Ez az év is elmúlt

Gyönyörűségesen búcsúzik ettől az évtől a Balaton. Szilánkosra fagyott. Még soha nem láttam ilyennek. Olyan, mintha egy hatalmas tükör millió darabra törött volna. Tegnapelőtt még a nap is sütött, és az egész tó szikrázott, csillogott-villogott.

Évbúcsúzóul gyereksziporkákat hoztam.

Marcelo D' Orta tanító gondozásában jelent meg "Isten ingyér teremtett bennünket (Az arzanói gyerekek evangéliuma)" című könyve.

Miért teremtett bennünket Isten?

- Isten teremtett bennünket, rábizonyult.

- Isten azért teremtett bennünket, hogy nyugodtan elküldhessen bennünket a paradicsomba.

- Isten azért teremtett bennünket, mert jobban szeretett bennünket, mint valaha.

- Ha Isten, ha más, valaki végül csak megteremtett bennünket...

- Isten ingyér teremtett bennünket.

- A négerek is Isten teremtményei, csak nem tudják.

- Ha Isten teremtett bennünket, az ő baja.

- Isten jól tette, hogy megteremtett bennünket, csak ne vitte volna túlzásba.

- A rendelőben egy ember nem hitte el, hogy Isten teremtett bennünket.

- Isten megteremtette az embert, aztán háziasította.

- Isten ősidőseknek teremtett bennünket.

- Isten nagyon elővigyázatosan teremtett bennünket.

- Ha Isten teremtett bennünket, miért rakták be a bátyámat intézetbe?

- Isten azért teremtette az embert, hogy aztán forgalmazza.

- Ha Isten eleve tudta, hogy a többség pokolba jut, minek teremtett bennünket egyáltalán?

- Mikor a tanító úr a teremtést magyarázta, én hiányoztam.

Meséld el a világ teremtését - 2

Ádám, miközben a bordája aludt, megteremtette Évát.

Ádám és Éva a Földi Paradicsomban éltek, szabadságra se mentek sehova. Nagyon boldogok voltak, mindig mosolyogtak, mint Al Bano és Romita Pauer.

Ádám és Éva nem fogadták meg Isten parancsát, hogy ne egyenek meg egy almát, Isten ezért kiűzte őket a paradicsomból. És mondá: "Először is kiűzlek benneteket, másodszor meg fogtok halni. Ami Évát illeti, ikreid lesznek, de egyik se hasonlít a másikra".

Ábel nagyon barátságos fiú volt, mainak is bőven elmenne. Káin nem, az egy hülye álat volt. Amikor megszülettek, Éva azt mondta nekik: "Most rögtön nekiáltok fájdalmak közepette a kétkezü munkának, mert rátok is átragadt egy kis eredendő bűn".

Ábel a birkákkal legelt. Káin a parasztot művelte. De Istennek jobban tetszettek Ábel ajándékai, ezért a két testvér folyton összebalhézott.

Egyik nap Káin fogott egy botot és úgy fejbevágta Ábelt, hogy az már túlzás, és Ábel meghalt.

Ez volt a harmadik világ első gyilkossága, utána még rengeteg ilyen következett.

Neked ki az őrangyalod?

Az őrangyal lefogadom nem létezik, csak egy rajzfilmtrükk, a papok meg a szülők találták ki, mert már nem tudták mit csináljanak, hogy jók legyünk. De az én hátam mögött nekem nincs senki, se angyal, se ördög, és azt hiszem, hogyha ilyen hazugságokkal tömik a gyerekek fejét, felnőtt korukra totál lebénul az agyuk, elhülyülnek, és az utcán mindenki rajtuk fog röhögni.

Én egyébként ha akarok és ha éppen nem vagyok pipa, magamtól is tudok jó lenni.

Karácsony felhangjai

Most kivételesen egész sikeresnek éreztem magam az ajándékozást illetően. Ez tényleg ritkán fordul elő velem. Igaz, a Feketepéter kártya elvesztette aktualitását, mert Szabi a néhány napos szobafogság alatt megtanult römizni. Azért a Feketepéter sem megy pocsékba, mert gyümölcsök vannak a lapokon magyar- és angolnyelvű felirattal, Szabi pedig angolos osztályba jár. A szupernek vélt társasjátékból még akármi is lehet. Mindenesetre, amikor megláttuk a 3 darab A4-es méretű könyvecskét a játékszabályokkal, és a szabályok segédletével, gyorsan visszacsomagoltuk. Én indítványoztam Patríciának, hogy ajándékozza el valamilyen játszóháznak, de azt mondta, hogy majd ha lesz néhány hét szabadidőm, tanulmányozzam a játékszabályokat, és ha akkor sem boldogulok vele, majd elajándékozzuk.
Patrícia nagyon örült a GPS-nek. Vasárnap, amikor Szabit elvitték Bujákra 3 napra a másik Nagyiék, felmentem hozzá. Feltöltöttük a GPS-t, megtaláltuk a főmenüt, a nyelvválasztást, beállítottuk a különböző menüpontokat. Még sétálni is elvittük a szerkezetet, hogy egymásrataláljanak a műholddal. Szóval, minden nagyon "gromek" volt, sütkéreztünk a műszaki sikerekben.
Tegnap este felhívott Patrícia és gratulált nekem az új telefonomhoz és az infralámpához. Ettől teljesen összefacsarodott a szívem.
Az úgy történt, hogy végiggondolta, és túlságosan drágának találta ezt az ajándékot, és visszavitte a GPS-t, kicserélte egy infralámpára, mert már 3. hónapja nem tudok kikecmeregni egy megfázásból. A telefonomat meg csak a szentlélek tartja össze, mivel az izületes ujjaimmal rendszeresen leejtem, és itt-ott már mutatkozik rajta némi folytonossági hiány is.
Ettől úgy elszomorodtam, meg olyan boldog is lettem. Végre egyszer sikerült jó ajándékot vennem. Magamra sajnáltam volna ennyi pénzt elkölteni, dehát nem is az a nyavajás telefon meg a lámpa az ajándék. Ugye?

Az ünnep vége felé

Különös élményt jelent nekem Szerb Antalt olvasni. Olyan áttetsző, sejtelmes, de egy cseppet sem félelmetes, mint a holdvilág. Valahogy minden lekerekített, nincs éle, sarka semminek, a legkeményebb dolgok sem sértenek, sebesítenek meg. Most, hogy kezd csendesedni az ünnep, újra kézbe vehettem a "Szerelem a palackban" novellás kötetét.
Kedvcsinálónak "A fehér mágus" című novellából szeretnék egy olyan részt mutatni, ami segített nekem kicsit magasabbra emelkedni:

"A mágus pedig karosszékében ült, és mikor ideje eljött, elbocsátotta lelkét az utolsó, legnagyobb egzaltációba. Érzékszervei egymás után maradoztak el, velük együtt a lágyság, az ízek, az illatok, hangok és a földi múló képek. Azután megszünt a test fáradt érzete is, a lélek szabadon bontotta ki szárnyát szabadabb síkokon. Ellenállhatatlan könnyebbség ragadta mind fölfelé, egyre magasabbra; a fény nőttön-nőtt, és a lélek határa egyre tágasabb lett. Lebegett a világosság tengerében, és ezt a tengert Elfelejtés tengerének hívják: mert a lélek, mikor ideér, nem emlékszik már, hogy máshol is volt valaha, az örökké ittvalóság átjárja csodás nyugalommal, és elmúlik tőle a rettenetes bilincs, melyet úgy neveznek: én vagyok.
És azután egyszer csak dobbanva megáll a lélek az utolsó határon. Eddig eljutott máskor is már, és ismét mindig visszahullott: élőnek itt nem lehet tovább. De ez a megállás mérhetetlenül rövid, ha ugyan egyáltalán időben történne a lélek aszcenziója. Mert ezúttal az erő és az akarat, mely útjára kidobta, olyan hatalmas volt, hogy áttörte a határt, és a lélek új tengerbe ér, melyet úgy hívnak: halál.
És akkor a mágus elhagyatott testét megmosták, parancsához híven ráfektették a fekete ravatalra, s megindult a menet lassú énekszóval.
A lélek pedig emelkedett tovább, földi értelemmel el nem gondolható távolságokat hagyva maga alatt; nincsen már egyedül, körülötte sok-sok fénybe öltözött lélek, és a nap aranyküllős kocsija előttük ragyog.
Akkor a lélek föllép a nap kocsijára, hol elébe sereglik a többi bölcs, mágus és csillagértő lelke. Örvendezve fogják körül, marasztalják, és a fehér mágus lelke kevéssé megpihen.
Mostan a kocsi peremére lép, és visszanéz a megtett úton át, mérhetetlen távolságon át a földre. Szürkén, lucskosan, bágyadtan, mozdulatlanul, nagy messze lent, ott fekszik a föld. Sivár látvány, és a lélek készül a további utazásra.
Akkor hirtelen a földnek egy pontjából valami fényesség ütközött ki: a fönti fényességtől egészen különböző, bántó, földszerű és sötét. A lélek lassan hozzászokott a távolsághoz, és látta, hogy az a fény ott lent Bizánc.
Látott sok embert a székesegyház előtt, a tömeg közepén egy fehér ravatalt. A fehér ravatalon csodálatos nőalak, abból árad a különös, földszerű fény. A leány pedig lassan fölült, majd egészen fölemelkedett; a bíborban születettek merev, csupa arany ruhája mint kehely ragyogott teste körül. Most csak őt látta a lélek és karjának alvajáró mozdulatát. És sosem látott még ehhez foghatót.
És azután egyszerre mindent látott, amint az a lenti fény kitárult szerte, a földet, amint ragyogó arccal aludt a déli napban, és győzelmes-zölden tört elő rajta millió fa és virág; a tenger kék volt, mint az ég, az ég mély volt, mint a tenger, ég és tenger között könnyű kezű szelek hajtották a gyermek hullámokat.
Akkor a lelket bánat fogta el, hogy mindezt eddig még sosem látta. Kihajolt a nap kocsijának párkányára, síkos volt az aranypadló, mérhetetlen a távolság, szédülés fogta el, és aztán zuhant, zuhant a föld felé. Mert a testéből szabadult lelket már csak egy nehézkedés ereje hajtja: a vágy.
A fehér mágus lelke világok miriádjain hullva keresztül elhagyott testébe visszatért. A bizánci székesegyházban, amelyet Hagia Sophiának neveznek, akkor harangoztak déli tizenkettőt."

Miért leszek egyre hülyébb minden Pesten töltött nap után?

Hetedik napja vagyok Pesten. 7 nap alatt kétszer voltam az utcán egy-egy óránál nem hosszabb időre. Amikor Szárszóról elindultam, olyan volt a falu, mint a leggiccsesebb osztrák képeslap. Szikrázó fehér hó az utcákon, fákon, a házak és kertek ünnepi díszekkel, égőkkel felékszerezve...4 óra múlva Pesten (természetesen elromlott a mozdony és csak két órás késéssel futottunk be a Délibe) fekete sár, lucsok mindenhol, szürke tömeg a metróban, kutyagumi a járdán. Más is volt, de hányinger nélkül nem tudnék írni róla. Nos, a pszichém 20 perc alatt elérte az eseményhorizontot, és belezuhant egy feketelyukba. Ezt már csak a többnapos szmog tetézte. Egyszer kinyitottam az ablakot - naív módon - szellőztetési célból, de egy perc sem kellett hozzá, és olyan volt a szoba, mintha egy kukásautó tolatott volna be az erkélyen. Szabi is 5 napot töltött szobafogságban velem, mert nem tudtuk rávenni magunkat, hogy sárban, szmogban tegyünk egy "jó" kis sétát. Így a feketepéteres kártyám aktualitását vesztette karácsonyra, mert Szabi addigra megtanult römizni.
A 7 napos bezártság, valamint a kukásautós szellőztetés oxigénhiányos állapotot idézett elő az agyamban. Mit élhet át az a majd 2 milliónyi ember, aki nem menekülhet el hetente néhány napra innen? Bár a vezetőink nyilván nem a VII. kerületben élnek, de mégiscsak a Belvárosban dolgoznak. Valószínű, hogy mindnek ugyanilyen oxigénhiányos az agya (pláne, ha úgy is született). Hát csoda, hogy mindegyik előbb-utóbb meghülyül?

Kedves szemlélődő padom és környéke

Tekintettel arra, hogy az iskolában kitört a téli szünet, december 26-ig nem valószínű, hogy ki fogom nyitni a számítógépet. Elszólítanak nagyanyói kötelezettségeim, amelyek számomra felérnek egy maratoni futás és napi öt bírkózóverseny energiaigényével, de eddig még mindig sikerült ép bőrrel megúsznom. Remélem, nem lesz ez másképp most sem, és találkozunk a Karányonyi ünnepek finisében. Addig is

Minden Kedves Netezőnek

BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK.

Tényleg némi fáziskésés lehet nálam...

Csak tegnap este vettem észre @X dec. 9-i bejegyzésemhez írt kommentjét. Így viszont a mai bejegyzésben módom van arra, hogy ismét részletesebben reagáljak, és megkaptam azt az impulzust is, ami elindította az agyamat. Köszönöm.
Való igaz, hogy a védikus kultúra "más nép, más kultúra", mint amiben mi élünk "nyugaton", Európában. Az, hogy ebben a nyugati" kultúrában én idegennek érzem magam, vagy nem érzem a magaménak, nincs tagadás, pláne nem megtagadás. (Itt eszembe jut Schmidt Éva.) Szerintem egy kultúrához való eredendő vonzódásunk nem lehet tanult vagy fejlesztett, hanem csak öröklött. Talán genetikai. Én inkább a lelki örökségben hiszek. Természetesen senkit nem szeretnék meggyőzni semmiről. Nekem a kultúra mindenek előtt lelki síkot jelent, túl a tárgyi megjelenésén. Ugyanúgy, mint a legtöbb dologban ezt sem a ráció, hanem az érzés mondatja velem.
Nagyon-nagyon kevéssé ismerem a védikus kultúrát. Mégis minden engem foglalkoztató kérdésre adott válasza tökéletesen kielégít és megnyugtat. Elbűvöl az a szépség, amivel ezt a rendszer felépítették a (logikai rendszer szépsége). Szerencsésnek mondhatom magam, hogy találkoztam vele. Úgy gondolom, hogy az Európába való születésem is nagy szerencse. Nagyon erős honvágyat érzek India után. Tudom, hogy a hindu és a zsidó vallás nem térítő vallások. Hiába is veszi fel valaki ezeket a vallásokat, soha nem lesz hindu vagy zsidó, ha nem annak született. Mégis, olyan jó valahol otthon lenni, még akkor is, ha csak fogadott gyerek az ember. Nagyon valószínű, hogy nem fogok eljutni Indiába. Az ideszületésemnél fogva azonban megadatott, hogy csodáljam Indiát anélkül, hogy meg kellene tapasztalnom a betegségeinek veszélyét, a legmélyebb nyomort, annak félelmetes látványát.
A védikus felfogás szerint én szívesen élnék akár 100 évig, vagy annál is tovább, természetesen szenvedés nélkül, emberi minőségem teljes birtokában. Gondolom ebben @X is egyetért velem. Mindenesetre azt kívánom, hogy ez minél több embernek sikerüljön.

Jöhet a Karácsony

Túléltem a karácsonyi bevásárlást. Szabival volt a legnagyobb szerencsém. Teljesen véletlenül láttam meg egy diszkont könyvesbolt kirakatában az ideális társasjátékot. Nosza, vettem hozzá egy verses találóskérdéses könyvet, egy 12 darabos zsírkrétát dinoszauroszos dobozban, valamint egy Feketepéter kártyát. Patrícia először egy Gps-t kért, de miután kifizettem az autója téligumicseréjét, majd 3 nap múlva a műszaki vizsgáztatást, valamint a következő héten elszállt féklámpa javítását, módosította a kérést egy kesztyűre. A Gps-t vettem meg neki, csakis azért, mert lehet, hogy nem találtam volna el a kesztyű színét. Bár meglehetősen hasonló az ízlésünk. Már kétszer előfordult, hogy uganazt a pulóvert, illetve ugyanazt a könyvet vettük meg egymásnak. Azóta sem könyvet sem ruhát nem ajándékozunk. Anyu kap egy kerámiával bélelt serpenyőt a hozzávaló fa villával és fa lapátkával.

Itt feldíszítettem kicsit a kerti fenyőmet. Amikor ideköltöztem a gyöngysor elég volt a fenyő csúcsától az aljáig, most meg alig érte körbe a két középső ágat. Ezek a fák is látványosan öregszenek.

A vonaton újra beleolvastam a nagyon blőd könyvembe, amit már egyszer letettem. Majd holnap elmegyek a könyvtárba, és hozok valami rendes, embernek való olvasmányt. Azért mutatok ebből is egy rövidke részletet, hogy lássátok, mivel büntettem magamat.

"Testileg a vogonok nem vonzó teremtmények. Ha a szépség a szemlélő szemében van, akkor a szemlélő nem lehet vogon, mert még a vogonok is tudják, milyen rondák. A vogon fej egy óriási aszalt szilvára emlékeztet, amin különösen mély ránc a szem és a száj. A test nagy zöld húsplotty, túl kevés csont per négyzetcenti aránnyal, túl sok redővel és radóval. A végtagok gyengék és nem hatékonyak, az elhelyezésük szinte véletlenszerű. Ha egy zavart gyereknek adunk egy kemény tojást, egy mazsolát és spagettit, akármit csinál, valamelyik vogonra hasonlítani fog.

Tehát ha minden vogon egyformán taszító, bürokratikus és szadista, hogyan juthat valaki előre a társadalmukban? Vogonabbnak kell lenni a vogonnál. A vogonoknak van erre egy szavuk is. Ha egyikük kitünteti magát a parancsok kíméletlen végrehajtásában, ha a munkaórák és a holttestek száma röhejesen aránytalan a feladat fontosságához képest, ha a vogon megy előre, míg másokat elbátortalanítanának a plurális zónák, a Titán Páncélördögök hordái vagy az özvegyek könnyei, arról a vogonról a hatalom termeiben azt mondják, van benne krúmpszt."

(Eolin Colfer : Ja, és még valami...

Gabó könyvkiadó 2010)

Az év legnehezebb napja

Holnap! Hiába húzom-halasztom, megkeményítem a lelkem, és holnap elindulok megvásárolni a karácsonyi ajándékokat. Alapjáraton is utálok vásárolni, mert ha száz szék közül kell választanom, biztos, hogy az egyetlen töröttlábúra fogok leülni. (Nem az én hasonlatom. Egy régi francia filmből jutott eszembe. Ezzel a próbával akartak meggyőződni a főhős tökéletes balfékségéről.) A lányom szerint, ha szembeállok az eladóval, azonnal kigyullad egy felirat a homlokom az alábbi szöveggel: átvágandó!!! A balfékségemen az önkiszolágálás sem segít.
Ráadásul, a december külön is megterhelő számomra ajándékügyileg. Hiába próbálom 7 éve elhitetni az unokámmal, aki december 7-én született, hogy a Mikulás együtt tudja hozni a mikulás-és a szülinapi ajándékot. Az nem úgy van: külön jön a Mikulás 6-án és külön 7-én a család a szülinappal. Patríciám pedig december 25-én született (jó, ebben én vagyok a hibás). Őt sem tudtam meggyőzni, hogy a Jézuska egyszerre hozza a karácsonyi, meg a szülinapi ajándékot. Ő sem hitte el. Én meg sajnos nem tudok egy hónap alatt négyszer is kreatív lenni.

Újra egy kis agymenés...

Nagyon inspiráló Aranyosfodorka blogja, mert mindig további gondolkodásra késztet. Most a szerkentyűkhöz írott megjegyzések, pontosabban @X utolsó megjegyzésére reagálnék azzal, hogy pontosan úgy gondolom, ahogy ő. Itt egy kicsit bővebben értenék egyet vele.
Valóban, amint egy régi nyelvet beszélő utolsó ember meghal, úgy tűnik el vele a nyelv is. Pontosan: ahogy egy civilizáció utolsó egyede is meghalt, eltűnik vele a civilizáció tudása is. Ezért gondolom (a védikus irodalom szerint), hogy az emberi civilizáció fejlődése nem lineáris, hanem ciklikus. Nem mi vagyunk az elsők, csak az újak. Ennek (legalább csak) a felvetését hiányolom a hivatalos történelem, biológia, tudománytörténeti könyvekből. Ha csak a lehetőségét megengednék ennek a felvetésnek, könnyebben lehetne értelmezni olyan régészeti leleteket, amelyek nem illenek bele a hivatalos kronológiába. Nem kellene őket raktárak mélyére süllyeszteni, ne adj Isten megsemmisíteni, vagy ha már kiállítják valahol, nem kellene valami teljesen semmitmondó, csak egyszerűen kultikus tárgynak nevezni, csak azért mert nem tudjuk, nem merjük megmondani, hogy mi is lehet az valójában.
Továbbmenve, azt gondolom, hogy talán mégsem semmisült meg minden tudás. Valószínű, hogy már a mi civilizációnkban az ókori társadalmak előtt (amik szerintem sokkal fejlettebbek voltak, mint ahogy azt mi feltételezzük) sikerült valamit megmenteni belőle. Úgy gondolom, hogy ez a tudás a templomokban, a nagyon nagy tudású, magas spirituális szinten álló papság kezében volt. Sokszor érzem úgy, hogy a szent könyvek sokkal mélyebb értelmű tudást tartalmaznak, csak egy egészen más fogalomkészletet, szinbólumrendszert használnak, mint amit mi iserünk. Egyébként a szinbólumok jelentése is sokkal mélyebb, ha úgy tetszik tudományosabb, mint ahogy mi gondoljuk.
Talán később a tudás kikerült a templomokból a tudósokhoz, de már kicsit alacsonyabb szinten. Lehetséges, hogy itt kezdődött a vallás és a tudomány szembenállása?
Ma pedig -attól tartok-, hogy a tudás átkerült a hadsereg kezébe. Amint valami számukra használható tudományos eredmény megjelenik a világban, lecsapnak rá. Ha valaki nem akarja elfogadni ezt a "beolvadást", lehetetlenné teszik a működését, és az eredményeit bármilyen eszközzel megszerzik. Később, pedig mint valami levetett, elnyűtt ruhát, átengednek valamennyit ennek a tudásnak a hasznosításából a civil társadalomnak. Ha megjelenik valami újdonság a piacon, biztosak lehetünk benne, hogy a hadsereg már mérföldekre jár ezektől az újdonságoktól.
Természetesen ezek csak gondolatok, és inkább kérdőjel van a mondatok végén, mint pont, de semmi esetre sem felkiáltójel.

Ami még eszembe jutott arról az angyalarcú, hihetetlen hangú 10 éves kislányról...

Sajnos a megjegyzésem Aranyosfodorka blogjában lehet, hogy valakiben a fanyalgás érzetét keltette. Teljes szívből mondhatom, hogy ellenkezőleg, inkább az aggodalmamat próbáltam -talán kicsit rosszul- kifejezni. Sebaj, így legalább alkalmam van kicsit bővebben írni arról, hogy mi is váltotta ki belőlem az aggodalmat.
A védikus filozófia szerint az emberi test 100 évre csereszavatos, legalábbis rendeltetés szerű használat mellett. A 100 év ragyogóan felosztható 4 egyenlő időtartamú életszakaszra. Természetesen minden életszakasznak megvan a maga feladata, és ennek a feladatanak az optimális teljesítéséhez igazodik a testünk is. Vagyis teljes harmóniában lehet test, szellem és lélek mind a 4 szakaszban.
Az első 25 év feladata a tanulás.
A második 25 évé a gyarapodás. Ha közgazdasági terminust akarnék használni, ez a bővített újratermelés időszaka (munka, család, gyerekek...).
A harmadik 25 év (mellesleg én itt tartok, és mondhatom, hogy tényleg nagyon élvezetes számomra) a visszavonulás kora. Itt nyílik lehetősége az embernek átadni a tudását, gyakorlatát, támogatva, némiképp felügyelve, az éppen akkor a gyarapodás szakaszába lépő következő generációnak. Igaz, nem egy perc alatt, hanem van rá maximum 25 év. Nem kell senki kezéből kitépni a stafétabotot, és az új generációra sem szakad rá egy szemvillanás alatt a világ gondja. Ilyen körülmények között talán nemzedéki probláma fe sem merül.
A negyedik, utolsó 25 év a lemondás időszaka. Az utolsó 25 évben készülhetünk fel a távozásra azzal, hogy szépen lassan, elengedjük a kötelékeket. Ebben nagy segítségünkre lesz a testünk is.
Ha végiggondoljuk, igaz ez minden életszakasz megélésére.
Ezért írtam a megjegyzésben, hogy "zavart érzek az erőben" (ez valami humor próbált lenni, de valószínű, hogy az nem az én színterem). Ha a kamszkori változásokat nem veszik figyelembe ennél a kislánynál, tönkretehetik a hangját. Ami pedig az előbb leírt életszakaszok feladatait illetti: mindig zavarba jövök, ha a különböző tehetségkutató versenyeken meglátok, hallok 12-13 éves kislányokat a színpadon kisminkelve érzéki nótákat előadni. Szerencsére ez a kilány nem popban, rockban indult. Viszont az operaáriák még mélyebb emberi szenvedélyek világába viszik el a hallgatót és nyilván az előadót is. Nos itt voltam zavarban. Ennek a 10 éves kislánynak biztosan, az a darmája, hogy a világ egyik legnagyobb énekese legyen. A küldetése látszik az angyalarcon is. Tartok tőle, hogy most még inkább a szülei egóját símogatja a nyilvánosság. Sőt, ha rosszindulatú lennék, azt mondhatnám, hogy befektetésnek tekintik a kislány adottságait.
Még egy gondolat: a védikus filozófia szerint, ha már teljesítettük a karmikus feladatainkat, vagy ha oly mértékben eltértünk tőle az életutunkon, hogy már nincs kilátás arra, hogy beteljesítsük a sorsunkat, leléptetnek bennünket a színről.
Nos, ezekért éreztem én aggodalmat, amikor megláttam és meghallgattam azt a videót.

Még egy kicsit a nyitottságról

Tegnap este, mint rendesen, szörföltem a TV csatornák között. A szörfölés átka, hogy ritkán látok egy filmet az elejétől a végéig. Most sem volt ez másképp. A Da Vinci csatornán a nanobaktétiumok felfedezéséről, kutatásáról illetve az ellentábor általi fogadtatásáról volt szó. A film 2002-ben készült. Azzal zárult, hogy leállt a kutatás, mert lehetséges, hogy szennyezett volt a minta. Biztos vagyok benne, hogy már fényévekre járnak a filmben tárgyaltaktól, annál is inkább, mert a nanokutatás- és technológia vezető ágakká váltak a világban.
Elég lehangoló volt látni, hogy némely tudósok, kőkemény magabiztossággal utasítanak el akárcsak felvetéseket is, mert az kicsit tovább megy az általuk eddig ismert tényeknél. Ugyanilyen lehangoló volt az is, hogy a kicsit továbbgondoló tudósokat készek nevetségessé tenni, akár az egzisztenciális létükben is fenyegetni.
Kezdetben az is kérdés volt, hogy mit látnak. Később annyit elismertek az ellenzők, hogy az mégiscsak valami. A döntő kérdés azonban az volt, hogy élő-e ez a valami. Sikerült bizonyítani, hogy növekszik az a valami. Erre az volt a válasz, hogy a kristályok is növekednek, mégsem élnek. (Biztos ez? Hiszen az élet mibenlétét sem tudjuk igazán meghatározni.) Végül, amikor már úgy látszott, hogy sikerült bizonyítani, hogy igen, élnek a nanobák, azzal zárult a film, hogy leállították a kutatást, mert lehet, hogy csak szennyeződött a minta.
Engem leginkább az fogott meg, hogy igazából nem tudjuk fülöncsípni azt a pillanatot, amikor az élettelen élővé válik, és fordítva is igaz, ugyanígy nem tudjuk tettenérni, hogy melyik pillanat az, amikor az élő holttá válik. Azt hiszem azért, mert mindkét dolog egy dinamikus folyamat. Abban a pillanatban, mikor kiragadunk egy statikus pillanatot, elveszítjük a vizsgálatunk tárgyát. Valószínű, az is közrejátszik a sikertelenségünkben, hogy a nagyon kicsi és a nagyon nagy (például az Univerzum) dolgokhoz - saját méretünk által korlátozva - nem is tudunk hozzáférni. Nem láthatjuk. Ezeken a pontokon mindíg átcsusszanunk a tudomány területéről a filozófia, végsősoron a hit területére. Persze a tudósok azt mondják, hogy törvényszerűségeket matematikai formulákba lehet foglalni. DE a matematikai formulákhoz mi adjuk meg az inputot. Márpedig, ha rossz az input, akkor rossz lesz az output is.
Talán igazuk lehet a Buddhistáknak, akik azt mondják, hogy a megválaszolhatatlan kérdéseket nem kell feszegetni, mert csak összezavarodunk. Lehet valami a hagymahéj hasonlatban is: addig hámozzuk az egyes rétegeket, míg eljutunk a semmihez.
Ezért is gondolom, hogy az ember csakis nyitottan és kellő alázattal közeledhet a világ felé, talán még a tudósok is, annál is inkább, mert A.C.Clarke szerint: "A természet mindig tartogat egy lapot a kabátujjában!".

Az egyik gyengém

Aranyosfodorkánál már írtam arról, hogy számomra a művésztekben az a szép, ami fölemel és elvisz valahová. Nekem ez az "utazás". Nem kell töltőgázt szívnom, nem kell szúrnom magam, nem kell zacskót húzni a fejemre (bocsánat). Az utazás egyszerre irányul kifelé és befelé. Ezért is szeretem a scifit. Persze nem ezeket a ma divatos szuperfegyveres, tinédzserek által elhárított világkatasztófás, gusztustalan rémségeket... Első élményem volt a "Vakok országa", a másik egy novella, aminek "A kert " volt a címe, később jött a "Marsbéli krónikák" és egy nem túl ismert szerző, Walter M.Miller ,Jr. "Hozsanna Néked Leibowitz" című könyve. Természetesen, mint a scifi klasszikusa, nem maradhat ki A.C.Clark sem. "A város és a csillagok" című regénye húzott ki az olvasási válságból (volt idő, amikor nem voltam képes szépirodalmat olvasni). Az ő művei tényleg elég messzire visznek térben és időben, de nem nemcsak kifelé, hanem befelé is.
Most olvastam a "Az őrszem" című novelláját, ami állítólag a "2001. Űrodisszeia" ötletcsírája.
Egy rövid részlet a novella végéről:

"Csaknem százmillió csillag kering a Tejútrendszer forgó korongjában, és nagyon régen más napokhoz tartozó bolygókon más fajok ugyanúgy végigjárták a fejlődés lépcsőfokait, sőt magasabbran jutottak, mint ahová mi eljutottunk. Gondoljunk egy civilizációra, messze az idő mélyén, amikor a Teremtés fénye még alig kezd halványodni, és ők olyan világegyetem urai, ahol az élet még csak egy maroknyi bolygón jelent meg. Magányukat el sem tudjuk képzelni, az istenek magányossága ez, akik a végtelen térségbe tekintenek, és senkit sem találnak, akivel megoszthatnák gondolataikat.
Bizonyára végigkutatták a csillagködöket, ahogyan mi felderítettük a bolygókat. Mindenütt találhatók ilyen világok, de vagy teljesen kopárak, vagy értelem nélküli lények nyüzsögnek rajtuk. Ilyen lehetett a Földünk is, amikor még hatalmas vulkánok füstje takarta be az eget, és a hajnal küldötteinek első űrhajója megérkezett a Plútón túli világból. Elsuhant a fagyott külső bolygók mellett, mert utasai tudták, hogy az élet nem játszik szerepet ezeknek a további sorsában. Aztán megpihentek a belső bolygók között, hogy felmelegedjenek a Nap tüzénél, és alaposabban körülnézzenek.
Nyilván szemügyre vették a Földet, amely biztonságosabban kering a tűz és a jég birodalmának keskeny határmezsgyéjén, és valószínűleg arra a következtetésre jutottak, hogy ez a Nap legkedvesebb gyermeke. A távoli jövőben itt jelenhet meg majd az élet; de tömérdek csillag várt még rájuk, és nem tudták, visszatérnek-e ide valaha.
Így hát itt hagytak egy őrszemet, egy példányt abból a több millióból, amelyet szétszórtak az univerzumban, hogy szemmel tartsák azokat a világokat, amelyek az élet ígéretét hordozzák. Ez a szerkezet hosszú évmilliókon át fáradhatatlanul küldte jelzéseit arról a puszta tényről, hogy még senki sem bukkant rá.
Talán így érthetővé válik, hogy a Föld helyett miért a Holdra helyezték a kristálypiramist. Építőit nem érdekelték azok a fajok, amelyek éppen kiléptek a barbárság korából. Civilizációnk csak akkor érdemli meg figyelmüket, ha bebizonyítottuk, hogy alkalmasak vagyunk a katasztrófák túlélésére, mert már utazni tudunk az űrben, és így elszökhetünk a Földről, szülőbolygónkról. Ezzel a kihívással valamennyi fajnak előbb vagy utóbb szembe kell néznie. Kettős kihívásról van szó, amely egyrészt függ az atomenergia megzabolázásától, másrészt attól, hogy az életet vagy a halált választjuk-e, ha jön a pusztulás ideje. Miután mi már túlestünk ezen a válságon, csupán idő kérdése volt, mikor találjuk meg a piramist, és mikor feszítjük fel. Nem sugároz többé jeleket, tehát: akik ezt figyelték, a Föld sorsáról kezdenek töprengeni. De az is lehet, hogy már nagyon-nagyon idősek, és az öregek gyakran esztelenül féltékenyek a fiatalokra.
Soha nem tudok már többé a Tejútra pillantani, hogy el ne tűnődjek, vajon melyik csillagfelhőből érkeznek hozzánk küldöttek. Ha megbocsátják nekem a közönséges hasonlatot, azt mondhatom, hogy összetörtük a tűzjelző üvegét, és nincs más dolgunk, csak a várakozás.
Nem hiszem, hogy sokáig kell várnunk."

Összeesküvés elmélet


A mai agymenésemet egy interneten olvasott hír, jelesül a kínaiak által fújt "aranylufi"-ról szóló, indította el.
Abból a csalamádéból, amit időnként összeolvasok, kezd kialakulni bennem egy jó kis összeesküvés elmélet. Előre bocsánatot kérek, a racionálisan gondolkodóktól és az igazán tájékozottaktól, de most kedvem támadt egy kicsit "agyalni".
A "Hihetetlen Magazin"-ban (tudom, nem épp autentikus forrás) olvastam pár éve valami hozzászólást egy állítólagos hosszútávú stratégiával foglalkozó (talán) hírszerzőtől. Szerinte már a 60-as éveket megelőzően létezett a kínai-arab közös elhatározás arra, hogy mindenféle álhírekkel megpróbálják szétzilálni a keresztény egyházat (most szándékosan írtam egyesszámban). Többek között ez is alapja lenne egy világméretű hatalométvételnek. Véletlenül egyre több cikket olvastam az Illuminátusokról, titkos társaságokról, a Vatikán sötét ügyeiről (bankbotrány, pápagyilkosság, mészárlás a svájci gárdánál...), Jézushoz kapcsolódó különös, igazi vagy hamisított leletekről... stb.
Nem titok, hogy napjainkban Amerika és keresztény országok egyre több nagybankjának, ismert márkanevű nagy vállalatának arab tulajdonosa van. Az is közismert, hogy Amerika költségvetési hiányát Kína finanszírozza. Tulajdonképpen a dollár árfolyama Kínától függ. Érdekes módon a "világválság" nem nagyon rázta meg Kínát és az arab országokat.
Egy -már itt is idézett- olvasmányomból az derült kiderült, hogy a világ technikai paradgimaváltás előtt áll. Amerika a 90-es évektől ismeri az új technikát (talán már Kína is), ami kiiktatja az olajat, a szénhidrogéneket. Ennek az új tecnikának alapja az arany, a nemesfémek, a nemesfémek monatomikus formája, az elektromágnesesség, és köze van a szupravezetőkhöz. Sajnos én csak egy elvetélt zenész vagyok, nem tudom szabatosabban visszaadni a témában olvasottakat.
Viszont óhatatlanul felvetődik bennem a gondolat, hogy miért van olyan égető szüksége Kínának Tibetre, Amerikának Afganisztánra (túl a katonai-stratégia szempontokon). Lehet, hogy véletlenül mindkét ország bővelkedik aranylelőhelyekben? Véleményem szerint ez a technikai paradigmaváltás fogja eldönteni a világhatalom kérdését, és a háborúk igazi oka a nyersanyag lelőhelyek megszerzése. Lehet, hogy nem is vallásháború folyik a világban. Az csak mese a tömegnek, hogy önként és dalolva ölesse magát halomra. Annyival is kevesebb emberrel kell megosztani a Föld javait.
Így kicsit érthetőbbé válik az a korábbi hír is, hogy érdekes módon, Dél-Afrika aranyat vásárol, és az a mai internet hír is jobban felborzolta a kedélyeimet, ami elindította ezt az agymenést.

Kicsit borúsra sikeredett, de kint szikrázik, csillog-villog az egyre kisebb hókupac a fenyőn

Szárszón még a nap is szebben süt. Készítettem néhány képet a kertben a madárlakomának való piros bogyókról, a fenyőmről, a fekvőtujáról, meg a magnólia bokor tavaszi virágait rejtő rügyeiről. Valószínű, hogy a képek minősége bokaszint alatti, mert a gép egyszerűen nem hajlandó idetölteni őket.
Reggelente az ágyban várom meg, amíg a kazán 20 fokot csinál a házban. Közben a reggeli műsorokat nézem a TV-ben. Ez valami buta "önostorozás" nálam.
Valójában nem is az háborít fel, hogy valaki hazudik, mert lehetne épp hülye is az illető, de NEM. Ő pontosan tudja, hogy hazudik, és azt is tudja, hogy én tisztában vagyok ezzel, de ez ma már NEM FONTOS. Senki egy pillanatig nem szégyenkezik e miatt (legfeljebb az, aki nem vált azonnal csatornát, mint néha én).
Időnként eszembe jut: ideje lenne már, hogy az Úr egy másik állatfajjal kezdje előlről ezt az egész teremtést, mert az "ember" nem jött be.
De addig is....

Radnóti Miklós

Zsivajgó pálmafán

Zsivajgó pálmafán
ülnék legszívesebben,
didergő földi testben
kuporgó égi lélek.

Tudós majmok körében
ülhetnék fenn a fán
és éles hangjuk fényes
záporként hullna rám;

tanulnám dallamuk
és vélük zengenék,
csodálkoznék vidáman,
hogy orruk és faruk
egyforma kék.

És óriás nap égne
a megszállt fák felett,
s szégyenleném magam
az emferfaj helyett;

a majmok értenének,
bennük még ép az elme, -
s talán ha köztük élnék,
nekem is megadatnék
a jó halál kegyelme.

(1944. április 5.)

Egy kicsi "sírva-vigad"

Pesten a tél sem szép. Gondoltam, amíg le nem jutok Szárszóra, angol humorral próbálom magam jobb kedvre deríteni. Sajnos rosszul választottam írót vagy könyvet, mert kifejezetten idegesített. A végén teljesen lehangolt. Szerencsére kéznél volt a segítség: "A részeges kaktusz" - a humor magyar mesterei I. kötet. Az első szerző Móricz Zsigmond, majd Cholnoky Viktor, Szép Ernő, Krúdy Gyula... és már a hó is egyre szebben esik.

Gábor Andor 1918-ban írt versét választottam. Nem is tudom, miért.

A Hadi

Mikor körülnézek itt a
Közéleti piacon,
Hol a jelszó: kis forgalom,
S bődületes haszon:
Mikor látom, hogy jómódom régesrég túl van a jón,
Mert az árak úgy mennek föl napról-napra léghajón,
Mikor ötér' veszem, amit ötszázötér' eladok,
S számozatlan millióktól dagadok és ragadok;
Mikor látom, hogy az "Izé" ötödik évébe lép:
Eszembe jut ez a nóta, ez a régi, ez a szép:

Igyál betyár!
Múlik a nyár...
Úgyse soká
Betyárkodsz már.
...

Akármilyen iszonyú kár
E háborús üzemér':
Nincsen olyan hosszú kolbász
Mely, végül véget nem ér.
Ami pénzt az Osztrák-Magyar-Állam-Nyomda nyomtatott,
Mind a mi zsebünkben ül már, s nekünk termel kamatot.
A mienk már minden, amit megszerezni lehetett,
S tönkrement már minden ember, aki tönkremehetett,
Nem maradt a fogyasztókon: csak a fogyás, meg a csont -;
Nem érdemes háborúzni, immáron jöhet a pont.

Addig ittam,
Amíg ízlett:
A háború
Remek üzlet.

Jaj csak addig szabadlábon
Tarthassam meg magamat!
Veszek egy szép bíróságot:
Testhez-állót, finomat.

Jaj csak addig maradjak meg erkölcsileg eleven!
Méltóságos méltósággal méltóztatok mereven.
A borotva élén addig kényelmetlen ez a tánc,
Mert ami most forog a kockán, nem egészen alézánc.
Most dűl el, hogy vagyok én: peches-e, sorskegyenc-e.
S öt év múlva mi leendek: főrend-e, vagy fegyenc-e?

Igyál betyár!
Nincs már sok nap...
De még addig
Becsukhatnak.

Isten tervez, ember végez

Sajnos, a "könyvtáram" rettenetesen kontraszelektált. Hiába kerestem azt a könyvet, amiből szerettem volna idézni egy történetet, ami már jó ideje foglalkoztat. Régebben, ha valami nagyon tetsző dolog került a kezembe, mindig odaadtam a barátaimnak, hogy ők is megismerjék. Ők pedig nyilván továbbadták az ő barátaiknak. A történet meglehetősen ismert, mert még egy angol nyelvkönyvben is találkoztam vele. Természetesen nem emlékszem sem a szereplők, sem a városok nevére, de a történet így is megáll. Mivel idézőjelet nem használhatok, de a történetet nem is én találtam ki, most dőltbetűvel írok tovább.

Élt egy herceg a városban, akinek volt egy kedves kertésze. A város 3 napos lovaglásra volt Damaszkusztól.
Egy reggel elment a kertész a piacra. Ott sétálgatott, nézelődött, amikor egyszercsak szembejött vele a Halál. A kertész rettenetesen megrémült, és azonnal haza rohant. Lélekszakadva elmesélte a hercegnek, hogy mi történt, és kérte, hogy adja neki a leggyorsabb paripáját, hogy elvágtasson Damaszkuszba. A herceg teljesítette a kérést, mert nagyon kedvelte a kertészét. A kertész űzte, hajszolta a lovat, és estére sikerült is Damaszkuszba érnie.
Eközben a herceg is kiment a piacra, és ő is találkozott a Halállal. Azonnal számonkérte, hogy miért rémísztgeti a kedves kertészét. Erre a Halál azt mondta: Nem akartam én megijeszteni a kertészedet. Ellenkezőleg: csak nagyon meglepődtem, hogy itt találom, mikor nekem ma este Damaszkuszban kell találkoznom vele.