Az egyik gyengém

Aranyosfodorkánál már írtam arról, hogy számomra a művésztekben az a szép, ami fölemel és elvisz valahová. Nekem ez az "utazás". Nem kell töltőgázt szívnom, nem kell szúrnom magam, nem kell zacskót húzni a fejemre (bocsánat). Az utazás egyszerre irányul kifelé és befelé. Ezért is szeretem a scifit. Persze nem ezeket a ma divatos szuperfegyveres, tinédzserek által elhárított világkatasztófás, gusztustalan rémségeket... Első élményem volt a "Vakok országa", a másik egy novella, aminek "A kert " volt a címe, később jött a "Marsbéli krónikák" és egy nem túl ismert szerző, Walter M.Miller ,Jr. "Hozsanna Néked Leibowitz" című könyve. Természetesen, mint a scifi klasszikusa, nem maradhat ki A.C.Clark sem. "A város és a csillagok" című regénye húzott ki az olvasási válságból (volt idő, amikor nem voltam képes szépirodalmat olvasni). Az ő művei tényleg elég messzire visznek térben és időben, de nem nemcsak kifelé, hanem befelé is.
Most olvastam a "Az őrszem" című novelláját, ami állítólag a "2001. Űrodisszeia" ötletcsírája.
Egy rövid részlet a novella végéről:

"Csaknem százmillió csillag kering a Tejútrendszer forgó korongjában, és nagyon régen más napokhoz tartozó bolygókon más fajok ugyanúgy végigjárták a fejlődés lépcsőfokait, sőt magasabbran jutottak, mint ahová mi eljutottunk. Gondoljunk egy civilizációra, messze az idő mélyén, amikor a Teremtés fénye még alig kezd halványodni, és ők olyan világegyetem urai, ahol az élet még csak egy maroknyi bolygón jelent meg. Magányukat el sem tudjuk képzelni, az istenek magányossága ez, akik a végtelen térségbe tekintenek, és senkit sem találnak, akivel megoszthatnák gondolataikat.
Bizonyára végigkutatták a csillagködöket, ahogyan mi felderítettük a bolygókat. Mindenütt találhatók ilyen világok, de vagy teljesen kopárak, vagy értelem nélküli lények nyüzsögnek rajtuk. Ilyen lehetett a Földünk is, amikor még hatalmas vulkánok füstje takarta be az eget, és a hajnal küldötteinek első űrhajója megérkezett a Plútón túli világból. Elsuhant a fagyott külső bolygók mellett, mert utasai tudták, hogy az élet nem játszik szerepet ezeknek a további sorsában. Aztán megpihentek a belső bolygók között, hogy felmelegedjenek a Nap tüzénél, és alaposabban körülnézzenek.
Nyilván szemügyre vették a Földet, amely biztonságosabban kering a tűz és a jég birodalmának keskeny határmezsgyéjén, és valószínűleg arra a következtetésre jutottak, hogy ez a Nap legkedvesebb gyermeke. A távoli jövőben itt jelenhet meg majd az élet; de tömérdek csillag várt még rájuk, és nem tudták, visszatérnek-e ide valaha.
Így hát itt hagytak egy őrszemet, egy példányt abból a több millióból, amelyet szétszórtak az univerzumban, hogy szemmel tartsák azokat a világokat, amelyek az élet ígéretét hordozzák. Ez a szerkezet hosszú évmilliókon át fáradhatatlanul küldte jelzéseit arról a puszta tényről, hogy még senki sem bukkant rá.
Talán így érthetővé válik, hogy a Föld helyett miért a Holdra helyezték a kristálypiramist. Építőit nem érdekelték azok a fajok, amelyek éppen kiléptek a barbárság korából. Civilizációnk csak akkor érdemli meg figyelmüket, ha bebizonyítottuk, hogy alkalmasak vagyunk a katasztrófák túlélésére, mert már utazni tudunk az űrben, és így elszökhetünk a Földről, szülőbolygónkról. Ezzel a kihívással valamennyi fajnak előbb vagy utóbb szembe kell néznie. Kettős kihívásról van szó, amely egyrészt függ az atomenergia megzabolázásától, másrészt attól, hogy az életet vagy a halált választjuk-e, ha jön a pusztulás ideje. Miután mi már túlestünk ezen a válságon, csupán idő kérdése volt, mikor találjuk meg a piramist, és mikor feszítjük fel. Nem sugároz többé jeleket, tehát: akik ezt figyelték, a Föld sorsáról kezdenek töprengeni. De az is lehet, hogy már nagyon-nagyon idősek, és az öregek gyakran esztelenül féltékenyek a fiatalokra.
Soha nem tudok már többé a Tejútra pillantani, hogy el ne tűnődjek, vajon melyik csillagfelhőből érkeznek hozzánk küldöttek. Ha megbocsátják nekem a közönséges hasonlatot, azt mondhatom, hogy összetörtük a tűzjelző üvegét, és nincs más dolgunk, csak a várakozás.
Nem hiszem, hogy sokáig kell várnunk."