Egy virtuóz...

A "Csendszigeten" kaptam kedvet Varró Danihoz. A szárszói könyvtárban megláttam egyik kötetét, és mivel szemüveg nem volt nálam a "Bögre azúr"-t "Bögre az úr"-nak olvastam. Azonnal magamhoz vettem a könyvet, mert érdekelt, hogy mi köze lehet Varró Daninak Patrícia (a szűkített újratermelés általam létrehozott egyetlen produktuma) barátnőjének, Dinnyés Orsi (igen, a Daltulajdonos Dinnyés Józsi leánygyermeke) Anyukájához. Valószínű, keramikus foglalatossága adta a becenevet neki: Bögre.
Persze, itthon már kiderült, hogy a pszichém látott a szemem helyett.
A meglepetés mégsem maradt el, mikor kiderült, hogy 19 évesen született ez a verses kötet.
Most csak egy kis "ujjgyakorlatot" szeretnék idecitálni (talán Karinthy sem dobná a szemétkosárba):

Változatok egy gyerekdalra
A gyerekdal

Boci,boci,tarka,
se füle, se farka,
oda megyünk lakni,
ahol tejet kapni.

Klasszikusok
Csokonai Vitéz Mihály változat

Bőgicsélő tarka lényke,
Szívemet lakó tehénke,
Ah, mér lettél ily nehéz?
Faldogáló kicsi szádtól,
Harmatgyöngyös orrocskádtól
Vidor kedvem mért enyész?

Odahagytam borozásim,
Feledém víg torozásim,
Míg te éltetőm valál,
Pegazomról leugortan
Csak terajtad bocigoltam,
Nem csaldosott a halál.

Ám miolta nyögdegélnek
Érzeményim, már az élet
Lillám nélkül mi nekem?
Bibe nélkül mi a porzó,
Szomorú kis bocitorzó,
Fülevesztett szerelem?

Maiak
Térey Jánosos változat

Bazmeg, boci, hiába múzol
Nem vagy más, csak egy pesti lúzer
Lehetsz felőlem tarkabarka
De a seggedbe rúgok készakarva
Nem veszlek be a testületbe
Mert nincsen, haver, egy füled se
Irtózom ettől az alkattól
És még nem beszéltünk a farkadról
Ne gondold, öcsi, hogy létezel
Amíg nem közölt le a 2000
Lecsap rád a Termann-attack
Anyád helyett is megszopatlak
Térj fölötte végre napirendre
Hogy én vagyok az igazi Ady Endre
A Zaj-herceg, a rappelő Vazul
Minden csaj az én rímeimre lazul
Csinálhatsz bármit, de rosszul te jársz
Hát bazmeg, boci, jobb lesz ha tejelsz

Reggae...

Van egy dupla CD-s Bob Marley albumom. Technikailag nem épp a top (szerintem demo felvételek), de ettől olyan jó kis emberzene. Ma nem is hallgattam mást. Teljesen kisímította a lelki redőimet. Olyan, mint amikor az óceán nem haragszik, csak a maga kedvére hullámzik, és minden visszavonuló hullám után símább lesz a part.
Miközben hallgattam, eszembe jutottak a mai hót hamis "sztárok", akiknek potméterrel húzzák a hangjukat tisztára, meg a műanyag ritmusszekció, amiben igaz, hogy nincs lötyögés, de élet se. Ettől még jobban élveztem az én ertya kis CD-imet.
Azért Popper Pétert is előkotortam:

Hogyan öljük meg magunkat?

1.§ Jól képzett öngyilkos soha még csak célzást sem tesz öngyilkossági terveire.
Aki meghalási szándékáról beszél, az két hatást ér el ismerősei körében:
Amíg él: "Csak jártatja a száját, úgyse meri megtenni!"
Amikor meghalt: "De sokáig lamentált szegény, amíg rászánta magát!"
Halálunk mindenkinek legyen meglepetés; életünk frappáns zárópoénja.

2.§ Soha nem szabad búcsúlevelet írni. A búcsúlevél hiteltelenné teszi életünket és halálunkat. Ha még van mondanivalónk az élők számára - mondjuk el nekik. Ha még maradt ütésünk és simogtásunk - üssünk és simogassunk. De "visszaszólni a megsemmisülésből" - ez szánalmas és megvetésre méltó. Azt bizonyítja, hogy gyávák voltunk cselekedni életünkben, és elnémulni halálunkban.
Ha a halálunk nem elég büntetés azoknak, akiket meg akarunk büntetni szeretetükért, akkor egy szemrehányó levél aligha kelt nagyobb bűntudatot bennük. De gyanúba kerülünk, hogy ezen a primitív módon még egy kicsit tovább akarunk élni.

3.§ A tisztességes öngyilkos nem végrendelkezik. Nincs komikusabb annál, mint amikor egy ember az örökkévalóság kapujából visszafordulva, még gyorsan pogári jogi ügyeket bonyolít. Ne röhögtessük már ki magunkat.
....

Lélekkanalazó...
Pár napja a Duna Autonomián késő este elcsíptem a hajdanvolt Orfeo csoportról szóló film utolsó néhány percét. Az ismerős arcokat látva (a közel 40 évvel ezelőtti arcok voltak) egy pillanat alatt a hetvenes évek elején találtam magam a Majakovszkij utcai szoba-konyhában. Azóta úgy érzem, mintha azzal a karalábévájó kanálkával kicsi kis gömböcskéket kanyarítottak volna ki a bennsőmből. Emlékszem egy akkori TV adásra, ahol Kamondi- és Zsigmondi Ági énekelt (talán már Kolinda együttes volt a nevük). A "Kerek a szőlő levele" és a "Gyere ki te Gyöngyvirág" című dalt énekelték. Azóta sem hallottam olyan gyönyörűséget, illetve most néhány pillanatot tőlük, egy harmadik dalból.
Napok óta képtelen vagyok visszanyerni a teljességemet. Próbálkoztam már barokk zenével, "Besh o droM"-mal, gyorsan elolvastam Thorton Wilder "Szent Lajos király hídja" regényét (nem volt jó választás), lementem a Tó partra ücsörögni, megettem egy zacskó kakaós nápolyit, vettem két olcsó könyvet (Pul Reps: Hús-vér Zen, Kajtár Sándor: Struccolás), beíratkoztam a szárszói könyvtárba is (hoztam ki Szilágyi Domokost, Varró Danit, meg két scifi-t )... Eddig még semmi nem segített.
Ezért most kicsi marhaság a "Struccolás"-ból:

Hirdetések
Társkeresés

Begubózott haverom,
Rágni magam, unok nagyon.
Elindultam világot látni,
A dolgok mélyéig lerágni.
Úgy tűnik, rossz fára másztam,
Ezen már enni sem találtam
Eper levelet, csak hársat.
Ehhez keresek most
Levelező társat.
Selyemhernyó

Némi zavar és szépség....

Az elmúl napok agyzsugorító hőségében gyakran szembesültem a 60 éves emberi test szánalmasságával. Állandóan bekiabált az agyam egy mondatot. Szerettem volna pontosan idézni, ezért elővettem Thomas Mann "József és testvérei" című regényének I. kötetét. Jónéhány fejezetet elolvastam,
hol előre-, hol hátralapozva, de nem találtam a keresett mondatot. Azon a környéken van, ahol Jákób meglátja Józsefet félmeztelenül a kút peremén űlve, ahogy az hódol a telihold varázsának. Jákób készül megdorgálni a fiút meztelenségéért, és mert az Ő Egyetlen Istenükön kívül senkit nem illet hódolat, de titokban megcsodálja a fiát. Itt van valahol az a mondat, amiben a "fiatal test jó lelkiismerete" szerepel.
Egyszer már előfordult velem, hogy nagyon kívántam valami szép olvasnivalót, és újra elővettem ezt a könyvet. Elolvastam egy fejezetet, azután az előzőt, azután az azt megelőzőt. Végül abbahagytam ezt a kóstolgatást, és kinyitottam a könyvet az első oldalon... újraolvastam a regényt. Azt hiszem most is így jártam. Elhatároztam, hogy harmadszor is nekilátok. Van ugyan egy kis zavar bennem: szabad-e 60 évesen harmadszor is ugyanazt a könyvet elolvasni, vagy inkább gyorsan a még el nem olvasottak közül kellene választani? Hiszen olyan sok még a restancia, az idő meg egyre gyorsabban fogy.
Azért nem tudom megtenni, hogy egy iciri-piciri részt ne írjak ide belőle. Csak találomra kinyitottam az I. kötetet. Itt nyílt ki:
"De vajon hol volt a paradicsom? "Kelet kertje"? Béke és boldogság hona, az ember hazája, ahol evett a gonosz fa gyümölcséből, és ahonnan kiűzetett, vagyis kiűzte magát, és szétszóratásba ment? Az ifjú József épp oly jól tudta ezt, mint ahogy a vízözönről tudott, s forrása is ugyanaz volt. Mosolyognia kellett, ha szír sivataglakókat hallott, akik azt vallották, hogy a nagy damaszkuszi oázis a paradicsom, mert álmodni sem lehet mennyeibbet, mint ahogy ez fekszik fenséges hegyek és rét övezte tavak, gyümölcserdők és nyájassá öntözött kertek közepette, s ahol mindenféle nép nyüzsög, és folyvást folyik a dúskáló cserebere. S ha udvariasságból nem is vont vállat, belsőleg így tett, amikor micrájimbeliek azt magyarázták, hogy a kert helye természetesen Egyiptom volt, mert ez a világ közepe és köldöke. Azt gondolták a fürtös szakállú sineáriak is, hogy királyi székvárosuk, melyet "Isten kapujának" és "ég és föld köldökzsinórjának" neveztek (a gyermek József utánuk mondta terjengős nyelvükön; "Báb-ilu, markasz sámé u irszitim" - mondotta tájékozottan), tehát, hogy Bábel a világ szent középpontja. De Józsefnek közelebbi és igazibb tudomása is volt a világ köldökét illetőleg, mégpedig jóságos, tűnődő és ünnepélyes atyjának élettörténetéből, aki ifjú emberként útra kelvén lakóhelyéről, a"hét forrás" földjéről Naharájim felé, Háránba, nagybátyjához, Lábánhoz, egészen váratlanul és önkéntelenül az ég igazi kapujára, a világ igazi köldökére bukkant: a dombon fekvő s szent kövekkel körülkerített Lúzra, melyet aztán Bét-élnek, Isten házának nevezett el, mert az Ézsau elől menekvő itt részesült élete borzongatón legnagyobb kinyilatkoztatásában."

Erről jutott eszembe ...

Egy ismerősöm, aki leszázalékolását intézi, tegnap volt a "Bizottság" előtt. Erről jutott eszembe Schwajda György: "Csoda" című kisregénye. Annak idején (1987.) színházban is láttam, és emlékszem, hogy nagy siker volt. Kedvcsinálónak:

"Tüzesen süt le a nyári nap sugára az ég tetejéről a juhászbojtárra. Fölösleges dolog sütnie oly nagyon, mert ez a történet nem juhászbojtárról szól, hanem betűszedőről, nem a pusztáról, hanem Budapestről és nem Jancsiról, hanem Vencelről, aki azonban a fentebb idézett tüzes nyári napon elvesztette szemevilágát. Természetesen tudjuk, mindez még nem ok arra, hogy valaki egy regény hőse legyen, hiszen tíz- és tízezrek élnek világtalanul a Földön, sőt se szeri se száma azoknak, akiknek ép maradt mindkét szemük, mégsem látnak semmit, akárhogy néznek...
De a mi Vencel barátunkkal csoda történt!
Csoda, mégpedig pontosan azon a napon, amelyen sajnálatos balesetének egyéves évfordulóját ünnepelte.
A csodát a Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központja (a továbbiakban SZTK), illetve annak nyugdíj-megállapító orvosi bizottsága, szóval az ügyeletes csodatévők hajtották végre, tegyük hozzá gyorsan; mindenféle misztikum, humbug, hókuszpókusz nélkül, szigorúan materialista alapokon, szocialista keretek között.
Miként azt valamennyien tudjuk vagy nem tudjuk, szép hazánkban senki emberfia nem lehet beteg egy évnél tovább. Amennyiben egy esztendőnél hosszabb ideig beteg óhajt maradni a piszok - mondja a fáma és a jogszabály -, küldessék orvosi bizottság elé, mely bizottság vagy nyugdíjba küldi, vagy a francba, attól függően, hogy valóban beteg- e az illető vagy csak szimulál.
Eme világos és egyszerű törvény alapján Vencelt kezelőorvosa kiírta betegállományból, amint letelt az egy esztendő, és a nevezett orvosi bizottság elé utalta. Így esett, hogy vakságának egy éves évfordulójára, pontosan délelőtt tizenegy órára idézést kapott hősünk, melynek becsületesen eleget is tett. Reggel fölvette ünneplő ruháját, sötét szemüvegét, fehér botját, megcsókolta felelségét, Veronikát, valamint két kiskorú gyermekét, és vidáman elindult a nyugdíjas kor felé...
Igaz, alig múlt husznhat éves, s ezért eleinte kissé nehezen barátkozott a sorsával, mindössze kétszer akart öngyilkos lenni, de szerencsére Veronika mindkétszer idejében visszarántotta az ablakpárkányról...
Ugyanolyan fülledt, nyári meleg volt, mint egy évvel korábban, mindössze hajnalban esett egy kevés hó, de az jót tett a mezőgazdaságnak, amely minden évben nagy kínban volt, hogyan magyarázza meg, az idén mitől rossz a termés.
Vencel magabiztosan kopogtatott végig a Mező Imre út macskakövein, és határozott léptekkel befordult a temető kapuján. A kapuban ücsörgő temetőőr méla undorral végigmérte a befelé igyekvő világtalant, majd megállította.
- Elébb szembe! - mondta, s egykedvűen pipázott tovább.
Vencel zavartan megköszönte a felvilágosítást, megfordult, és elindult az uttest túlsó oldalán álló hatalmas, otromba, piros épülettömb felé. Budapest csodálatos összhangját dícséri, hogy pontosan egymással szemben áll a város legjelentősebb temetője és a gyógyítás fellegvára, ..."

Lábadozás közben...
Sem kedvem, sem módom nem volt a túlzottan aktív élethez. Maradt a laza tartás és olvasás. Bevallom, Márai Sándor eddig kimaradt az életemből. Annál nagyobb élvezettel olvasom most a huszas években megjelent publicisztikáit. Újra egy olyan írásra szeretném felhívni a figyelmet, ami akár ma is születhetett volna, de nem, a dátum: 1922. december 13.

"...Szeretnék egy könyvet, egy iskolai elbeszélő könyvet, leány- és fiúgyermekeknek magyar olvasásórára, amit valami olyan embernek, talán asszonynak kellene írni, aki végigcsinált már mindenféle emberi formát, s olyan bölcs, hogy megint tud a gyermekek nyelvén. Azok a hülyeségek, amiket miniszterileg engedélyezett tankönyvekben olvastatnak a gyermekekkel jóról és rosszról, az emberek egymáshoz való viszonyáról, s hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa, s mit a gyermekek, egészen biztosan tudom, úgysem vesznek be, a mai gyermeknek, aki öreg és csalódásokban érett, különösen groteszknek tűnhetnek a maguk átlátszó hazugságával. A mai gyermek ... síból, bélyeget és valutát, ismeri az osztrák korona zürichi jegyzését, káromkodik, mint egy állami tanító, kivert, ravasz, hitetlen és nincs készsége az ideálokhoz, amiket rosszul fizetett emberek maguk is savanyú meggyőződéssel teregetnek elébe. Ezeknek a gyermekeknek kellene egy nagyon csöndes könyvet írni, átlátszót, mint a víz, és szelíd ízűt, mint a tej: apró dolgokról, mindenről, ami az életben öröm és érték, a nyugalomról, a csöndről, az igazságról, a szeretetről, az igazi munka öröméről, az illedelmes evésről, a természet mindennapos titkairól s a gazságokról, az emberek rossz hajlamairól és arról, hogy ez miért van - az egész könyvnek egyetlen vigasztalásnak, egyetlen simogatásnak kellene lenni, megmutatni benne mindent, ami szomorú az életünkben már van, és még lesz, ennek a szerencsétlen kornak rugóit, gonosz titkait kiteregetni előttük, hogy a megismerés ne fájjon úgy ennek a generációnak, mint ha maguktól jönnének reá. Ezeket az utcán élő, gyermekségükben már kielégületlen vággyal telt, öreg szemű gyermekeit a háborúnak meg kellene vigasztalni a könyvben, megtanítani őket a szegény emberek bölcs és mély örömeire, amikre nekik ebben a vad hajszában, konjunktúrában, már nincs szemük, se szívük. Kis dolgok mitológiája lenne ez a könyv, nem példadarabok paralitikus császárok életéből, hanem az abszolút öröm dicsérete, ami mindenkinek közel van és elérhető. De mai gyereket meg kell rá tanítani. Mindjárt az élete elején olyan nagyot rúgtak belé, hogy nem hisz már benne."
(Márai Sándor: Japán kert I. kötet, Napló)