Fókaszerelem

Bár eltelt már néhány nap, de még mindig van egy kis hullámverés bennem Ildi fókás-videója után. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok ezzel, hiszen talán az sem véletlen, hogy Ildi másnapi üveges munkája egy menyasszony-vőlegény volt.
Ahogy @x megjegyzése is sugallta, valószínű, hogy csak az ösztönök megnyilvánulása volt, egy szépséges piros széldzseki iránt, amit láttunk. Amit én láttam, az gyengéd érdeklődés, becézés, védelmezés, az elégedett, békés "lazulás" a szeretett lény mellett. Ha az ösztönök ilyen "emberi" módon nyilvánulnak meg ....hát? Van még mit tanulnunk az állatoktól. Egyébként, létezik tudatos szerelem? Ha igen, én bizony nem kérnék belőle. (Másrészről, neves pszichiáterek szerint a neurózis nem más, mint elfolytott ösztönök bosszúja.) A videót látva nekem nem kérdés, hogy van-e az állatoknak lelke? (Megint csak zárójelben: néhány száz éve az is kérdés, volt, hogy van-e az asszonyiállatnak lelke?) Ezt a gondolati szálat most elvarrom, mert túlságosan messzire vezetne.
Talán már több, is mint 20 éve, hallottam egy érdekes rádióműsort. Egy-egy klasszilus zeneszerző darabjait számítógépes programmal elemezték. Vizsgálták a műveket az aranymetszés szabálya szerint is. Az egyes művek szabályszerűségeinek alapján elkészítették a szerzőknek megfelelő programokat. Ezek alapján született "Bach művet" be is mutatták. Bachra jellemző stílusjegyeknek tökéletesen megfelelt a "mű", de mégis nyilvánvaló volt, hogy ez nem BACH. Hiányzott a lelke: hibátlan volt. Úgy látszik, hogy a tökéletestől való eltérések az emberi lélek, és a felismerhető emberi művészet alapvető sajátossága. Később olsvastam is valamit ehhez kapcsolódóan, a "hiba dicséretéről". A videó fókája is hibázott. Nos, innen újra indulna egy gondolatút...

Néhány megbarnult régi fénykép...

A régi fényképeket nézegetve, némi aggodalommal töltött el a digitális fényképek jövőbeni sorsa. Illetve nem is igazán a fotók, hanem azok az emberek miatt éreztem némi szomorúságot, akik az idő múlásával elveszítik ezeket az emlékeket, hiszen ezek a fotók anyagi mivoltukban nem is léteznek. A technikai eszközök fejlődésével szédületes sebességben avulnak el az adathordozók. Éppen ma beszéltem Patríciámmal, hogy az esküvőjükről készített VHS videót gyorsan át kellene íratni DVD-re, mert már nincs eszközünk, amin megnézhetném. Délelőtt pedig a rádióban kaptam el egy beszélgetést a közösségi oldalakról, a virtuális létünkről, a lenyomatunkról a digitális világban. Ha majd kiléptünk a valóságos világból, egy idő után törlik a nyomainkat a virtuális világból is. Hogy ez mégse történjék meg, létrehoztak olyan intézményeket, ahol végrendelkezhetünk a digitális hagyatékunkról, a jelszavaink leadásával. Talán így mégis alkalmuk lesz az embereknek, hogy megismerhessék régi-régi családtagjaikat, azok örömeit, gondolatait, a körülöttük lévő világ szépségeit. Remélem, hogy a majdani emberek nemcsak adatforrásként használják ezeket a hagyatékokat, hanem egy hűvösebb napon szívmelengetésre is. A virtuális létünkkel kapcsolatosan a médiaoktatásban a különböző generációk azonosítására már létező fogalmak a digitális bennszülöttek (az unokáink) és bizony-bizony mi csak a digitális bevándorlók vagyunk.

Walt Whitman

Ifjúság, nappal, öregség, éjszaka

Ifjúság, te hatalmas, izmos, szerelmes ifjúság, bájjal,
erőszakkal, varázslattal teli,
Tudod-e azt, hogy az öregség ott jöhet mögötted
épp annyi bájjal, erőszakkal, varázslattal teli?
Virágfüzéres, tündöklő nappal, méretlen fénynek
ragyogása, tett, nagyravágyás és kacaj,
Tudod-e, hogy az éjszaka lépdel sarkadban millió
fényeivel, álommal és gyógyító sötétségével?

(Takáts Gyula fordítása)

Gépem lelke

Megsértődtem a gépemre. Megmakacsolta magát, és nem hajlandó beilleszteni a fotókat a blogba a Képek közül. Megpróbáltam kicselezni: e-mailben át akartam küldeni a képeket a laptopról a PC-re, és azon blogolni, de kiröhögött, mert csatolni sem hajlandó. Lehetséges, hogy letöltöttem valamilyen programot, ami megváltoztatta a biztonsági beállításokat. Le akartam nyomni a kis pimaszt, és kikapcsoltam minden szűrőt. Ami le volt tiltva, azt feloldottam, ami addig engedélyezve volt, azt letiltottam. Ettől teljesen összezavarodott, és csak az összeomlás határán tudtam gyorsan visszaállni az alapbeállításokra. Most utáljuk egymást, ezért nem írtam ilyen sokáig. Lehet, hogy ezért is, utolért az általános lehangoltság.
Már napok óta várom a beígért hóesést, de ez sem sikerült. Ma délután, igaz, plédekbe csavarva, de mégiscsak a napon olvastam:

Kuczka Péter

Bizony

Magam vagyok a Lényeg,
bizonygatta a Látszat,

magam vagyok a Látszat,
dörmögte rá a Lényeg,

sokkolták, gyógyszerezték,
kórházba vitték őket,

- nem nagy ügy - mondták végül
pszichiáter legények, -

mert ha a Látszat Lényeg,
és ha a Lényeg Látszat,

gyógyítható példája ez
a tudathasadásnak.

l984.

(Kuczka Péter: Út a folyóhoz
Hét Krajcár Kiadó, 1994.)

Mielőtt visszaviszem a könyvtárba...

Berda József

Alku nélkül

Vigyázz a Tálentum tüzére, mely akkor
alszik ki, mikor hazudozol.
Nyílj ki, mint a virág, szíved szerint;
akár a menny vár rád, akár a pokol!

Hogy érzem magam?

Szabit én viszem haza hetente kétszer az iskolából, és olyankor nagyon gyorsan elrepül a nap. Délelőtt intézem a "magánügyeimet" (lejárt személyi, mosás, bevásárlás ...) A délután Szabié. Séta hazafelé, játék, dinoszauroszok csatája ... Este, mikor hazaérek nagyon leharcolt állapotban vagyok, főleg agyilag. Ezért most sem nyitottam ki a gépet napokig. A hétvégén megcsapott a tavasz szele, és ilyenkor sincs lelkem a gép elé ülni. Tegnap egy 14 kilométeres bemelegítőt bringáztam, összekötve némi bevásárlással.
Ma olvastam csak @X kérdéseit. Nos: 49 éves voltam, amikor az 5 éven belüli leszázalékolást és a 10 éven belüli totál mozgáskorlátozottságot jósolták. Idén leszek 61 éves. 59 éves koromig dolgoztam, akkor elmentem nyugdíjba (előrehozott öregségi). Nem terheltem a nyugdíjkasszát rokkantsági nyugdíjfizetéssel. Az is igaz, hogy már nem is nagyon volt kedvem továbbdolgozni. Fizikailag még bírtam volna, de az a sok felelsleges, agyament és agyonpolitizált baromság, meg a város leszívta minden szellemi erőmet, életkedvemet. A 2 év, viszont amit eddig nyugdíjban töltöttem, sokkal élvezetesebb számomra, mint azok a szép, fiatal, úgymond produktív évek. Nem érzem magam feleslegesnek, nincs lelkifurdalásom, hogy "nem csinálok semmit". Az is igaz, hogy a családon belüli kötelezettségeken túl már csak az a dolgom, hogy jól érezzem magam. Van barátnőm, aki sokat szenved, és furdalja a lelkiismeret, hogy már -úgymond- nem dolgozik, nem tesz semmi hasznosat. Én úgy gondolom, ha az ember elfogadja a korát, az öregedés tényét, akkor nem igazán bántják eféle gondolatok. Ha az életciklusának megfelelő feladatokat becsületesen elvégezte, akkor a visszavonulás tényét is el tudja fogadni, és élvezni tudja a "lazítást", hiszen ennek az életciklusnak pont ez a feladata. Lehet, hogy ez csak az én véleményem, de engem megnyugtat és kibékít a korommal. Másnak valószínű, más magyarázat ad megnyugvást.

Mennyi is: 51? 61? ...

Ma Anyuval beszélgettünk a családi örökségemről (reuma). Némi belenyugvással mondta, hogy bizony, bizony már lassan betöltöm az 51. évemet. Kijavítottam, hogy már a 61. lesz az. Mire Anyu észbekapott, és azt mondta: "Igen-igen... milyen gyorsan kapkodják ki a napokat a lábunk alól". Nem hiszem, hogy ennél szebbet olvastam, vagy hallottam volna az idő múlásáról.
Valójában a gyermekeink növekedése, "öregedése" a legkíméletlenebb időmérő a számunkra. Én magam sem tudok mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy idén tényleg betöltöm a 61. évemet. Ennek csak testi vonatkozásait érzékelem. Az érzékelés nagyobb része azonban a fejben, a szellemben, és a szívben, a lélekben történik. Érdekes módon, ott valahogy egészen másképp múlik az idő. Amíg kívül egyre pusztul minden, addig belül egyre gazdagodik.
A témához kapcsolódik Fukadzava Hicsiró : "Zarándokének" című novellája. 32 évesen olvastam. Akkor is nagy hatással volt rám, de ma talán még szebbnek találom.

"Rin anyó fogsora vén korára is ép maradt. Fiatalsága óta mindig a foga volt a büszkesége. Olyan jó, hogy a száraz kukoricát is szétrágja vele. Hiába vénült meg, egy se hullott ki, s végül már szégyenkezett miattuk. Tappei, a fia, már jó néhány fogát elhullatta, míg Rin anyó fogazata teljesen ép, s azt hihetné valaki, az evésben verhetetlen, nincs, amit fel ne tudna falni. Az ilyesmit pedig egy élelemben szűkölködő falu szégyelli."
....
"Amikor Rin anyó férjhez ment, nem volt nála szebb asszony a faluban, s férje halála után sem került a falu szájára, mint a többi özvegy. Sohase gondolta volna, hogy egyszer éppen a fogai miatt érje ilyen gyalázat. Mindenesetre, mire eljön a narajamai zarándoklat ideje, bármi áron csorbának kell lennie, gondolta magában. Azt akarja, hogy amikor útra készen felül a Tappei hátára függesztett deszkára, szép, foghíjas vénasszony legyen. Ezért ütögette lopva tűzkővel a fogsorát."

(Fukadzava Hicsiró: Zarándokének (Elbeszélések)
Európa Könyvkiadó Budapest 1982.)

Lélekmosás

Az elmúlt napok szmogját, maszatját muszáj lemosni magamról. Olyan sok hírt kellett elszenvednem a bezártság miatt. Vasárnap még egészen reményt keltő volt az idő. Kihoztam a bringát a "garázsból", és elkerekeztem Szóládra igazi mézért. Ez volt az év első útja. Nagyon elpuhultam a tél alatt, mert a 10 kilométeres túra után másnap ülésproblémáim voltak.
Hétfőn már inkább csak bentről volt szép a világ (csupa dér volt minden, amikor ébredés után kinéztem az ablakon). Ma reggel pedig ködre ébredtem. Amikor kimerészkedtem olyan szürke, nyúlós, csöpögős volt minden. Ráadásul már 2 napja próbálja velem megbeszélni Patríciám, hogy menjen vagy maradjon (bankos létére, és meggyőződése ellenére beolvadjon az államiba, vagy önérzetesen, de kellőképpen beijedve maradjon a magánban?) Szerintem semmi gondja nem lenne, ha azt mondanák:"Emberek! Szánkig ér a végtermék. Szükségünk van a pénzetekre, hogy megússzuk. Senki nem tudja, hogy ki lesz-mi lesz 20 év múlva, de biztosan méltányolni fogják a lemondásotokat." Node ehelyett kiáll egy "szöszi" és azt mondja: - dobd a pénzt és fuss, én meg majd úgy megvédem a nyugdíjadat, hogy csak na!
No tessék, most itt is összemaszatoltam mindent. Ezen már csak valami szépség segíthet:

Nagy László

Az én szívem játszik

Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.

Születtem, felnőttem
durva gaz-erdőben,
virág vagyok, attól félek:
csalán lesz belőlem.

Szaporodik évem
fényben égdörgésben,
ecetért kell elcserélni
minden édességem.

(Sebők Ferenc
Énekelt versek
Magvető Könvkiadó 1982.)

Olyan ismerős ...

A barátnőm épp az imént mondta, hogy az előző bejegyésben talált Berók László vers nem is annyira jó. Igaza lehet. Magam is úgy éreztem, de mentségül szolgáljon, hogy az 1964-ben kiadott könyvecske 3 kezdő költő bemutatkozása volt. Ígéretes ugyan, de még messze életük legjobbjától.
Kárpótlásul most egy másik, a könyvtári polcon névsorban közeli költő verse (Lehet, hogy ez sem a legjobb vers, de engem valami különös "viszoly" fogott el, amikor olvastam):

Berda József
Válogatott versei
(Kozmosz könyvek 1979.)

Egy politikus arcképéhez

Istenem, még ilyet, hogy te
nem hallottad a nagy miniszter
hatalmas beszédét az államháztartás
rendbehozatala tárgyában!

Én ott voltam, lásd, s hazafiúi
kötelességemnek eleget tevén, csupa
láz voltam a meghatottságtól: -
nemes indulat és honfibú!

Ily csodálatos elmét nem láttam
én még, mióta élek! Jó ebédektől
s vacsoráktól kidagadt szája oly
mélységes komolysággal rezgett, mely már
megdöbbent okosságával.

Szinte látni lehetett, hogy ömlik
az ige örök malasztokkal fűszerezett
buzgalma, mint finom illatú moslék
a vályúba, minek a boldog disznók
már előre röfögnek ...

De ez mind kevés ama történelmi
pillanathoz, mikor az asztalra csapott,
s mint a kard, csörrent irgalmatlan
parancs: "Míg én vagyok itt, nem tűrök
izgatást, hazátlan bitangok!"

Tavaszvillantás

Nálunk már olvad a jég.
Ilyen kék volt az ég.

Tegnap Szárszó környékén ólálkodott a tavasz. Mára sajnos odébbállt. Már nem süt a nap, és elég vehemensen fúj a szél. Ahogy az eget nézem, a végén még "vizet áraszt".
Aranyosfodorkánál olvastam egy verset, ami kedvet csinált a költőhöz. Sajnos a könyvtárban nem volt önálló kötete Bertók Lászlónak. Azért találtam egy vékonyka könyvecskét. Bertók László - Makay Ida - Galambosi László: "Lengő fényhidak" (Jelenkor-Magvető, Pécs 1964.)
Ebből szeretnék egy verset idézni.

Bertók László

Egy év

Egy évgyűrű, egy ránc, a tüdőn
egy árnyalattal több nikotin,
pár rakéta a sajgó űr ívén
kívül-belül a szem határain.

Napok, amiknek csigaházát
gyalogutakon araszolva
segítetted hittel előre,
s elszálltak eggyé sokasodva.

Tizenöt új ház faluhosszat,
gömb-víztorony a konzervgyárban,
lakodalom, - öcséd megnősült -,
és vér, megint vér Afrikában.

Birodalom, melyből kijöttél,
s csodálatosan bennmaradtál,
térképén megtalálhatod még
magadat, aki tegnap voltál.

Egy lány pilléző hóesésben,
ki csókjaidhoz száját adta,
s míg eltűnik a fordulónál,
szíveket rajzol házfalakra.

(1960.)

Szabi és kicsi barátja, Kisimi

Szerencsére elmúlt a tegnapi napfogyatkozás negatív hatása. Sikerült újratelepíteni a tegnap padlóra küldött számítógépemet. A telefonszervízben is összekaparták a tegnapi ide-odamásolásban elveszett telefonszámaimat. Igaz, a régi készüléket oly mértékben szétkaptam, hogy már csak az utókarácsonyra kapott új készülékbe lehetett beletenni a SIM-kártyát. Így legalább kényszerítve vagyok elfogadni az újat. Különben még mindig ragaszkodnék az ütött-kopott, törött régi telefonomhoz. Olyan sokmindent elrontottam tegnap, hogy Szabit már meg sem mertem símogatni. Tanárosat játszottunk, míg Anya haza nem jött. Természetesen én voltam a tanuló. Rajzórán nagyon rosszul teljesítettem. Szavannát kellett rajzolnom, elefánttal, oroszlánnal, zsiráffal, fákkal, skorpióval, kígyóval. Már a fáknál elbuktam, mert vastag törzsű, lombos fát rajzoltam. Szégyenletesre sikerült az oroszlán is (egy bodros hajú kislányfej némi bajuszkákkal az orra két oldalán), a zsiráfnak meg libafeje lett nagy fülekkel. A skorpiónál végre megszánt a "Tanár bácsi", és lerajzolta helyettem. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz emlékezetből állatokat rajzolni. Be kellene íratkozni egy rajztanfolyamra. A "Tündér tantrás" barátaim között van egy hölgy, aki szervez olyan csodatanfolyamokat, ahol néhány nap után az ilyen fakezűek is képesek lesznek akár portrét rajzolni. Állítólag!

Beköszöntő

Amilyen szépen, szelíden távozott az Óesztendő, olyan szépen, szelíden aludtam át magamat az Újesztendőbe. Nem is nagyon vágyom különösebb csinnadrattára, tüzijátékra. Szinte észre sem vettem, és már az új év 2. napja is véget ér. Érdekes módon, most először éreztem a folytonosságot. Eddig minden január 1.-én úgy éreztem, mintha zökkent volna egy picit a világ. Talán annyira vártam valami másnak, valami újnak az érkezését. Lehet, hogy a jószerencsére vártam, és csak a pofáraesés becsapódása volt az a kis zökkenés? Úgy látszik, ahogy öregszik az ember, tényleg kisímulnak a dolgok. Amíg fiatal voltam mindennel elégedetlenkedtem, ahogy öregszem, egyre kevesebb dologra van szükségem, hogy elégedett legyek.
A szilveszteri vidámságból még maradt egy kevés. Joseph Heller: "Isten tudja" című könyvének néhány sora is kapcsolódik az örök emberi elégedetlenséghez, ami néha még az Úristennek is okoz némi gondot:

" - Miért hoztál ki minket Egyiptomból? - szidalmazták. -Hogy szomjúsággal ölj meg minket, gyermekeinket és barmainkat?
Isten vízhez vezette őket. Mannát küldött az égből, naponta egy omert, az éfa egytizedét fejenként, de negyven év és napi egy omer manna után az emberek megint zúgolódni kezdtek, és többet követeltek a puszta mannánál.
- Nincs semmi más, csak ez a manna - kiabálták. - Emlékszünk még a halra, amiből bőven volt Egyiptomban, meg az uborkára, a dinnyére, a póréhagymára, a vöröshagymára meg a fokhagymára. Ki bír ennyi sok mannát enni? Ezért hoztál ki bennünket Egyiptomból?
Isten erre allátta őket fürjekkel, de aztán megmérgezte a húsukat, amikor még a szájukban volt, nagy pestist bocsátva rájuk. Próbáljatok meg kiigazodni Rajta. Építsetek ezt, építsetek azt, használjatok ehhez ilyen fát, ahhoz amolyat, és ne főzzétek meg a gödölyét az anyja tejében. Miért? Azt Ő nem mondja meg. Ha engem kérdeztek, szerintem truccból. Kérdezzétek meg Őt. Az emberek meztelenek voltak, amint a pogányok, mikor körültáncolták az aranyborjút. Egy öregembert megköveztek, mert gallyat gyűjtött a Szombaton. Kóré föllázadt a családjával, a lévitákkal együtt: nagyobb részt követeltek a papi teendőkből, meg akarták kapni a jogot, hogy ők gyújtsák meg a tömjént. A rubeniták is fellázadtak. Izráel gyermekei közül sokan újra meg újra idegen isteneket imádtak. Egy férfi odavitt egy midiánita asszonyt a gyülekezet kellős közepébe, és lefeküdt vele a sátrában, de aztán mindkettőjük hasát átdöfte Eleázer fia. Fineás, Áron papnak az unokája, s ezzel irgalmasan elhárított egy újabb pestist. Miriám meghalt, Áron meghalt. De Mózes minden csávából kirántotta őket. Annyira megközelítette a tökéletességet, amennyire csak ember megközelítheti. Semmit nem kért magának, és nem is kapott semmit. Vagyok olyan pimasz, hogy szeretném, ha én is olyan szerény volnék, mint ő, és vagyok olyan szerény, hogy tudjam: ez pimaszság. Izzott az arca, amikor lejött a hegyről, miután látta Istent, és az emberek féltek a közelébe menni. Elég sokszor vissza is feleselt, egyszer pedig rá is förmedt Istenre, amikor hallotta, hogy a nép családjai ennivalóért sírnak, mert éhesek, és minden férfi sír a sátra ajtajában.
És Mózes haragra gerjedt és kérdőre vonta az Urat: - Az Isten verje meg, mit gondolsz, honnan vegyek húst, hogy etessem őket? Miért csinálod ezt velem? Mi rosszat tettem én valaha is, amiért ennek a sok embernek a terhét a vállamra raktad? Kinek van erre szüksége? Nem a gyerekeim ők, hogy én legyek felelős értük, és hallgassam a sírásukat, amikor nincs mit enniök. Hogy jövök én ehhez? Meddig fog még ez tartani?"

(P.s.: Én személy szerint azt remélem, hogy eltart még egy kicsit, ha az Úr is úgy akarja, és bírja még a szemrehányást.)