Piros-kék

















Zöld-sárga

















és a Kaktuszom


















Ez is emberi, talán még emberibb...

Szerintem a görögök kicsit szentimentálisak. Ma olyan szép nap volt, hogy elhatároztam, a betegség elleni harcot a Napra bízom. Miközben napfürdőztem, egy jó kis lelkizuhanyt is sikerült vennem. Bevallom, másodszori nekifutásra, de kiolvastam Arisz Fakinosz: Mese az eltünt időről című regényét. Lehet, hogy most értem meg rá, lehet, hogy a betegség lágyított kicsit rajtam, de nagyon kellemes olvasmány volt. Kóstoló gyanánt a bevezetésből...

"1970-ben, százhárom éves korában, Vangelisz nagyapám úgy döntött, hogy már eleget élt. Egy áprilisi vasárnap reggelén felkelt, megmosakodott, tiszta alsóneműt vett, felöltötte legjobb ruháját, megnyeste, rendbe tette kedvenc rózsáit, aztán hívatta kilenc gyermekét.
Amikor mindannyian összegyűltek, nagyapám leült az ágyra.
- Ma meghalok - jelentette be. - Bocsássatok meg nekem, és Isten bocsásson meg nektek.
Gyermekei, fehér hajú öreg asszonyok és férfiak, lehajtották a fejüket, és csöndesen sírtak. Csak a legidősebbnek látszó asszony nézett egyenesen a szemébe, ő nem sírt, kedvesen, nyugodtan mosolygott rá. Nagyapám egyszer csak intett neki, ő odament a halálra készülőhöz, aki megölelte, megcsókolta, és valamit súgott a fülébe. Az öregasszony igenlően bólintott.
Ő volt a nagyanyám, Szofia.
Aztán a nagyapám mindenkit megáldott, lefeküdt, a falnak fordult, és hagyta, hogy távozzék a lelke.
Szofia másnap halt meg. Ő is százhárom éves volt."