Kellett nekem Popper Pétert idézni...

Úgy látszik, a gondolat elég gyorsan testet tud ölteni. Utalva az előző bejegyzésemre, legalábbis ami a fájdalom személyes átélését illeti. Így a becsípődött ideg, vagy nem tudom mi az, ami ennyire fáj, a legnagyobb együttérzés ellenére is, nekem fáj ilyen piszkosul. Olvasni se nagyon volt kedvem. Csak immel-ámmal lapozgattam néhány már olvasott könyvet.
Alfred Einstein (Albert fivére), a XX. század kiemelkedő zeneesztétája volt. "A zenei nagyság" című könyvének befejező része nagyon tetszik nekem. Nem csak a zenére, hanem minden művészetre igaz lehet, amit ír:
"Nem tudjuk kiirtani a világból a nagy múltat, ezt a hatalmas lelki tulajdont, melyet az évszázadok hagytak ránk, amelyet a valaha élt legtisztább és legnagyobb szellemek közül teremtettek néhányan. Tisztaság és nagyság túl ritka ahhoz, hogy eldobjuk. Az új zene minden erőfeszítése - az új utak keresése, a kísérletezés - hiábavaló görcs, hogy semmibe vegyük a múltat, hiábavaló, mert lehetetlen semmibe venni. Vagy hogy valamilyen módon beletörődjünk jelenlétébe - aminek száz formája is van: ennek az elemzése a mai zene keresztmetszetét adná. Naggyá az válhat, aki a teljes múltat magába szívja, és elég erős ahhoz, hogy ismét elfelejtse. Boldognak az a kor nevezheti majd magát, amelyben a művészeti formák ismét élővé válnak, mint egy olyan nyelvben, amelyet mindenki megért -vagy legalábbis azok, akik majd meg akarják érteni."
(IV. fejezet: A nagyság történelmi feltételei)