Az ünnep vége felé

Különös élményt jelent nekem Szerb Antalt olvasni. Olyan áttetsző, sejtelmes, de egy cseppet sem félelmetes, mint a holdvilág. Valahogy minden lekerekített, nincs éle, sarka semminek, a legkeményebb dolgok sem sértenek, sebesítenek meg. Most, hogy kezd csendesedni az ünnep, újra kézbe vehettem a "Szerelem a palackban" novellás kötetét.
Kedvcsinálónak "A fehér mágus" című novellából szeretnék egy olyan részt mutatni, ami segített nekem kicsit magasabbra emelkedni:

"A mágus pedig karosszékében ült, és mikor ideje eljött, elbocsátotta lelkét az utolsó, legnagyobb egzaltációba. Érzékszervei egymás után maradoztak el, velük együtt a lágyság, az ízek, az illatok, hangok és a földi múló képek. Azután megszünt a test fáradt érzete is, a lélek szabadon bontotta ki szárnyát szabadabb síkokon. Ellenállhatatlan könnyebbség ragadta mind fölfelé, egyre magasabbra; a fény nőttön-nőtt, és a lélek határa egyre tágasabb lett. Lebegett a világosság tengerében, és ezt a tengert Elfelejtés tengerének hívják: mert a lélek, mikor ideér, nem emlékszik már, hogy máshol is volt valaha, az örökké ittvalóság átjárja csodás nyugalommal, és elmúlik tőle a rettenetes bilincs, melyet úgy neveznek: én vagyok.
És azután egyszer csak dobbanva megáll a lélek az utolsó határon. Eddig eljutott máskor is már, és ismét mindig visszahullott: élőnek itt nem lehet tovább. De ez a megállás mérhetetlenül rövid, ha ugyan egyáltalán időben történne a lélek aszcenziója. Mert ezúttal az erő és az akarat, mely útjára kidobta, olyan hatalmas volt, hogy áttörte a határt, és a lélek új tengerbe ér, melyet úgy hívnak: halál.
És akkor a mágus elhagyatott testét megmosták, parancsához híven ráfektették a fekete ravatalra, s megindult a menet lassú énekszóval.
A lélek pedig emelkedett tovább, földi értelemmel el nem gondolható távolságokat hagyva maga alatt; nincsen már egyedül, körülötte sok-sok fénybe öltözött lélek, és a nap aranyküllős kocsija előttük ragyog.
Akkor a lélek föllép a nap kocsijára, hol elébe sereglik a többi bölcs, mágus és csillagértő lelke. Örvendezve fogják körül, marasztalják, és a fehér mágus lelke kevéssé megpihen.
Mostan a kocsi peremére lép, és visszanéz a megtett úton át, mérhetetlen távolságon át a földre. Szürkén, lucskosan, bágyadtan, mozdulatlanul, nagy messze lent, ott fekszik a föld. Sivár látvány, és a lélek készül a további utazásra.
Akkor hirtelen a földnek egy pontjából valami fényesség ütközött ki: a fönti fényességtől egészen különböző, bántó, földszerű és sötét. A lélek lassan hozzászokott a távolsághoz, és látta, hogy az a fény ott lent Bizánc.
Látott sok embert a székesegyház előtt, a tömeg közepén egy fehér ravatalt. A fehér ravatalon csodálatos nőalak, abból árad a különös, földszerű fény. A leány pedig lassan fölült, majd egészen fölemelkedett; a bíborban születettek merev, csupa arany ruhája mint kehely ragyogott teste körül. Most csak őt látta a lélek és karjának alvajáró mozdulatát. És sosem látott még ehhez foghatót.
És azután egyszerre mindent látott, amint az a lenti fény kitárult szerte, a földet, amint ragyogó arccal aludt a déli napban, és győzelmes-zölden tört elő rajta millió fa és virág; a tenger kék volt, mint az ég, az ég mély volt, mint a tenger, ég és tenger között könnyű kezű szelek hajtották a gyermek hullámokat.
Akkor a lelket bánat fogta el, hogy mindezt eddig még sosem látta. Kihajolt a nap kocsijának párkányára, síkos volt az aranypadló, mérhetetlen a távolság, szédülés fogta el, és aztán zuhant, zuhant a föld felé. Mert a testéből szabadult lelket már csak egy nehézkedés ereje hajtja: a vágy.
A fehér mágus lelke világok miriádjain hullva keresztül elhagyott testébe visszatért. A bizánci székesegyházban, amelyet Hagia Sophiának neveznek, akkor harangoztak déli tizenkettőt."