Néhány megbarnult régi fénykép...

A régi fényképeket nézegetve, némi aggodalommal töltött el a digitális fényképek jövőbeni sorsa. Illetve nem is igazán a fotók, hanem azok az emberek miatt éreztem némi szomorúságot, akik az idő múlásával elveszítik ezeket az emlékeket, hiszen ezek a fotók anyagi mivoltukban nem is léteznek. A technikai eszközök fejlődésével szédületes sebességben avulnak el az adathordozók. Éppen ma beszéltem Patríciámmal, hogy az esküvőjükről készített VHS videót gyorsan át kellene íratni DVD-re, mert már nincs eszközünk, amin megnézhetném. Délelőtt pedig a rádióban kaptam el egy beszélgetést a közösségi oldalakról, a virtuális létünkről, a lenyomatunkról a digitális világban. Ha majd kiléptünk a valóságos világból, egy idő után törlik a nyomainkat a virtuális világból is. Hogy ez mégse történjék meg, létrehoztak olyan intézményeket, ahol végrendelkezhetünk a digitális hagyatékunkról, a jelszavaink leadásával. Talán így mégis alkalmuk lesz az embereknek, hogy megismerhessék régi-régi családtagjaikat, azok örömeit, gondolatait, a körülöttük lévő világ szépségeit. Remélem, hogy a majdani emberek nemcsak adatforrásként használják ezeket a hagyatékokat, hanem egy hűvösebb napon szívmelengetésre is. A virtuális létünkkel kapcsolatosan a médiaoktatásban a különböző generációk azonosítására már létező fogalmak a digitális bennszülöttek (az unokáink) és bizony-bizony mi csak a digitális bevándorlók vagyunk.

Walt Whitman

Ifjúság, nappal, öregség, éjszaka

Ifjúság, te hatalmas, izmos, szerelmes ifjúság, bájjal,
erőszakkal, varázslattal teli,
Tudod-e azt, hogy az öregség ott jöhet mögötted
épp annyi bájjal, erőszakkal, varázslattal teli?
Virágfüzéres, tündöklő nappal, méretlen fénynek
ragyogása, tett, nagyravágyás és kacaj,
Tudod-e, hogy az éjszaka lépdel sarkadban millió
fényeivel, álommal és gyógyító sötétségével?

(Takáts Gyula fordítása)