák, főleg a külvárosokban; öregeket vettek űzőbe.
....

Az ifjúság problémája! Örök gyötrelem, melynek töltetét megrázkódtatás nélkül fojtották el apák s fiúk az ezredévek során. Most hát fölrobbant a töltet, s az újságok, a rádió, tévé, a filmek még olajat is öntöttek a tűzre. Mindegyre csak hízelegtek a fiatalságnak, agyba-főbe dicsérték, sajnálták, pátyolgatták, bátorították - a hatalom bármi áron való átvételére ösztökélték. Az általános forrongástól megfélemlítve, maguk az öregek is együtt fújták a többivel, afféle alibi végett; így próbálták bizonygatni - persze hasztalan -, hogy noha betöltötték az ötvenet, hatvanat, a lelkük még friss, fiatal, s jogosnak tartják az új nemzedék háborgását-hánykolódását, valamennyi igényét. Hiú ábránd, siralmas öncsalás. Akármit mondtak, a fiatalok ellenezték; a világ urainak tekintették magukat, követelték a gyeplőt, merthogy eleget tartották már a kezükben az "aggok". "Az öregség - bűn! -" ez volt a kedvenc szólamuk.
....

Régora futásnak eredt, futott, futott ahogy csak bírt, ahogy az erejéből tellett. De nem sok tellett az erejéből. Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen életszakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belőle, semmi. Most ő volt az öreg. Rá került a sor."

(Európa Könyvkiadó 1974.)

Kelet és Nyugat

Talán, ha minden tudós, tanító így közeledne a tárgyához, az ember is sokkal-sokkal boldogabb lenne. Bár a gondolat nem új, hiszen a Krisnások is Isten szépség-aspektusát tekintik az Eredendőnek.

Grandpierre Attila

Az élő Világegyetem könyve

"A Világegyetem tapasztalatilag megállapítható egyik elsőrangú hatása, elsődleges vonzereje szépsége, esztétikai minősége. Ha figyelembe vesszük, hogy a szépség élménye sokszor elsősorban a Természettel kapcsolatos, akkor arra a belátásra kell jussunk, hogy a szépség nemcsak az emberi életben tevékeny, hanem a Természetben és a csillagvilágban is jelen van. Nem csak mi látjuk szépnek a Természetet és csillagvilágot, mivel ezekben egy rend fejeződik ki, egy mélyebb rend, ami tényszerűen benne rejlik a tájban, az égben. A szépséget megalapozó mélyebb rend a Természetnek egy tényszerű tulajdonsága, vagyis a Természetben valóságosan tevékeny a szépség felé irányuló erő. Még a tudományos kutatást, érdeklődést hajtó erő is a szépségre, a megismerés sokszor életreszóló gyönyörűsége, a mélyebb törvényszerűségek fölfedezésére, egy valóságos hatóerő feltárására irányul. Mégsem foglalkozik ezzel a tudományos jelenséggel a tudomány."
(Válasz Könyvkiadó Budapest 2002.)

A mai nap meglepetése

Azt hiszem, ezért a versért megbocsátom a szerző fizikai munkásságát:

Teller Ede

Vers cím nélkül

Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel
Látni azt, amit még nem látott meg ember.
Gyönyörködni titkos mély harmóniákban
Emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent tisztaságot,
A szelet, a felhőt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset, nem kis örömpénzért,
Nem túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten,
Félni, hogy talán még igazság sincsen.
Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge,
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménnyel mégis, mégis hinni,
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak:
A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.

(Rejtőzködő versek könyve,
Egy versbarát gyűjteményéből
Válogatta és szerkesztette Kassai Tibor
Hungarovox Kiadó Budapest 2009.)

Tényleg ilyen a filozófia?

Ma nincs kedvem lenni, ma csak úgy vagyok. Lehet, hogy tegnap rontottam el, amikor megpróbáltam elolvasni Soren Kierkegaard: "Filozófiai morzsák"-ját. A 70. oldalnál becsuktam a könyvet, és nem is fogom többé kinyitni. Egy Krisnás hasonlattal élve, végig az volt az érzésem, hogy egy boci-gyerek őrületes erőfeszítések közepette szopogat egy ötujjas kesztyűt, miközben ott áll mellette boci-mama feszülő tőgyekkel.
Szerencsére találtam ellenszert.

Weöres Sándor

Ének a határtalanról

Amikor még senkise voltam,
fény, tiszta fény,
a kígyózó patakokban
gyakran aludtam én.

Hogy majdnem valaki lettem,
kő, durva kő,
hegylejtőn jég-erezetten
hömpölygetett nagy erő.

És végül élni derültem,
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben
mutatom valódi hazánk.

(Magvető Könyvkiadó 1980.)

Szerelmi bánat elleni orvosság...(hamár a nátha ellen nem jut eszembe semmi)

Úgy 14-15 éves koromban legszívesebben a föld alá bújtam volna zavaromban, de hogy mások ezt ne vegyék észre, jó nagyra nyitottam a számat. Ezt a stratégiát még a tanáraimmal szemben is alkalmaztam. Kedvenc zongoratanárom olvasmányát is lekutyaszaroztam, történetesen Rejtő Jenőt, miközben le nem tudtam tenni a Piszkos Fredet, meg a többieket, ha véletlenül a kezembe kerültek. Természetesen Thomas Mann "Varászhegy"-ével, aminek már vagy negyedszer rugaszkodtam neki, vonultam be zongoraórára. Gerő Pál tanárúr nem küldött el a vasporosba, hanem azt mondta, hogy tegyem el szépen azt a könyvet, majd ő szól, amikor újra kézbevehetem. Majd segít, hogy eljussak odáig. Biztosan látta, hogy zongorázni úgy sem fogok megtanulni, de ha már össze leszünk zárva 4 évig, legalább hasznosan múlassuk az időt. Tolsztoj novellákkal kezdtünk. 18 éves korom körül szólt, hogy most már elkezdhetem a Varázshegyet. Zongorázni tényleg nem tanultam meg, de az olvasást egy életre megszerettem, és talán nem véletlen, hogy Thomas Mann lett a kedvencem. Talán az sem véletlen, hogy szerelmi bánat ellen is az egyik elbeszélését használtam. Ezt szeretném most megmutatni. Az elbeszélés címe: Az elcserélt fejek. A kérdés az, hogy kibe is vagyunk szerelmesek: a testbe vagy a szellembe? A hősnőnek megadatik, hogy a férj és a barát levágott fejét istennői "tévedés" segítségével elcserélje. Ezzel megoldódna a probléma. Vagy nem. Itt még nem jutott el a történet a fejcseréig. A baj már megesett, és a Szítá éppen fel akarja magát kötni az istennő temploma előtti fügefára.

"Ebben a pillanatban egy hang hallatszott a levegőből, mely bizonnyal Durga Dévinek, a megközelíthetetlennek, Kálínak, a sötétnek, magának a Világanyának hangja lehetett csak. Kissé mély, érdes, anyaian határozott hang volt.
- Hagyod abba mindjárt, te buta liba?! -ezt mondotta a hang. - Nem elég talán, hogy fiaim vérét a gödörbe juttattad, még a fámat is el akarod csúfítani és azt, ami egészen csinos másolata volt a lényemnek, a testedet, azzal az édes, meleg picsiny életcsírával, mely növekszik benne, a varjakkal akarod megzabáltatni?
- Hát nem vetted észre, te kis lúd, hogy elmaradt a bajod, és hogy várandós vagy a fiamtól? Ha háromig sem tudsz számlálni a mi asszonyi dolgainkban, akkor nem bánom, felakaszthatod magad, de nem itt az én portámon, hiszen szinte úgy látszik, mintha minden drága életnek egyszerre kellenne elpusztulnia kizárólag a te ostobaságod miatt! Már úgy is zúg a fülem a filozófusok nagyképű locsogásától, hogy az emberi lét betegség, mely fertőzését a szerelem által átviszi az új nemzedékekre - és most még te is színházat rendezel nekem, te hóbortos? Húzd ki a fejedet a hurokból, mert különben jönnek a pofonok!
- Szent istennő - felelte Szítá -, engedelmeskedem, hogyne engedelmeskednék. Hallom mennydörgő hangodat, és azonnal megszakítom, természetesen, kétségbeesett cselekedetemet, mert te így parancsolod. De az ellen tiltakoznom kell, hogy még az állapotommal sem vagyok tisztában, és ne vettem volna észre, hogy elállítottad a bajom, és megáldottál. De azt gondoltam, hogy amúgy is csak sápadt és vak és a boldogtalanság nyomorékja lenne.
- Kérlek, bízd ezt rám! Először is: bárgyú asszonybabona, amit mondasz, másodszor pedig sápadt és vak nyomorékokra is szükség van az én üzememben. Igazold magad inkább, és valld be, miért folyt el hozzám, odabenn, fiaimnak vére, akik a maguk nemében mindketten kitűnő fiúk voltak! Nem mondom, hogy vérük nem lett volna kellemes nekem, de szívesen hagytam volna még egy ideig derék ereikben. Beszélj hát, de igazat beszélj! Gondolhatod, hogy amúgy sincs előttem semmi rejtett dolog.
- Megölték egymást, szent istennő, és engem cserbenhagytak. Hevesen összetűztek miattam, és egy és ugyanazon karddal levágták egymás fejét.
- Butaság. Igazán csak egy fehérnép fecseghet ekkora butaságokat! Egyik a másik után férfias áhítatban áldozatul hozta magát nekem, tudd meg. De hát miért tették?
A szép Szítá sírva fakadt, és zokogva felelte:
- Ó, szent istennő, tudom és bevallom, hogy bűnös vagyok. De mit tehetek róla? Nagy szerencsétlenség volt, bár elkerülhetetlen, szóval a sors csapása, ha ez a kifejezés megfelel neked (itt többször zokogott fel egymás után) - nagy szerencsétlenség és kígyóméreg volt számomra, hogy a még fejletlen és egészen tapasztalatlan leányból, aki békésen fűtötte apja kemencéjét, asszony lettem, mielőtt megismertem a férfit, és mielőtt a te művedbe beavatást nyertem volna. Olyan hatással volt ez a vidám gyermekre, mintha nadragulyát evett volna - teljesen megváltozott azóta, és ellenállhatatlan édességével a bűn elhatalmasodott megnyitott lényén. Nem mintha visszavágynék vidám, hetyke elzártságomba, mely tudatlanság volt - nem, még ez sem lehetséges számomra. Csak azt tudom, hogy abban az előző időben nem ismertem férfit, nem láttam meg, nem törődtem vele, lelkem szabad volt tőle és a titkait kutatgató forró kíváncsiságtól, úgyhogy csak tréfás szavakat vetettem oda nekik, és hűvösen mentem tovább az utamon.
......
Jött egy fiú, lapos orrú, fekete szemű, kitűnő vágású gyerek, Nanda, a Tehenek Jólétéről, a nap felé hintáztatott az ünnepen, és egyáltalán nem hevített fel. A símogató levegőtől forró lettem, de mástól nem; köszönetül egy fricskát adtam a legénynek. Aztán visszatért, mint barátjának, Srídámannak leánykérője, miután annak szülei és az enyémek megegyeztek egymással. Akkor talán már kissé megváltoztak a dolgok, meglehet - a szerencsétlenség azokban a napokban gyökerezik, mikor megkérte kezemet annak számára, akinek, mint férjnek meg kellett ölelnie engem, és aki még nem volt jelen. Csak a másik volt jelen.
......
- Most olyan földöntúlian varázslatosnak látszott előttem, mint Csitraratha, a gandharvák fejedelme, mint a szerelem legédesebb istene; csupa szépség és fiatalság, mennyei ékszerekkel és virágfűzérekkel feldíszítve, illatokkal és minden bűbájjal kábító - Visnut láttam benne, ki leszállt a földre Krisna alakjában.
......
- Kíváncsi liba vagy és semmi egyéb - felelte az istennő mennydörgő hangján. - Nevetséges, hogy kíváncsiságodban mit faragtál magadnak ebből a Nandából, aki mindenképpen normális lény, de semmivel sem több. Ilyen karokkal és ilyen lábakkal milliónyi fiam szaladgál a földön, de te egy gandarvát csináltál belőle. A dolog alapjában véve megható - tette hozzá az isteni hang, s szelídebb lett. Én, az Anya, az érzéki gyönyört tulajdonképpen meghatónak találom, és azon a nézeten vagyok, hogy általában igen nagy ügyet csinálnak belőle. De persze, rendnek kell lenni! - És hangja egészen hirtelen újra érdes és dörgedelmes lett. - Én magam ugyan a Rendetlenség vagyok, de épp azért kérlelhetetlenül ügyelnem kell a rendre, és semmiképp sem tűrhetem, hogy a házasság intézménye megsértessék, érted? Hiszen teljesen összevissza kavarodnék minden, ha csak a jólelkűségemre hallgatnék."

Piros-kék

















Zöld-sárga

















és a Kaktuszom


















Ez is emberi, talán még emberibb...

Szerintem a görögök kicsit szentimentálisak. Ma olyan szép nap volt, hogy elhatároztam, a betegség elleni harcot a Napra bízom. Miközben napfürdőztem, egy jó kis lelkizuhanyt is sikerült vennem. Bevallom, másodszori nekifutásra, de kiolvastam Arisz Fakinosz: Mese az eltünt időről című regényét. Lehet, hogy most értem meg rá, lehet, hogy a betegség lágyított kicsit rajtam, de nagyon kellemes olvasmány volt. Kóstoló gyanánt a bevezetésből...

"1970-ben, százhárom éves korában, Vangelisz nagyapám úgy döntött, hogy már eleget élt. Egy áprilisi vasárnap reggelén felkelt, megmosakodott, tiszta alsóneműt vett, felöltötte legjobb ruháját, megnyeste, rendbe tette kedvenc rózsáit, aztán hívatta kilenc gyermekét.
Amikor mindannyian összegyűltek, nagyapám leült az ágyra.
- Ma meghalok - jelentette be. - Bocsássatok meg nekem, és Isten bocsásson meg nektek.
Gyermekei, fehér hajú öreg asszonyok és férfiak, lehajtották a fejüket, és csöndesen sírtak. Csak a legidősebbnek látszó asszony nézett egyenesen a szemébe, ő nem sírt, kedvesen, nyugodtan mosolygott rá. Nagyapám egyszer csak intett neki, ő odament a halálra készülőhöz, aki megölelte, megcsókolta, és valamit súgott a fülébe. Az öregasszony igenlően bólintott.
Ő volt a nagyanyám, Szofia.
Aztán a nagyapám mindenkit megáldott, lefeküdt, a falnak fordult, és hagyta, hogy távozzék a lelke.
Szofia másnap halt meg. Ő is százhárom éves volt."

Bűntény a teraszon

A helyszín









Az áldozat









A tettes

Az élmúlt 6 napban letepert egy torokgyulladás és grátisz egy ocsmány nátha. Talán ezért "fanyalodtam" újra Nietzschére. Ha összeszedem magam, kicsit azért elgondolkodom az alábbi írásán, szintén az "Ecce Homoból".

Miért vagyok én olyan okos

"...Mindenben - a táplálkozás, a hely az éghajlat és a pihenés megválasztásában - az önmegtartás ösztöne parancsol, ami az önoltalmazás ösztöneként jut a legjobban kifejezésre. Sok mindent nem szabad meglátnunk, meghallanunk, magunkhoz engednünk - ez a legelső okosság és bizonyíték arra, hogy az ember nem véletlen, hanem necesszitás. Az önoltalmazás ösztönét általában ízlésnek nevezik. Az ízlés imperatívusza nemcsak arra int, hogy tagadjunk, amikor az igenlés "önzetlenség" volna, hanem arra is figyelmeztet, hogy a lehető legritkábban mondjunk nemet. Forduljunk el, fordítsunk hátat, amikor nemet kellene mondanunk. Mégpedig azért, mert a védekezésre fordított erő - még a legcsekélyebb is - rendkívüli és tökéletesen fölösleges elszegényedéshez vezet, ha rendszeressé, szokássá válik. A gyakori kis kiadásokból lesznek a nagyok. A védekezés, elutasítás erőráfordítás és - ne ámítsuk magunkat - negatív célokra elpocsékolt erő. Az örökös védekezésben annyira elgyöngülhet az ember, hogy végül önmaga védelmére sem futja az erejéből. - Tegyük föl, egy nap kilépvén házamból, nem a csöndes, arisztokratikus Torinóban, hanem a német kisvárosban találom magam. Ösztönöm bezárulkoznék, hogy elhárítson mindent, ami ebből a lapos és gyáva világból rázúdul. Vagy - mondjuk - a német nagyváros képe fogad, a bűn mesterséges labirintusáé, ahová összehordtak jót s rosszat, ahol nincs fejlődés, és minden egyaránt tenyészik. Mi mást tehetnék, összegömbölyödhetnék, mint a sün. - Ám a tüske pazarlás, kétszeresen is fényűzés, ha választhat az ember közte és a nyitott tenyér között...

Az okosság és önoltalmazás egy másik módja az, hogy az ember a lehető legritkábban reagál és elkerüli azokat a helyzeteket és viszonyokat, amelyek arra ítélnék, hogy szögre akassza szabadságát és puszta reagenssé váljék. Példaként hadd említem a könyvekkel való foglalatoskodást. A tudós, aki lényegében már csak "forgatja" a könyveket - egy filológus, mérsékelt lendülettel, napjában úgy kétszázat -, végül elveszíti képességét az önálló gondolkodásra. Ha nem "forgatja" a könyveit, nem gondolkodik. Amikor gondolkodik, ingerre (olvasott gondolatokra) válaszol, végül épphogy csak reagál. A tudós minden erejét fölemészti a kész gondolatok elfogadása avagy elutasítása - képtelen az önálló gondolkodásra... Az önoltalmazás ösztöne fölörlődött benne; máskülönben védekezne a könyvekkel szemben. A tudós: décadent. - Saját szememmel győződhettem meg róla, hogy tehetséges, gazdag és szabad természetű fiatalok harmincéves korukra "agyonolvasták" magukat, gyufaszálakká fogytak, elegendő volt megdörzsölni őket és szikra - "gondolat" - pattant ki az agyukból. - Kora reggel, napfölkeltekor, frissen, erőnk hajnalpírjában könyvet kézbe venni - megbocsáthatatlan bűn! --"

Hétvégére fagyot mondtak...

Ha már ilyen jól elvagyok magamban, akkor egy másik Kormos István verset is feltehetek. Amikor olvastam, úgy gondoltam, hogy biztosan nagyon fog tetszeni nekem.

Havas rét

Havas rét szélbemártott közepén körtefa
ha élne átmehetne rajt Jézus is maga
de Istenfia nem jár e földi téreken
kivált zuzmaragyöngyös ködülte réteken

Havas rét ifjúságom de rég elhagytalak
adnám a vérem érte fehéren lássalak
mezítláb visszamennék kölyökként kezdeni
keresni megtalálni s megint elveszteni

(Kormos István Versei
Osiris Kiadó 2005)

Azt hiszem, tévedtünk...

Pedig nagyon bíztam benne, hogy az új nemzedék tiszta, nem kerül a hatalom- a pénz bűvkörébe, tényleg komolyan gondolják, hogy szolgálni akarnak. Hiába no, én vagyok a "mindentelhisz nagymama". Meg még néhányan....

Kormos István:
Utánunk

Utánunk igazabbak jönnek,
Hazugság máltai lovagjai,
színlelés bohócruháiba-bújtak,
eszméktől örök nyavalyatörősek,
az ingujjból pikkászt varázslók,
s velük a búzaföld-dézsmáló varjak,
végezetül a rókák is kivesznek.
Jöhetsz, aranykor, mi már nem leszünk.
Fényhomlokú fiúkkal s nevető-
kezű-lábú lányokkal elgyere!
Ők szavak első jelentését mondják,
és rendbe raknak mindent utánunk.

Csak lazán...

Tegnap a buszon Pest felé az előző bejegyzéshez véletlenül (már ha vannak véletlenek) kapcsolódó két kis groteszket találtam a "Szívlakoma" A groteszk költészet gyöngyszemeiből alcímű kötetben.

Gerry Hamill

Légy arisztokrata...

"Légy arisztokrata - szólt Nietzsche -,
mindig legyen, ki mozdonyod füetsche!
A sok buta prolja
csak vonatod tolja,
és szikráid mind istenietsche!"
(Gergely Ágnes fordítása)

Sagittarius

Szólt egy sörivó...

Szólt egy sörivó: "ez mégse járja!
A bajornak sehol sincs párja!
A csapos Übermensch-e?
Mert ha nem, Isten mentse!
Bár az Isten sem egészen árja."
(Gergely Ágnes fordítása)

Mértékváltás...

Az előző olvasmányom után kisebb léptékre váltottam. Túlságosan félelmetes nekem hosszasan időzni az Univerzumban, még gondolati szinten is. Nem tartozik éppen a kedvenceim közé D. N. Adams: Galaxis utikalauz stopposoknak című könyve (talán még a címet sem tudom pontosan idézni), de egy gondolat mégis nagyon megragadott belőle. Bűnözők megbüntetésére kitaláltak egy szerkezetet. A büntetési tétel: a személyiség megsemmisítése. Ennek eszköze az a bizonyos szerkezet, amibe beülve a bűnöző egy pillanatra megtapasztalja az Univerzum és az Ember tényleges arányát. Ott szerepel egy mondat, valahogy ilyesformán: Egy gondolkodó ember az Univerzumban nem engedheti meg magának az arányérzék luxusát.

Nietzsche: "Ecce Homo" önéletrajzi esszékötetének "Emberi, túlságosan is emberi" című írását viszont kedvelem. Már korábban olvastam, de most újra kihoztam a könyvtárból. Íme:

" A könyv az első bayreuthi ünnepi játékok heteiben fogant; mélységes idegenséggel néztem mindarra, ami ott körülvett, többek között ennek köszönheti megszületését."

"Mintha álmodtam volna... Hová keveredtem? Nem ismertem rá semmire, Wagnerre is csak alig. A boldogság távoli szigete - Tribschen: még csak árnyképére sem hasonlított. Felejthetetlenek az alapkő letételének napjai, az odaillő kis ünneplő társaság a finomságok iránt is érzékenynek mutatkozott: és most még árnyképére sem hasonlított semmi. Mi történt? - Wagnert lefordították németre! A wagneriánus fölébe kerekedett Wagnernak! - A német művészet! a német mester! a német sör!...Mi, másívásúak, kik nagyon jól tudjuk, hogy Wagner művészete az ízlés milyen kifinomult művészeihez és kozmopolitizmusához szól, fölháborodtunk az elképedéstől, amikor Wagnert német "erényekkel" teleaggatva láttuk viszont. - Azt hiszem ismerem a wagneriánus típusát: a megboldogult Brendeltől kezdve, aki Wagnert összetévesztette Hegellel, a Bayreuthi Lapok "idealistáiig", akik viszont önmagukkal tévesztették össze Wagnert, három nemzedékét is "megélhettem" - hallottam én mindenféle vallomást Wagnerról a "széplelkek" szájából. Országomat egy értelmes szóért!"

"- Szegény Wagner! Hová jutottál! - Legalább disznók közé keveredtél volna! - No de németek közé!... Tanulságos volna egy igazi bayreuthit kitömni - vagy inkább spirituszba eltenni: "spiritus"-nak úgyis híján vagyunk; a fölirat rajta így hangoznék: - Íme a "Szellem", melyen a "Birodalom" nyugszik... "
(Friedrich Nietzsche: Ecce Homo
Göncöl Kiadó)

Ez nem sci-fi...

J.R. dos Santos: Az Isteni formula (Enistein utolsó üzenete) című könyve végre az, ami igazán érdekel. Igaz, hogy a könyv hamis alibije egy bugyuta kémtörténet, valami nyálas kis szerelmi szállal, de feltételezésem szerint ezek csak azért vannak, hogy el lehessen adni a könyvet, és az egyházak ne kezdjék a ruházatukat megszaggatni az emberiségért érzett aggodalmuk miatt. Ez azért is nyilvánvaló számomra, mert a könyvnek nem szerves részei ezek a fejezetek, és így nyugodtan át lehet lapozni őket. Amiről viszont szól....!!! A regényből nem idézek, csak az utószóból. A szerző egyetemi tanár, nem író, ami nem is olyan nagy baj ebben a témában. Nos, ez az a könyv, amit minden barátomnak szívesen ajánlanék, de talán méginkább azoknak, akik nem kedvelnek.

"Kopernikusszal kezdődött a tudósoknak az az elképzelése, hogy az ember léte irreleváns a kozmosz számára, és ettől kezdve ez volt az általánosan elfogadott tudományos álláspont. De az 1930-as években Arthur Eddington és Paul Dirac váratlan egybeesésekre figyelt föl egy hatalmas számmal kapcsolatban, amely a kozmológia és a kvantumfizika legkülönbözőbb kontextusaiban merült föl. Ez a szám a különös 1040.
Ahogy telt-múlt az idő, újabb egybeesésekre derült fény. Fölfedezték, hogy a természeti állandóknak hihetetlen pontos értékeknek kell megfelelniük ahhoz, hogy a világegyetem olyan legyen, amilyen, és rájöttek, hogy a világegyetem tágulásának a legapróbb részletekig ellenőrzött folyamatnak kellett lennie ahhoz, hogy létrejöjjön az a rejtélyes egyesúly, amely lehetővé teszi a létezésünket. A felfedezések egymást követték. Megértették, hogy az élethez feltétlenül szükséges struktúrák, például a Naphoz hasonló csillagok megjelenése vagy a szénképződés folyamata, egymást követő véletlenek meghökkentően valőszínűtlen sorozatától függnek.
Mit jelentenek ezek a felfedezések? Az első megállapítás az, hogy az univerzum pontosan úgy teremtődött, hogy életet szüljön. Ám ez a konklúzió elkerülhetetlenül fölvet egy sokkal magasztosabb filozofikus problémát: a szándékosság kérdését az univerzum teremtésében."

"Ebben a regényben egy még merészebb hipotézist járunk körül, amely ciklikus univerzumot feltételez, de még ennél is továbbmegy. Arról a lehetőségről van szó, hogy a kozmosz úgy van felépítve, hogy élet teremjen benne, de ez az élet nem cél, hanem eszköz, hogy rajta keresztül kifejlődjön az intelligencia és a tudat, amelyek pedig szintén eszközök lesznek, az univerzum endgame-jének az eszközei. Ez az endgame pedig nem más, mint Isten megteremtése. Az univerzum ezek szerint voltaképpen egy óriási ciklikus program, amelyet az előző univerzum intelligenciája dolgozott ki, azzal a céllal, hogy biztosítsa a visszatérését a következő univerzumba.
Noha, mindez csak spekuláció, a pulzáló univerzum lehetősége az emberiség számos tudományos felfedezésével egybevág."

Suli után egy rövid séta Szabival és a "nagy" barátjával, Imivel a Normafánál. Nekem nagyon hiányoznak ezek a séták. Az hiszem, hogy jobban várom az iskolai szüneteket, mint Szabi.

Őszi vendég. Ő már a hetedik generáció, aki minden ősszel megjelenik a teraszon. Nagyon szép hétvége volt a mostani. Összegyűjtöttem a lehullott leveleket, átbringáztam Szóládra mézért, leszedtem Balog sóskáját, de ami a legjobb volt, hogy tegnap és ma délután is bikiniben olvashattam az erkélyen.

Utassy József: Szüret után

Pihen a prés.
Mustszag bódít.
Zenél a csönd,
hallgatom.

Szőlőszem és
részeg darázs
hempereg az
udvaron.

(Utassy József: Júdás idő
Szépirodalmi Könvkiadó Budapest l984)

Az a bizonyos "vicsor-mosoly"

A három ajánlott könyv közül az egyik:

Tolvaly Ferenc: El Camino

Az Út

Kicsit kényszeredetten olvastam. Nem is vált igazi élménnyé. Azért mutatok belőle néhány sort. Valójában ott kezdett érdekelni, ahol véget ért.

"Mi az igazi műveltség? Egyszerű a válasz: a felbuzgó, pezsgő, színes, forrongó, teljes és törekvő, mindent kitölteni akaró élet. Egy nagy költő egyszer azt mondta, a legköltőietlenebb a költészetben a költő. Igen. Éteri nincs! A költő zabál, emészt, kakál, vizel. Él. Nem áhitattal lesi a múzsát, hanem leteperi, megerőszakolja, becsapja, édesgeti, átveri. A művelt ember az élet egészét akarja. Majdnem annyira, mint az igazi művész. Az énekesmadárnak nem kell kotta: énekel. Kell a szenvedély. Nem a trágárság, nem a szimpla, nem az együgyű, nem a kontár, nem a felszínes, hanem a szenvedélyesen mély. Az pedig sért, vág, fáj. A szenvedély és a szeretet az út. A népzene ősi ereje, az építészet kötött bátorsága, egy pápua harcos vad tánca, az ujgur sámán révült dobolása, Macondó minden disznófarkas babonája, az ősricsaj nem áll szemben az úttal. Ez mind az út része. De szemben áll az úttal az önző, irigy kicsinyesség, a szűkkeblű tehetetlenség. Nem áll szemben a páni félelem, az örjítő kétség, de szemben áll a sznob magabiztosság, a rutinos kételynélküliség. Az út, egyre tisztábban látom, ezerszer ezer ágbogú, de csak az talál a milliárd ösvény közül legalább egyre, aki akarja. Azé az út - persze csakis a maga külön-külön is ezer ágbogú, bikaszörnyek ezreivel teli saját útja -, csak azé, aki akarja. És az elég. Akarni kell. Talán nem is kell nagyon. Az is jó, ha mindig kicsit. Az út jó hozzánk: megvár. "

Szerintem ez is a Tao ...


Franccois Villon Balladái
Faludy György átköltésében

Ballada a Senki Fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétett nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével a halántékomra
s veres hajamra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindeütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegycsúcsokon órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.
(Magyar Világ Budapest, 1988.)

Optimista, vagy csak nem tudja, hogy már október van.

Ez a bokor viszont nagyon is jól tudja.

Épp most olvastam. Lehet ez véletlen?

"Platóntól és Szókratésztól tudjuk, hogy amikor két politikai nézőpont ellentétes egymással, az ember elvetheti az egyiket, anélkül, hogy a másikat tenné magáévá, és még akkor is viszolygást érezhetünk valamennyi politikai irányzat iránt, amikor több van kettőnél. A legtöbb, amit az általa ismert demokráciáról mondani tudott, az volt, hogy legalább nem valami még rosszabb.

Távol tartotta magát a politikától, kivéve amikor sorshúzással megválasztották. Az athéni demokráciában a legtöbb köztisztviselőt sorshúzással választották. A választások persze nyilvánvaló okok miatt antidemokratikusak voltak.

Szókratész nemegyszer hangosan eltűnődött azon, hogy az emberek, akik soha nem választanának ki sorshúzással révkalauzt, építőmestert, vagy bármely más iparost, ilyen módon választják bíráikat és kormánytisztviselőiket, akiknek államférfiúi tévedései amazokénál sokkal katasztrofálisabbak. Azon is elmulatott magában, hogy valaki, aki képes egy szökött rabszolgát üldözni vagy egy elveszett bárányt keresgélni, egyáltalán nem keresi az erényt vagy az igaz jellemet.

Az efféle gúnyos megfigyelések csöppet sem kedveltették meg azokkal az emberekkel, akik rendszerüket szentnek és magasabb rendűnek tartották, és úgy vélték, hogy rajtuk kívül senki más nem elemezheti."

(Joseph Heller: Képzeljétek el

Európa Könyvkiadó 1990)

Egy új "kedvenc"

Szeretem, ha komoly dolgokról humorral tud valaki beszélni, pláne ha ezt a fantasztikum birodalmában teszi. Sajnos még csak nem is hallottam Robert Sheckley-ről, nem hogy olvastam volna tőle. Tegnap kezdtem olvasni a "Kozmikus főnyeremény" című tudományos-fantasztikus regényét. A 90. oldalnál bizton állíthatom, hogy ebben a műfajban Ő lett a kedvencem. (Persze, Bradbury: "Marsbéli krónikák", és A.C. Clark: "A város és a csillagok"- jával együtt.)

"..... - Kinek szól az üzenet?
- Hát kinek is másnak, mint annak a szakállas öregúrnak, akinek a számára a bolygót építettem. Gondolom, még ő ott a főnök?
- Nem tudom - felelte Carmody. - Elég sok vita folyt erről a kérdésről. Egyesek azt állítják, hogy mint mindig, most is ott van. Mások azonban úgy tartják, hogy már meghalt (bár azt hiszem, ezt csak képletesen gondolják), aztán vannak olyanok is, akik szerint sohasem létezett.
- Még mindig ott van - jelentette ki Maudsley meggyőződéssel. - Az effajta fickót doronggal sem lehet agyonverni. Ami pedig látszólagos visszavonultságát illeti, ez nagyon is rá vall. Ugyanis bogaras az öregúr, tele van magas erkölcsiséggel, és elvárná, hogy az emberek is úgy éljenek. Kitelik tőle, hogy durcásan elvonul, ha nem a kedve szerint mennek a dolgok. Ráadásul körmönfont is: nagyon jól tudja, hogy az embereknek jóból is megárt a sok, legyen az marhasült, szép nő vagy Isten. És ilyenkor aztán a maga módján - hogy úgymondjuk - kivonja magát egy időre a forgalomból, míg újból föl nem ébred iránta az emberek étvágya.
- Látszik, hogy sokat tud róla - jegyezte meg Carmody.
- Hát elég időm volt rá, hogy elgondolkozzam felőle.
- Úgy vélem nem árt, ha fölhívom rá a figyelmét - óvatoskodott Carmody -. hogy az a kép, amelyet ön Róla lefestett, nincs összhangban egyetlen ismert teológia nézettel sem. Az a gondolat, hogy az Isten bogaras meg durcás...
- De hiszen olyannak kell lennie - állította Maudsley. - És még sok minden másnak! Többek között végletekig érzelmi lénynek kell lennie! Elvégre te is ilyen vagy, és föltételezem, hogy a többi ember is ilyen.
Carmody bólintott.
- Hát ez az! Hiszen világosan kijelentette, hogy a saját képére és hasonlatosságára fog teremteni. És a jelek szerint ezt is tette. Rögtön felismertem a családi vonásokat, mihelyt téged megpillantottalak. Benned is egy parányi isten lakozik, Carmody, de remélem, ez nem száll a fejedbe."

A "nagy generáció"

Ladányi Mihály

Öregek

Példaképek nélkül maradunk, fiúk,
most mennek el az utolsók is.
Megfáradtan vonulnak el szemünk elől,
alig köszönnek valakinek.
Kinek köszönnének, fiúk,
kinek köszönnének
a szegény, vacogó öregek?
Ki csodálja közülünk,
hogy végigülték a börtönöket
és sorrajárták
a munkatáborokat?
Ki bocsájtja meg nekik,
hogy nem értettek
divatozó elméleteinkhez,
nem csatlakoztak évente máshoz és
nem döngették utána mellüket?

Most hát
melyik zászlót
vonjuk le ünnepélyesen?
Miféle indulót
játsszon a katonabanda?
Itt éltek köztünk,
mit tanultunk meg tőlük,
hogy továbbadjuk
az utánunkjövőknek?
Itt éltek köztünk,
s megmosolyogtuk
vagy elkerültük őket.
Inkább a nők érdekeltek
és zavaros kis tanulmányaink,
a furán eszkábált szavak,
és rettentőmód megcsodált,
vad látomásaink.

Lassanként férfiak leszünk,
fontoskodva ráncoljuk homlokunkat,
intézkedünk,
ítélkezünk,
és pipával a szánkban
állunk a fényképezőgép elé.
Fiaink fiatal lányokhoz járnak,
ám néha gondjaikkal
keresnek valakit,
akire támaszkodni lehet.
De csak X jut eszünkbe,
aki mindig alkalmazkodott
és nem mondott nemet.
És Y, aki eladta magát,
akinek és ahányszor lehetett,
és Z, akinek az volt a véleménye,
hogy a hivatalos vélemény
az egyetlen elfogadható,
és Z barátja, aki csak
azt becsülte valamire,
ami megehető vagy megiható.
Most délután van,
s a délutáni lapban
egy név áll
fekete léniával bekerítve,
őszi divatfotók között.

Íme,
az öregek
így mennek el szemünk elől,
így, hogy
alig köszönnek valakinek.

(Magvető és Szépirodalmi Kiadó: Ladányi Mihály "Seregek mögött"
1976)

Vajon mi olyan ijesztő, abban, ha valaki segíteni akar?



Alig vártam már, hogy újra bóklászhassak a könyvtárban. A könyvtáros hölgy annyira segítőkész volt, annyira szeretett volna a figyelmembe ajánlani néhány könyvet, hogy gyorsan menekülőre fogtam a dolgot. Hónom alá kaptam az ajánlott könyveket, és igyekeztem megszabadulni a kedves segítőkészségtől. Most itt vagyok 3 olyan könyvvel, amihez semmi kedvem, csak becsületből fogom elolvasni. Azt hiszem vissza fogok szokni a pesti könyvtárba. Ott legalább a kutya sem törődik velem.
Nálunk a kertben őrületes táplálkozás folyik. Minden bokor, fa, a kerticsap, a kerítés tele van óriási pókok hálójával. Nem tudom, hogy most van-e itt az ideje, de tegnap óriási szárnyashangya rajzás volt. Tele vannak a hálók szárnyashangyákkal, legyekkel, kicsi darazsakkal, de láttam egy zöld szöcskét is becsomagolva. A pókok meg csak egyre dagadtabbak. Percekig figyeltem őket, ahogy szövik, javítják a hálóikat. A munka elején olyan szaltómortálékat csinálnak, hogy csak ámultam. A fő szálak készítésekor a mélybe vetik magukat, és egy kicsit hintáznak, hogy rögzíteni tudják a szálat valami biztos ponthoz. Holnap fel kell mennem Pestre. Eddig nem mertem lenyíratni a füvet, nehogy szétszagassák a hálókat. Van még egy napjuk, hogy degeszre egyék magukat, mert utána újra kell kezdeniük az egész szövögetést, meg ugrálást.