2011. március 2., szerda

Ellenpont

Tegnap azon sírdogáltam, hogy milyen piszkos, rendetlen az általános iskola folyosója, ahova Szabi jár, és ez a Tanítónéniket egy fikarsznyit sem zavarja. Értem én @X dafkéjét is, de a polgárpukkasztás biztosan nem egyenlő az igénytelenséggel. Az csak egy kis lázadás, ami egyenes arányban csökken a göndör fürfjeink pigmentjeinek számával.
@X kommentjére válaszolva belefutottam egyik kedvenc témámba: abba, hogy valódi probléma a fiú gyerekek férfiminta nélküli nevelése. Sajnos már rohannom kellett Szabiért, és természetesen az egyik lényegesnek szánt mondatom nagy részét indulás előtt egy bohókás mozdulattal kitöröltem. Addig eljutottam, hogy a sok női nevelgető, férfifarigcsáló mellől hiányzik a Férfi, az Apuka példája, nevelése. Miközben a fiúk növögetnek, sajnos az Apukák Afganisztánban vannak, ügyelnek, dolgoznak kora reggeltől késő estig, megpróbálják magukat formában tartani (ki a konditeremben, ki a kocsmában), vagy csak símán lelépnek. Alapítanak két-három családot, mert Anya már nem olyan ropogós a két gyerek után. Egyik legkedvesebb ismerősömnél (az exemnél) a négy gyerek 3 alomból származik. Sajnos igaz lehet @X felvetése, hogy ezek a fiúk előbb fognak megtanulni szőrteleníteni, mint borotválkozni.
Lehet, hogy itt kapcsolódik a mai élményem Szabival. Nagyon szereti az ásványokat, köveket. Gyakran kap Apukájától missziós útjairól, vulkán-túráiról hazatérve köveket ajándékba. Hazaérve a suliból, láttam, hogy szépséges, színes kövekből egy kupac van Szabi ágya mellett a fejével egyvonalban a padlón. Megkérdeztem, hogy mi célt szolgálnak ott a kövek . Azt mondta, hogy gyógyítanak. Azt hittem, hogy Szabi érezte rosszul magát, de nem. Megmagyarázta, hogy az egyik kő eltörött, és a többi azt gyógyítja. Tudja, hogy nem fog összeforrni a kő, de biztosan jobb neki, ha érzi, hogy a többiek ott vannak körülötte.
Ettől mindjárt jobban éreztem magam én is. Örülök, hogy még nem vette fel azt az iskolai folyosós tempót. Lehet, hogy ez nem vall férfias lelkületre, de szerintem EMBER még lehet belőle.

2 megjegyzés:

  1. Mondhatja – aki közelebbről ismer – hogy könnyen beszélek én (s akár még igaz is lehet) hiszen gyerekem nincs, tehát a témát csak „elméleti” oldalról tudom megközelíteni. De azért csak-csak szoros közelségben nőtt velem két unokaöcsém – amiatt meg talán mégsem vagyok teljesen inkompetens.
    Szóval: Én egészen biztos vagyok abban, hogy a gyerekek családban kapott nevelése, a családi minta és környezet döntően meghatározó. Ezen belül a szülő és gyerek egymásközti őszintesége a kulcs.
    Ha a gyerek el meri/tudja/akarja mondani örömét, bánatát, gondját, a szülőnek van lehetősége a tanácsadásra, a segítségre. A gyerek lelkének erősítésére. Természetesen fel kell készítenie arra is, hogy a világ „zord és kegyetlen” – mert az ilyen helyzetekben is helyt kell tudni állni - de az otthon védelmet nyújtó biztonsága, a szülők megértő szeretete és segítőkészsége minden tekintetben az alap(kellene, hogy legyen).
    Én itt látom a bajt: az anyák dolgoznak, mert sajnos kell dolgozniuk és emiatt (=idő-energiahiány) se nem tudják összetartani a családot, se nem tudják megfelelőképp nevelni a gyerekeket.
    Nem igazán tudom megmondani, miképp lehetne azt a dolgot visszafordítani, hogy egy nő „embernek” érezze magát akkor is ha „csak” anya és feleség ? Mert most többnyire nem ez a helyzet, be van nekik magyarázva, hogy többek a férfiaknál, s aki véletlenül mégse ezt érzi, az már nem is normális….
    Szóval tippem nincs, hogyan, de hogy fontos lenne a gyerekek számára egy békés családban való felnövekedés, az otthoni példa – abban egészen biztos vagyok.
    NEM az iskolának kell megtanítania bizonyos dolgokat, hanem a szülőnek.
    Az pedig egy külön fejezet, hogy milyenek a pedagógusok…
    De hát mit is várhatnánk ? Ma már kevés ember választ pályát hivatás-szeretetből. Márpedig ehhez a pályához mérhetetlenül sok türelemre és empátiára lenne szükség. A tanárok is emberek, cipelik a saját, személyes bajaikat, és (érzésem szerint) agyon vannak nyomva mindenféle felesleges feladattal. Így hát a gyerekekkel való igazi foglalkozásra/törődésre se idő se energia nem marad.
    A harmadik dolog, szerintem magyar sajátosság, ez pedig „Ami nem az enyém, az nem számít !” A tulajdon tisztelete, védelme csak azokra a dolgokra érvényes, mely tárgyak az enyémek. Ha másé, vagy a közé, akkor azt akár tönkre is tehetem, sőt, direkt jó, hogy van valami, amin kiélhetem tehetetlen, nem tudni mi ellen irányuló dühömet. (Habár belátom, azért külföldön is akad erre példa, nem is kevés, de nálunk különösen jellemző.)

    VálaszTörlés
  2. Huhh...AranyosFodorka nagyon sok fontos, engem is foglalkoztató, továbbgondolásra érdemes témát érintettél.Köszönöm, hogy a következő napi bejegyzésekhez témát adtál. Előzetesen csak annyit, hogy nincs olyan mondat a kommentedben, amivel ne értenék egyet.

    VálaszTörlés