Tényleg némi fáziskésés lehet nálam...
Csak tegnap este vettem észre @X dec. 9-i bejegyzésemhez írt kommentjét. Így viszont a mai bejegyzésben módom van arra, hogy ismét részletesebben reagáljak, és megkaptam azt az impulzust is, ami elindította az agyamat. Köszönöm.
Való igaz, hogy a védikus kultúra "más nép, más kultúra", mint amiben mi élünk "nyugaton", Európában. Az, hogy ebben a nyugati" kultúrában én idegennek érzem magam, vagy nem érzem a magaménak, nincs tagadás, pláne nem megtagadás. (Itt eszembe jut Schmidt Éva.) Szerintem egy kultúrához való eredendő vonzódásunk nem lehet tanult vagy fejlesztett, hanem csak öröklött. Talán genetikai. Én inkább a lelki örökségben hiszek. Természetesen senkit nem szeretnék meggyőzni semmiről. Nekem a kultúra mindenek előtt lelki síkot jelent, túl a tárgyi megjelenésén. Ugyanúgy, mint a legtöbb dologban ezt sem a ráció, hanem az érzés mondatja velem.
Nagyon-nagyon kevéssé ismerem a védikus kultúrát. Mégis minden engem foglalkoztató kérdésre adott válasza tökéletesen kielégít és megnyugtat. Elbűvöl az a szépség, amivel ezt a rendszer felépítették a (logikai rendszer szépsége). Szerencsésnek mondhatom magam, hogy találkoztam vele. Úgy gondolom, hogy az Európába való születésem is nagy szerencse. Nagyon erős honvágyat érzek India után. Tudom, hogy a hindu és a zsidó vallás nem térítő vallások. Hiába is veszi fel valaki ezeket a vallásokat, soha nem lesz hindu vagy zsidó, ha nem annak született. Mégis, olyan jó valahol otthon lenni, még akkor is, ha csak fogadott gyerek az ember. Nagyon valószínű, hogy nem fogok eljutni Indiába. Az ideszületésemnél fogva azonban megadatott, hogy csodáljam Indiát anélkül, hogy meg kellene tapasztalnom a betegségeinek veszélyét, a legmélyebb nyomort, annak félelmetes látványát.
A védikus felfogás szerint én szívesen élnék akár 100 évig, vagy annál is tovább, természetesen szenvedés nélkül, emberi minőségem teljes birtokában. Gondolom ebben @X is egyetért velem. Mindenesetre azt kívánom, hogy ez minél több embernek sikerüljön.
Csak tegnap este vettem észre @X dec. 9-i bejegyzésemhez írt kommentjét. Így viszont a mai bejegyzésben módom van arra, hogy ismét részletesebben reagáljak, és megkaptam azt az impulzust is, ami elindította az agyamat. Köszönöm.
Való igaz, hogy a védikus kultúra "más nép, más kultúra", mint amiben mi élünk "nyugaton", Európában. Az, hogy ebben a nyugati" kultúrában én idegennek érzem magam, vagy nem érzem a magaménak, nincs tagadás, pláne nem megtagadás. (Itt eszembe jut Schmidt Éva.) Szerintem egy kultúrához való eredendő vonzódásunk nem lehet tanult vagy fejlesztett, hanem csak öröklött. Talán genetikai. Én inkább a lelki örökségben hiszek. Természetesen senkit nem szeretnék meggyőzni semmiről. Nekem a kultúra mindenek előtt lelki síkot jelent, túl a tárgyi megjelenésén. Ugyanúgy, mint a legtöbb dologban ezt sem a ráció, hanem az érzés mondatja velem.
Nagyon-nagyon kevéssé ismerem a védikus kultúrát. Mégis minden engem foglalkoztató kérdésre adott válasza tökéletesen kielégít és megnyugtat. Elbűvöl az a szépség, amivel ezt a rendszer felépítették a (logikai rendszer szépsége). Szerencsésnek mondhatom magam, hogy találkoztam vele. Úgy gondolom, hogy az Európába való születésem is nagy szerencse. Nagyon erős honvágyat érzek India után. Tudom, hogy a hindu és a zsidó vallás nem térítő vallások. Hiába is veszi fel valaki ezeket a vallásokat, soha nem lesz hindu vagy zsidó, ha nem annak született. Mégis, olyan jó valahol otthon lenni, még akkor is, ha csak fogadott gyerek az ember. Nagyon valószínű, hogy nem fogok eljutni Indiába. Az ideszületésemnél fogva azonban megadatott, hogy csodáljam Indiát anélkül, hogy meg kellene tapasztalnom a betegségeinek veszélyét, a legmélyebb nyomort, annak félelmetes látványát.
A védikus felfogás szerint én szívesen élnék akár 100 évig, vagy annál is tovább, természetesen szenvedés nélkül, emberi minőségem teljes birtokában. Gondolom ebben @X is egyetért velem. Mindenesetre azt kívánom, hogy ez minél több embernek sikerüljön.
Többször is elgondolkodtam már, hogy mi is az, amit érez az ember akkor, amikor bemegy egy templomba. Áhitat ? Megnyugvás ? Nem tudom a szóval pontosan meghatározni. Számomra ez azonban azonnal eloszlik, amit egyházi emberek, vagy 1-2 imádkozónál több van ott. Ugyanakkor voltam többször buddhista előadásokon, és ott voltak olyan „meditálós percek” – s dacára, hogy tele volt a terem, el tudtam süllyedni, fel tudtam oldódni. Nem keresem – hisz sosem találnám meg – ezeknek az érzéseknek az eredetét.
VálaszTörlésNem is akartok semmit mondani vele. Csak leírtam.
Talán erre a mondatodra reagálva: ….olyan jó valahol otthon lenni, még akkor is, ha csak fogadott gyerek az ember…
Nagyon egyhúron pendülök Veled. Pontosan úgy érzek, ahogy Te, ahogy írsz a templomról, a meditációs percekről. Talán az intimitás, ami szüli a megnyugvást, áhitatot, és lehet, hogy onnan már csak egy lépés a szeretet érzése. Talán mindig befelé kell indulni, csak nekünk, gyakorlatlanoknak szükségünk van külső segítségre is (a füstölő illatára, a zene hangjára, a templom magasztos csendjére, egy lelki vezető útmutatására...).
VálaszTörlés