Bűntény a teraszon

A helyszín









Az áldozat









A tettes

Az élmúlt 6 napban letepert egy torokgyulladás és grátisz egy ocsmány nátha. Talán ezért "fanyalodtam" újra Nietzschére. Ha összeszedem magam, kicsit azért elgondolkodom az alábbi írásán, szintén az "Ecce Homoból".

Miért vagyok én olyan okos

"...Mindenben - a táplálkozás, a hely az éghajlat és a pihenés megválasztásában - az önmegtartás ösztöne parancsol, ami az önoltalmazás ösztöneként jut a legjobban kifejezésre. Sok mindent nem szabad meglátnunk, meghallanunk, magunkhoz engednünk - ez a legelső okosság és bizonyíték arra, hogy az ember nem véletlen, hanem necesszitás. Az önoltalmazás ösztönét általában ízlésnek nevezik. Az ízlés imperatívusza nemcsak arra int, hogy tagadjunk, amikor az igenlés "önzetlenség" volna, hanem arra is figyelmeztet, hogy a lehető legritkábban mondjunk nemet. Forduljunk el, fordítsunk hátat, amikor nemet kellene mondanunk. Mégpedig azért, mert a védekezésre fordított erő - még a legcsekélyebb is - rendkívüli és tökéletesen fölösleges elszegényedéshez vezet, ha rendszeressé, szokássá válik. A gyakori kis kiadásokból lesznek a nagyok. A védekezés, elutasítás erőráfordítás és - ne ámítsuk magunkat - negatív célokra elpocsékolt erő. Az örökös védekezésben annyira elgyöngülhet az ember, hogy végül önmaga védelmére sem futja az erejéből. - Tegyük föl, egy nap kilépvén házamból, nem a csöndes, arisztokratikus Torinóban, hanem a német kisvárosban találom magam. Ösztönöm bezárulkoznék, hogy elhárítson mindent, ami ebből a lapos és gyáva világból rázúdul. Vagy - mondjuk - a német nagyváros képe fogad, a bűn mesterséges labirintusáé, ahová összehordtak jót s rosszat, ahol nincs fejlődés, és minden egyaránt tenyészik. Mi mást tehetnék, összegömbölyödhetnék, mint a sün. - Ám a tüske pazarlás, kétszeresen is fényűzés, ha választhat az ember közte és a nyitott tenyér között...

Az okosság és önoltalmazás egy másik módja az, hogy az ember a lehető legritkábban reagál és elkerüli azokat a helyzeteket és viszonyokat, amelyek arra ítélnék, hogy szögre akassza szabadságát és puszta reagenssé váljék. Példaként hadd említem a könyvekkel való foglalatoskodást. A tudós, aki lényegében már csak "forgatja" a könyveket - egy filológus, mérsékelt lendülettel, napjában úgy kétszázat -, végül elveszíti képességét az önálló gondolkodásra. Ha nem "forgatja" a könyveit, nem gondolkodik. Amikor gondolkodik, ingerre (olvasott gondolatokra) válaszol, végül épphogy csak reagál. A tudós minden erejét fölemészti a kész gondolatok elfogadása avagy elutasítása - képtelen az önálló gondolkodásra... Az önoltalmazás ösztöne fölörlődött benne; máskülönben védekezne a könyvekkel szemben. A tudós: décadent. - Saját szememmel győződhettem meg róla, hogy tehetséges, gazdag és szabad természetű fiatalok harmincéves korukra "agyonolvasták" magukat, gyufaszálakká fogytak, elegendő volt megdörzsölni őket és szikra - "gondolat" - pattant ki az agyukból. - Kora reggel, napfölkeltekor, frissen, erőnk hajnalpírjában könyvet kézbe venni - megbocsáthatatlan bűn! --"