A Csodakert

Egy időben Szabi rosszakat álmodott. Lehet, hogy túl sok volt a dinoszauroszos film, vagy a kiállítás életnagyságú makettekkel, élethű hangokkal. Amikor itt volt nálunk, nem akart elaludni, nehogy rosszat álmodjon.
Mondtam neki, hogy erre csak egy orvosság van: a Csodakert. Elalvás előtt arról fogunk beszélgetni, és arra gondolunk, miközben szépen elalszunk. Akkor biztosan nem fogunk rosszat álmodni, mert alvás közben is a Csodakertben leszünk.
Megbeszéltük, hogy a Csodakertet egy hatalmas, áthatolhatatlan burok veszi körül, amin semmi gonosz, rossz dolog nem juthat keresztül. A kertben egy hatalmas fa lombjában van a lakásunk. Kezdetben a fa odvában létrán lehetett feljutni. Ma már egy lifttel közlekedünk a fa törzsén, mégpedig olyan lifttel, ami kívánságra akár hálószobává is át tud alakulni. A kertben mandarinos- narancslétenger partján csokisdrazsé kavicsok vannak. A marcipánhegyen csokis meggy a szikla, a gesztenyepüré dombon pedig banáncsokis fák állnak. A völgyekben a gumicukor réteken óriási szelíd bölények legelnek. Gyakran meglátogatnak bennünket a kedvenc állataink a lomblakásunkban: a háromujjú lajhár, a zászlósfarkú hangyászsün, meg a vombat...
Mára már rántotthalas folyó is folyik a sültkrumlis partok között burgonyapüré-szigetekkel, és szépen virágzik a rántotthusis bokor is.
Szabi tegnap este is ittaludt. Az ágyból olyan TV műsort szeretett volna végignézni, amit én már a kezdés előtt is untam, hátmég a vége felé. Mondtam is Szabikámnak, hogy én most már inkább aludnék, úgyhogy kezdek a Csodakertre gondolni. Erre Szabi kétségbeesetten kérlelőre fogta a dolgot:
- Várjál, ne menj be nélkülem.