Még egy kicsit a nyitottságról

Tegnap este, mint rendesen, szörföltem a TV csatornák között. A szörfölés átka, hogy ritkán látok egy filmet az elejétől a végéig. Most sem volt ez másképp. A Da Vinci csatornán a nanobaktétiumok felfedezéséről, kutatásáról illetve az ellentábor általi fogadtatásáról volt szó. A film 2002-ben készült. Azzal zárult, hogy leállt a kutatás, mert lehetséges, hogy szennyezett volt a minta. Biztos vagyok benne, hogy már fényévekre járnak a filmben tárgyaltaktól, annál is inkább, mert a nanokutatás- és technológia vezető ágakká váltak a világban.
Elég lehangoló volt látni, hogy némely tudósok, kőkemény magabiztossággal utasítanak el akárcsak felvetéseket is, mert az kicsit tovább megy az általuk eddig ismert tényeknél. Ugyanilyen lehangoló volt az is, hogy a kicsit továbbgondoló tudósokat készek nevetségessé tenni, akár az egzisztenciális létükben is fenyegetni.
Kezdetben az is kérdés volt, hogy mit látnak. Később annyit elismertek az ellenzők, hogy az mégiscsak valami. A döntő kérdés azonban az volt, hogy élő-e ez a valami. Sikerült bizonyítani, hogy növekszik az a valami. Erre az volt a válasz, hogy a kristályok is növekednek, mégsem élnek. (Biztos ez? Hiszen az élet mibenlétét sem tudjuk igazán meghatározni.) Végül, amikor már úgy látszott, hogy sikerült bizonyítani, hogy igen, élnek a nanobák, azzal zárult a film, hogy leállították a kutatást, mert lehet, hogy csak szennyeződött a minta.
Engem leginkább az fogott meg, hogy igazából nem tudjuk fülöncsípni azt a pillanatot, amikor az élettelen élővé válik, és fordítva is igaz, ugyanígy nem tudjuk tettenérni, hogy melyik pillanat az, amikor az élő holttá válik. Azt hiszem azért, mert mindkét dolog egy dinamikus folyamat. Abban a pillanatban, mikor kiragadunk egy statikus pillanatot, elveszítjük a vizsgálatunk tárgyát. Valószínű, az is közrejátszik a sikertelenségünkben, hogy a nagyon kicsi és a nagyon nagy (például az Univerzum) dolgokhoz - saját méretünk által korlátozva - nem is tudunk hozzáférni. Nem láthatjuk. Ezeken a pontokon mindíg átcsusszanunk a tudomány területéről a filozófia, végsősoron a hit területére. Persze a tudósok azt mondják, hogy törvényszerűségeket matematikai formulákba lehet foglalni. DE a matematikai formulákhoz mi adjuk meg az inputot. Márpedig, ha rossz az input, akkor rossz lesz az output is.
Talán igazuk lehet a Buddhistáknak, akik azt mondják, hogy a megválaszolhatatlan kérdéseket nem kell feszegetni, mert csak összezavarodunk. Lehet valami a hagymahéj hasonlatban is: addig hámozzuk az egyes rétegeket, míg eljutunk a semmihez.
Ezért is gondolom, hogy az ember csakis nyitottan és kellő alázattal közeledhet a világ felé, talán még a tudósok is, annál is inkább, mert A.C.Clarke szerint: "A természet mindig tartogat egy lapot a kabátujjában!".