24 éves voltam amikor ezt az elbeszélést olvastam, 44, amikor szinte naponta eszembe jutott... nem tudom miért, de még mindig foglalkoztat.

A 70-es években nagyon szerettem Dino Buzzatit olvasni. A 90-es években pedig szívesen elolvastattam volna ezt a novellát az "újfiúkkal". Biztos vagyok benne, hogy nem olvasták, mert ha ismerték volna, akkor a humánpolitika vezérelve nem az lett volna, hogy "40 felett már senki nem dolgozhat az intézménynél". Ma már csak azért olvastatnám el velük, hogy megértsék, miért kell nekik is hamarosan menekülni.

Dino Buzzati

Hajtóvadászat öregekre

" - Üsd! Üsd az öreget!
Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketítő vijjogás, egész kerületeket riasztott fel álmukból az éjszaka legváratlanabb óráiban - az emberek borzongva húzták fülükre a takarójukat, Isten kegyelmébe ajánlva a szerencsétlent, akinek lincselésére készült az üvöltöző horda.
Roberto fölismerte a veszélyt. Vele akarnak leszámolni. Olyan idők jártak, amikor a negyven felüli férfi kétszer is meggondolta, mielőtt éjnek évadján kimerészkedett az utcára. Negyven felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyetlen sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyűlölet tartott össze; mintha azok volnának felelősek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándultságukért, boldogtalanságukért - mind e nyűgökért, melyek olyannyira jellemzőek az ifjúságra, mióta csak világ a világ. Éjszakánként aztán nekivadultak a bandák, főleg a külvárosokban; öregeket vettek űzőbe.
....

Az ifjúság problémája! Örök gyötrelem, melynek töltetét megrázkódtatás nélkül fojtották el apák s fiúk az ezredévek során. Most hát fölrobbant a töltet, s az újságok, a rádió, tévé, a filmek még olajat is öntöttek a tűzre. Mindegyre csak hízelegtek a fiatalságnak, agyba-főbe dicsérték, sajnálták, pátyolgatták, bátorították - a hatalom bármi áron való átvételére ösztökélték. Az általános forrongástól megfélemlítve, maguk az öregek is együtt fújták a többivel, afféle alibi végett; így próbálták bizonygatni - persze hasztalan -, hogy noha betöltötték az ötvenet, hatvanat, a lelkük még friss, fiatal, s jogosnak tartják az új nemzedék háborgását-hánykolódását, valamennyi igényét. Hiú ábránd, siralmas öncsalás. Akármit mondtak, a fiatalok ellenezték; a világ urainak tekintették magukat, követelték a gyeplőt, merthogy eleget tartották már a kezükben az "aggok". "Az öregség - bűn! -" ez volt a kedvenc szólamuk.
....

Régora futásnak eredt, futott, futott ahogy csak bírt, ahogy az erejéből tellett. De nem sok tellett az erejéből. Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen életszakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belőle, semmi. Most ő volt az öreg. Rá került a sor."

(Európa Könyvkiadó 1974.)