Pici, lapos, sunyi pú...
A napokban levelet kaptam a Nyugdíj Igazgatóságtól. Felbontottam, mert azt hittem, hogy megérkezett az értesítő a 2012-es nyugdíjam összegéről. De nem! Hajdanvolt kedevencem legszebb PR mosolya buggyant ki a levélből. Olvasatlanul dobtam a kukába. Ha előre tudom, mi van a borítékban, bontatlanul tettem volna ugyanezt. Tettem volna ezt minden felháborodás nélkül. Most viszont mélységesen felháborított az a pitiáner sunyiság, ami ebből az eljárásból kivillant, ami az egész regnálásukat jellemzi. Ha én levelet küldök a barátaimnak, azt a saját címemről teszem, és nem csempészem be a levelemet a szomszédom borítékjába, és nota bene , nem vele fizettetem meg a postaköltséget. (Persze tudom én, hogy mindent a Zemberek fizetnek, mert a nyulak és kenguruk nem adóznak.)Ha Orbán Viktor levelet küld nekem (mert annyira szívén viseli a sorsomat), akkor megengedhetné magának, hogy a Miniszterelnöki Hivatalból (van még ilyen?) tegye. Tudom, hogy azt is az én pénzemből teszi, de valahogy mégis elegánsabb.
Most nem akarok kitérni arra a kicsit demagóg izű megjegyzésre, hogy ezt az összeget nemesebb célokra is fordíthatta volna a Nyugdíjigazgatóság, különösen a közelgő Karácsony fenyegetésének árnyékában. Azonkívül: akiknek rajongása továbbra is töretlen, azokat nem kell meggyőzni, akik pedig "nem annyira" rajonganak, azokat úgysem lehet ezzel megnyerni. Tehát, ennek az akciónak még a PR értéke is erősen konvergál a nullához. Az őszinteségéről pedig szó se essék (ahogy @X mondaná)!
2011. november 28., hétfő
2011. november 25., péntek
A Mikulásról
Patríciám nagycsoportos óvodás volt, amikor "lebukott" a Mikulás. Csalódottan, könnyek között fakadt ki: - mert mindent azok a szemét szülők csinálnak!
Ez jutott eszembe, tegnap, amikor suli után Szabi elővette a titokzatos arcát, és belekezdett: - már 4 éves korom óta gondolkodom ezen a dolgon, hogy mi is van a Mikulással? Most van, vagy nincs?!
Elkezdtem a történetet Szent Miklósról, de az első mondat után leintett, hogy ezt már ismeri. Megpróbáltam kisiklani ilyesféle mondatokkal: - Aki hisz benne, annak van, aki nem hisz benne, annak nincs.
- No de akkor mi van az ajándékokkal? Hogy viheti el a Mikulás minden gyerekhez a világon?
- Repülővel.
- Nem, nem mert ott vannak a rénszarvasok. Kis gondolkodási szünet után: - de a rénszarvasok nem is tudnak repülni. Aki nem hisz benne annak ki hozza az ajándékot?
Mondtam, hogy a családtagok, akik szeretik egymást...
- De mikor?
- Éjszaka.
- De éjszaka nem is mennek el vásárolni.
- Korábban megveszik.
- De akkor miért nem látom?
- Eldugják.
- De hova? Ha mégis van Mikulás, miért van az, hogy nem mindig azt hozza, amit a gyerek szeretne? ..... és így tovább, míg meg nem érkezett Anya. Most is megkérdezte, hogy milyen volt a nap, történt-e valami különleges...?
Szabi mondta, hogy igen, történt... fontos dolog.
- Mi történt, milyen fontos dolog?
Szabi újra felöltötte a legtitokzatosabb arcát, és hozzám fordult:
- Mama, mondd el Neki, tudod? Azt, azt a dolgot a Mikulással.
Kezdtem mesélni Anyának, mire Szabi kifutott a szobából, mindkét kezét a fülére szorítva. Hallani sem bírta ezt a "szörnyűséget". Közben Anya kiment a fürdőszobába, a mosógéppel volt valami halaszthatlan ügye.
Szabi újra mellém telepedett: - elmodtad Neki, tudja már? Az ajándékokat is? Ki kellett mennem Anya után, hogy az ajándékokról is felvilágosítsam. Eközben Szabi utánam osont, és a nyitott fürdőszoba ajtó mellett hallgatózott, mindkét kezét erősen a fülére szorítva. Majd a beszélgetést ellenőrizendő, még megkérdezte: - rendesen elmodtad Neki?
Végül abban maradt Önmagával, hogy megbeszéli Papiékkal, hagyják bekapcsolva a videófelvevőt, és majd visszajátszuk. Akkor megtudjuk, hogy van-e Mikulás, vagy nincs.
Ennél jobb megoldás nekünk sem jutott eszünkbe.
Patríciám nagycsoportos óvodás volt, amikor "lebukott" a Mikulás. Csalódottan, könnyek között fakadt ki: - mert mindent azok a szemét szülők csinálnak!
Ez jutott eszembe, tegnap, amikor suli után Szabi elővette a titokzatos arcát, és belekezdett: - már 4 éves korom óta gondolkodom ezen a dolgon, hogy mi is van a Mikulással? Most van, vagy nincs?!
Elkezdtem a történetet Szent Miklósról, de az első mondat után leintett, hogy ezt már ismeri. Megpróbáltam kisiklani ilyesféle mondatokkal: - Aki hisz benne, annak van, aki nem hisz benne, annak nincs.
- No de akkor mi van az ajándékokkal? Hogy viheti el a Mikulás minden gyerekhez a világon?
- Repülővel.
- Nem, nem mert ott vannak a rénszarvasok. Kis gondolkodási szünet után: - de a rénszarvasok nem is tudnak repülni. Aki nem hisz benne annak ki hozza az ajándékot?
Mondtam, hogy a családtagok, akik szeretik egymást...
- De mikor?
- Éjszaka.
- De éjszaka nem is mennek el vásárolni.
- Korábban megveszik.
- De akkor miért nem látom?
- Eldugják.
- De hova? Ha mégis van Mikulás, miért van az, hogy nem mindig azt hozza, amit a gyerek szeretne? ..... és így tovább, míg meg nem érkezett Anya. Most is megkérdezte, hogy milyen volt a nap, történt-e valami különleges...?
Szabi mondta, hogy igen, történt... fontos dolog.
- Mi történt, milyen fontos dolog?
Szabi újra felöltötte a legtitokzatosabb arcát, és hozzám fordult:
- Mama, mondd el Neki, tudod? Azt, azt a dolgot a Mikulással.
Kezdtem mesélni Anyának, mire Szabi kifutott a szobából, mindkét kezét a fülére szorítva. Hallani sem bírta ezt a "szörnyűséget". Közben Anya kiment a fürdőszobába, a mosógéppel volt valami halaszthatlan ügye.
Szabi újra mellém telepedett: - elmodtad Neki, tudja már? Az ajándékokat is? Ki kellett mennem Anya után, hogy az ajándékokról is felvilágosítsam. Eközben Szabi utánam osont, és a nyitott fürdőszoba ajtó mellett hallgatózott, mindkét kezét erősen a fülére szorítva. Majd a beszélgetést ellenőrizendő, még megkérdezte: - rendesen elmodtad Neki?
Végül abban maradt Önmagával, hogy megbeszéli Papiékkal, hagyják bekapcsolva a videófelvevőt, és majd visszajátszuk. Akkor megtudjuk, hogy van-e Mikulás, vagy nincs.
Ennél jobb megoldás nekünk sem jutott eszünkbe.
2011. november 21., hétfő
Olyan ismerős...
Talán ez lenne a megoldás. Még egy kis utazás a csillagok között Stanislaw Lemmel...
"...a Galaktika magja táján (mellesleg ez szörnyen poros vidék, kozmosz szerte párját ritkítja) találkoztam egy csillagközi nomád törzzsel, a vigontokkal.
E szerencsétleneknek egyáltalán nincs hazájuk. Hogy finoman fejezzem ki magam, hallatlanul fantáziadús lények, mert mindegyikük egészen mást mesélt nekem a törzs történetéről. Később aztán hallottam, hogy egyszerűen nyakára hágtak a bolygójuknak: kapzsiságukban rablómód bányászták és exportálták ásványkincseiket. Úgy feltúrták és kirámolták az égitest belsejét, hogy teljesen kiürült, a végén csak egy gödör maradt belőle, és egy napon szétesett a lábuk alatt. Igaz, mások azt állítják, a vigontok egy szesztúrán annyira berúgtak, hogy egyszerűen eltévedtek, és nem találtak haza. Nem tudni mi történt valójában, de annyi tény, hogy ezeket a csillagnomádokat senki sem látja szívesen; amikor az űrben vonulva érintenek egy bolygót, ott csakhamar kiderül, hogy valaminek lába kelt: hol egy kis levegő tűnt el, hol egy folyó száradt ki hirtelen, hol a szigetek száma nem akar stimmelni.
Az Ardenúrián egyszer állítólag egy egész földrészt meglovasítottak, még szerencse, hogy parlagon heverő, mert jeges kontinens volt. Folyton ajánlkoznak, hogy bérmunkát vállalnak, holdak tisztítását és pályaköszörülést, de nemigen akad, aki ilyen felelős munkát rájuk bízna. A purdéik kövekkel dobálják az üstökösöket, korhadt meteorokon száguldoznak, egyszóval - rengeteg baj van velük. Úgy gondoltam, fel kellene hagyniuk ezzel a tekergő életmóddal, hát kis időre megszakítva utazásomat, ügyködni kezdtem az érdekükben, nagyon eredményesen, mert sikerült alkalmi áron megszereznem egy még egészen használható holdat. Kicsit helyrepofozták, és hála jó kapcsolataimnak, bolygóvá léptették elő.
Levegője ugyan nem volt, de gyűjtést rendeztem; a környékbeli lakosok jó szívvel adakoztak, és azt látni kellett, milyen boldogan masíroztak be a derék vigontok a saját bolygójukra! Hálálkodásuknak nem volt se vége, se hossza. Szivélyesen elbúcsúztam tőlük, és továbbutaztam. Már csak hatkvintillió kilométer választott el az Amaurópiától; magam mögött hagyva utamnak ezt az utolsó szakaszát, megtaláltam a keresett bolygót (bár van ott annyi, mint a nyű), és megkezdtem a leszállást.
Egyszerre csak, amikor bekapcsoltam a féket, döbbenten tapasztaltam, hogy nem működik, és én szabadon zuhanok a bolygóra, akár egy kő. Kikukkantva a csapóajtón, látom ám, hogy fékeim nincsenek. Felháborodva gondoltam a hálátlan vigontokra..."
(Stanislaw Lem: Csillagnapló
Tizenegyedik utazás)
Talán ez lenne a megoldás. Még egy kis utazás a csillagok között Stanislaw Lemmel...
"...a Galaktika magja táján (mellesleg ez szörnyen poros vidék, kozmosz szerte párját ritkítja) találkoztam egy csillagközi nomád törzzsel, a vigontokkal.
E szerencsétleneknek egyáltalán nincs hazájuk. Hogy finoman fejezzem ki magam, hallatlanul fantáziadús lények, mert mindegyikük egészen mást mesélt nekem a törzs történetéről. Később aztán hallottam, hogy egyszerűen nyakára hágtak a bolygójuknak: kapzsiságukban rablómód bányászták és exportálták ásványkincseiket. Úgy feltúrták és kirámolták az égitest belsejét, hogy teljesen kiürült, a végén csak egy gödör maradt belőle, és egy napon szétesett a lábuk alatt. Igaz, mások azt állítják, a vigontok egy szesztúrán annyira berúgtak, hogy egyszerűen eltévedtek, és nem találtak haza. Nem tudni mi történt valójában, de annyi tény, hogy ezeket a csillagnomádokat senki sem látja szívesen; amikor az űrben vonulva érintenek egy bolygót, ott csakhamar kiderül, hogy valaminek lába kelt: hol egy kis levegő tűnt el, hol egy folyó száradt ki hirtelen, hol a szigetek száma nem akar stimmelni.
Az Ardenúrián egyszer állítólag egy egész földrészt meglovasítottak, még szerencse, hogy parlagon heverő, mert jeges kontinens volt. Folyton ajánlkoznak, hogy bérmunkát vállalnak, holdak tisztítását és pályaköszörülést, de nemigen akad, aki ilyen felelős munkát rájuk bízna. A purdéik kövekkel dobálják az üstökösöket, korhadt meteorokon száguldoznak, egyszóval - rengeteg baj van velük. Úgy gondoltam, fel kellene hagyniuk ezzel a tekergő életmóddal, hát kis időre megszakítva utazásomat, ügyködni kezdtem az érdekükben, nagyon eredményesen, mert sikerült alkalmi áron megszereznem egy még egészen használható holdat. Kicsit helyrepofozták, és hála jó kapcsolataimnak, bolygóvá léptették elő.
Levegője ugyan nem volt, de gyűjtést rendeztem; a környékbeli lakosok jó szívvel adakoztak, és azt látni kellett, milyen boldogan masíroztak be a derék vigontok a saját bolygójukra! Hálálkodásuknak nem volt se vége, se hossza. Szivélyesen elbúcsúztam tőlük, és továbbutaztam. Már csak hatkvintillió kilométer választott el az Amaurópiától; magam mögött hagyva utamnak ezt az utolsó szakaszát, megtaláltam a keresett bolygót (bár van ott annyi, mint a nyű), és megkezdtem a leszállást.
Egyszerre csak, amikor bekapcsoltam a féket, döbbenten tapasztaltam, hogy nem működik, és én szabadon zuhanok a bolygóra, akár egy kő. Kikukkantva a csapóajtón, látom ám, hogy fékeim nincsenek. Felháborodva gondoltam a hálátlan vigontokra..."
(Stanislaw Lem: Csillagnapló
Tizenegyedik utazás)
2011. november 19., szombat
Aranyosfodorka bejegyzéséhez kapcsolódva...
avagy
nem kis rettegéssel gondolok a karácsonyi ajándékvásárlás megpróbáltatásaira
Olyan sok hülyeséggel futottam össze az utóbbi időben. Már majdnem leterítettek. Nem is gondoltam, hogy a könyv, ami most került a kezembe, segít kicsit magamhoz térni.
Stanislav Lem
Csillagnapló
Tizenharmadik utazás
"Első ízben Európia bolygón találkoztam Vajha Mester tevékenységének áldásaival. Ez a bolygó, mióta a világ világ, fortyogott a savaktól, a gyűlölettől és lakosai kölcsönös acsarkodásától. Testvér irigyelte ott a testvért, tanítvány gyűlölte oktatóját, beosztott a fölöttesét. Ám amikor én odakeveredtem, rögtön feltünt nekem, hogy ellentétben e planéta rabiátus hírével, a bolygóközösségnek kivétel nélkül minden tagjából csak úgy árad a közhatályú nyájasság és a gyöngéd szeretet egymás irányában. Természetesen igyekeztem kipuhatolni, mi lehet emez épületes változás forrása.
Egyszer, a főváros utcáin sétálva egy odavalósi ismerősömmel, észrevettem, hogy sok kirakatban láthatók életnagyságú fejek, tartókra helyezve, mintha kalapok volnának, meg nagy bábuk, melyek európia lakosainak szakasztott másai. Kérdésemre ismerősöm elmagyarázta, hogy ezek a rühelléscsillapítók. Aki ellenszenvvel vagy előítélettel viseltetik valaki iránt, bemegy egy ilyen boltba, és megrendeli a kiszemelt illető élethű mását, hogy azután otthonának meghitt falai között kedvére elbánhasson vele. A tehetősebbeknek egész bábura is telik, a szegényebbek kénytelenek beérni a fejek sanyargatásával.
A társadalomtechnika e vívmányát, melyről addig még sosem hallottam, a Szabad Cselekvés Pótlékának nevezték. Rögtön kíváncsi lettem az alkotójára, és kiderült, hogy Vajha Mester az."
(Magyar Könyvklub, 1995.)
avagy
nem kis rettegéssel gondolok a karácsonyi ajándékvásárlás megpróbáltatásaira
Olyan sok hülyeséggel futottam össze az utóbbi időben. Már majdnem leterítettek. Nem is gondoltam, hogy a könyv, ami most került a kezembe, segít kicsit magamhoz térni.
Stanislav Lem
Csillagnapló
Tizenharmadik utazás
"Első ízben Európia bolygón találkoztam Vajha Mester tevékenységének áldásaival. Ez a bolygó, mióta a világ világ, fortyogott a savaktól, a gyűlölettől és lakosai kölcsönös acsarkodásától. Testvér irigyelte ott a testvért, tanítvány gyűlölte oktatóját, beosztott a fölöttesét. Ám amikor én odakeveredtem, rögtön feltünt nekem, hogy ellentétben e planéta rabiátus hírével, a bolygóközösségnek kivétel nélkül minden tagjából csak úgy árad a közhatályú nyájasság és a gyöngéd szeretet egymás irányában. Természetesen igyekeztem kipuhatolni, mi lehet emez épületes változás forrása.
Egyszer, a főváros utcáin sétálva egy odavalósi ismerősömmel, észrevettem, hogy sok kirakatban láthatók életnagyságú fejek, tartókra helyezve, mintha kalapok volnának, meg nagy bábuk, melyek európia lakosainak szakasztott másai. Kérdésemre ismerősöm elmagyarázta, hogy ezek a rühelléscsillapítók. Aki ellenszenvvel vagy előítélettel viseltetik valaki iránt, bemegy egy ilyen boltba, és megrendeli a kiszemelt illető élethű mását, hogy azután otthonának meghitt falai között kedvére elbánhasson vele. A tehetősebbeknek egész bábura is telik, a szegényebbek kénytelenek beérni a fejek sanyargatásával.
A társadalomtechnika e vívmányát, melyről addig még sosem hallottam, a Szabad Cselekvés Pótlékának nevezték. Rögtön kíváncsi lettem az alkotójára, és kiderült, hogy Vajha Mester az."
(Magyar Könyvklub, 1995.)
2011. november 15., kedd
Kerekes Band - Csángó Boogie
Véletlenül találtam Rájuk a YouTube-on...
Szerintem fergeteges. Imádom őket.
Szerintem fergeteges. Imádom őket.
2011. november 14., hétfő
Néha úgy neki tudok keseredni semmi kis problémák miatt...
A mostani olvasmányom után kicsit elszégyelltem magam.
Nem szeretem az életrajzokat. Most mégis elolvastam két kismonográfiát: az egyik Albert Einsteinről szólt (Johannes Wickert: A relatív kerekasztal lovagja), a másik Paul Strathern: Hawking
Mindkettőjüket szeretem, de Hawkingot kicsit jobban.
"Ekkorra Hawking betegsége aggasztó mértékben súlyosbodott. Már segítséggel sem tudott járni, motoros tolószékbe kényszerült. Nem tudott egyedül menni, és a fejét sem tudta tartani. Szörnyű csapás volt ez egy büszke, akaratos embernek, aki féltve őrizte függetlenségét. Voltak azonban még nyugtalanítóbb fejlemények. Hawking beszédképessége tovább romlott - már a hozzá legközelebb állók is alig értették, amit mondott. Eközben egyre nagyobbb nehézségei támadtak az írással. Elméje elérte képességeinek csúcsát - de hogyan közölje gondolatait?
Mit is várhatnánk mást: 15 év telt el azóta, hogy mindössze két évet jósoltak neki. Életben maradása is csoda volt - majdnem olyan csodálatos, mint kozmológiai felfedezései. E kettő közötti hasonlóság nem véletlen: mindkettő kivételes elmére és akaraterőre vall.
...
Talán ez a kép legjellemzőbb rá: a motoros tolószékbe süppedt kicsi alak a számítógép-monitorjával, tükörrel, kusza drótok és kattogó felszerelés között; Hawking aprólékos számítást illeszt az óriási elmélethez. Szemben vele az íróasztalon másik képernyő és papírhalmaz. Felette a szellemi megbízatását teljesítő Marilyn Monroe óriási poszterről tekint le rá gyengéd pillantással. A környezetéről megfeledkezve Hawking a világegyetem harárainak feszíti elméjét.
...
A csoportból valaki időnként feltesz egy kérdést a tolószékes, összeroskadt alaknak, és ő kipötyögi a választ, amely a szintetizátor monoton hangján hallható. Ekkor valaki elejt egy tipikusan rossz izlésű, diákos megjegyzést, erre a tolószékes alak bemutatja híres, széles vigyorát. Elemében van: saját matamatikai univerzmának középpontjában, élő legendaként."
(Elektra Kiadóház, 2000.)
A mostani olvasmányom után kicsit elszégyelltem magam.
Nem szeretem az életrajzokat. Most mégis elolvastam két kismonográfiát: az egyik Albert Einsteinről szólt (Johannes Wickert: A relatív kerekasztal lovagja), a másik Paul Strathern: Hawking
Mindkettőjüket szeretem, de Hawkingot kicsit jobban.
"Ekkorra Hawking betegsége aggasztó mértékben súlyosbodott. Már segítséggel sem tudott járni, motoros tolószékbe kényszerült. Nem tudott egyedül menni, és a fejét sem tudta tartani. Szörnyű csapás volt ez egy büszke, akaratos embernek, aki féltve őrizte függetlenségét. Voltak azonban még nyugtalanítóbb fejlemények. Hawking beszédképessége tovább romlott - már a hozzá legközelebb állók is alig értették, amit mondott. Eközben egyre nagyobbb nehézségei támadtak az írással. Elméje elérte képességeinek csúcsát - de hogyan közölje gondolatait?
Mit is várhatnánk mást: 15 év telt el azóta, hogy mindössze két évet jósoltak neki. Életben maradása is csoda volt - majdnem olyan csodálatos, mint kozmológiai felfedezései. E kettő közötti hasonlóság nem véletlen: mindkettő kivételes elmére és akaraterőre vall.
...
Talán ez a kép legjellemzőbb rá: a motoros tolószékbe süppedt kicsi alak a számítógép-monitorjával, tükörrel, kusza drótok és kattogó felszerelés között; Hawking aprólékos számítást illeszt az óriási elmélethez. Szemben vele az íróasztalon másik képernyő és papírhalmaz. Felette a szellemi megbízatását teljesítő Marilyn Monroe óriási poszterről tekint le rá gyengéd pillantással. A környezetéről megfeledkezve Hawking a világegyetem harárainak feszíti elméjét.
...
A csoportból valaki időnként feltesz egy kérdést a tolószékes, összeroskadt alaknak, és ő kipötyögi a választ, amely a szintetizátor monoton hangján hallható. Ekkor valaki elejt egy tipikusan rossz izlésű, diákos megjegyzést, erre a tolószékes alak bemutatja híres, széles vigyorát. Elemében van: saját matamatikai univerzmának középpontjában, élő legendaként."
(Elektra Kiadóház, 2000.)
2011. november 13., vasárnap
2011. november 9., szerda
2011. november 6., vasárnap
Ravi Shankar feat Philip Glass - Sadhanipa
Szépséges vasárnapot kívánok Mindenkinek!
Kint füstköd van, én bezárkóztam a szobába, de ezzel a zenével messzire jutok.
Kint füstköd van, én bezárkóztam a szobába, de ezzel a zenével messzire jutok.
2011. november 2., szerda
2011. november 1., kedd
Ilyen gyönyörű az őszutó Szárszón
A másik dolog, amiben gyönyörűségemet leltem mostanában az új kedvencem (persze csak Hawking után) Paul Davies. Az "Egyedül vagyunk a Világegyetemben?" című könyvét sikerült megcsípnem a könyvtárban. Eddig azt hittem, hogy csak egy kendőzendő perverzitás részemről a matematika szeretete. Igaz, ez olyan messziről szeretős, mondhatnám viszonzatlan szerelem. A főiskolán az Analízis volt a kedvenc tárgyam, annak ellenére, hogy csak 1 "uv" (ez nem az a bizonyos sugárzás) után sikerült abszolválnom. Már az általam korábban olvasott Davies könyvből is világos volt, hogy Paul Davies rajong a matematikáért. A most olvasott könyvben is olyan szépen ír róla, hogy gondoltam, idézek belőle egy rövid részt:
"A természetben tehát minden annak törvényein nyugszik. Ezek a figyelemreméltóan zseniális törvények lehetővé teszik az anyag önszerveződését egészen addig a pontig, ahol a kozmoszban felbukkan a tudat - tehát az anyag szellemmé szerveződik - és megjelenik az emberi elme legmeghökkentőbb terméke, a matematika. Ez az elképesztő ebben a folyamatban. A matematika nem olyasvalami, ami az utcán hever. Ez a tudomány az emberi szellem alkotása. Ugyanakkor, ha feltesszük a kérdést, vajon hol fejti ki működését legeredményesebben a matematika, kiderül, hogy mondjuk a részecskefizikában vagy az asztrofizikában, vagyis a legelvontabb alaptudományok területén, amelyek igazán távol esnek hétköznapi ügyeinktől. Valójában ezek az alaptudományok, illetve a hétköznapi élet problémái az emberi agy működésének két ellentétes végletét képviselik. Másképp kifejezve, azt látjuk, hogy a természetben általunk ismert legbonyolultabb rendszer, az emberi agy összhangot talál a természet legátfogóbb, legegyszerűbb és legalapvetőbb szintjével, a világot felépítő elemi alkotórészekkel.
Véleményem szerint ez a meghökkentő és váratlan fejlemény azt sugallja, hogy a tudat és a matematikai képesség nem lehet pusztán a véletlen műve, nem lehet jelentéktelen közjáték és a törzsfejlődés elhanyagolható mellékteméke, amely valamilyen más, gyakorlatias tulajdonság potyautasaként fejlődött ki. Sokkal inkább annak az általam kozmikus kapcsolatnak nevezett mély összefüggésnek a létezésére utal, amely a matematika megalkotására képes elme, és az elmét létrehozó természet alapvető törvényei között fennáll."
(Vince Kiadó Kft, 2001.)
Ugye milyen szép?
A másik dolog, amiben gyönyörűségemet leltem mostanában az új kedvencem (persze csak Hawking után) Paul Davies. Az "Egyedül vagyunk a Világegyetemben?" című könyvét sikerült megcsípnem a könyvtárban. Eddig azt hittem, hogy csak egy kendőzendő perverzitás részemről a matematika szeretete. Igaz, ez olyan messziről szeretős, mondhatnám viszonzatlan szerelem. A főiskolán az Analízis volt a kedvenc tárgyam, annak ellenére, hogy csak 1 "uv" (ez nem az a bizonyos sugárzás) után sikerült abszolválnom. Már az általam korábban olvasott Davies könyvből is világos volt, hogy Paul Davies rajong a matematikáért. A most olvasott könyvben is olyan szépen ír róla, hogy gondoltam, idézek belőle egy rövid részt:
"A természetben tehát minden annak törvényein nyugszik. Ezek a figyelemreméltóan zseniális törvények lehetővé teszik az anyag önszerveződését egészen addig a pontig, ahol a kozmoszban felbukkan a tudat - tehát az anyag szellemmé szerveződik - és megjelenik az emberi elme legmeghökkentőbb terméke, a matematika. Ez az elképesztő ebben a folyamatban. A matematika nem olyasvalami, ami az utcán hever. Ez a tudomány az emberi szellem alkotása. Ugyanakkor, ha feltesszük a kérdést, vajon hol fejti ki működését legeredményesebben a matematika, kiderül, hogy mondjuk a részecskefizikában vagy az asztrofizikában, vagyis a legelvontabb alaptudományok területén, amelyek igazán távol esnek hétköznapi ügyeinktől. Valójában ezek az alaptudományok, illetve a hétköznapi élet problémái az emberi agy működésének két ellentétes végletét képviselik. Másképp kifejezve, azt látjuk, hogy a természetben általunk ismert legbonyolultabb rendszer, az emberi agy összhangot talál a természet legátfogóbb, legegyszerűbb és legalapvetőbb szintjével, a világot felépítő elemi alkotórészekkel.
Véleményem szerint ez a meghökkentő és váratlan fejlemény azt sugallja, hogy a tudat és a matematikai képesség nem lehet pusztán a véletlen műve, nem lehet jelentéktelen közjáték és a törzsfejlődés elhanyagolható mellékteméke, amely valamilyen más, gyakorlatias tulajdonság potyautasaként fejlődött ki. Sokkal inkább annak az általam kozmikus kapcsolatnak nevezett mély összefüggésnek a létezésére utal, amely a matematika megalkotására képes elme, és az elmét létrehozó természet alapvető törvényei között fennáll."
(Vince Kiadó Kft, 2001.)
Ugye milyen szép?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
