Mielőtt visszaviszem a Bradburyt...

Egy másik novellából is szeretnék megmutatni néhány sort. Valójában ez az a hangulat, amiért nagyon szeretem Bradburyt. Számomra olyan könnyűdrog féle élmény. Ha keményebbre vágyom, akkor PinkFloydot hallgatok hozzá (mint most is).

G.B.S.- V.Verzió

".... - Minden a gondolatainkból ered - jegyezte meg Shaw úr ifjú kísérőjére sandítva.
- Shaw úr! Hát mégis képes olvasni bennük?
- Mesebeszéd! Az emberek arcát olvasom le. Az öné kristálytiszta üveg. Ahogy most odapillantok, látom a gyötrődő Jóbot, Mózest és az égő csipkebokrot. Jöjjön. Pillantsunk a mélységbe, és nézzük meg, mivel foglalatoskodott Isten azóta, hogy tízmilliárd éve önnönmagával ütközött és a végtelent nemzette.
Ott álltak hát, az univerzumot szemlélték, s a csillagokat számlálták egymilliárdig és azon túl.
- Ó nyögött fel hirtelen a fiatalember, és könnyek csordultak szeméből. - Bárcsak akkor éltem volna, amikor magam uram! Bárcsak tényleg imertem volna!
- Ezzel a Show-val jobban jár - replikázott az öregember -, színe, húsa, semmi mócsing. Jobb a kabátszárny, mint az ember, kapaszkodjon belé, és élje túl!
Előttük oly végtelenül terült el az űr, mint Isten első gondolata, oly mélyen, akár legelső lélegzetvétele.
Ott álltak hát a kilátóernyő előtt, az egyik magas, a másik alacsony, s pompás rálátásuk nyílt a nagy Androméda-ködre, hiszen amikor csak rá akartak közelíteni, a Szem egy gombnyomásra felnagyította és közelebb szippantotta a dolgokat.
Az ifjú hosszú perceken át kortyolgatta a csillagokat, mielőtt kifújta volna a levegőt.
- Shaw úr...? Mondja el. Tudja jól, mit szeretnék hallani.
- Tudom-e, édes fiam? - Shaw úr szemei csillogtak.
Körülölelte őket az Űr, az Univerzum, a mennyei lény éjjele, a csillagok és a köztük terpeszkedő helyek, a csendes pályán sikló űrhajó, és a munkájukba vagy játékaikba vagy szerelmi játékszereik símogatásába temetkező legénység, ők ketten pedig magukra hagyatva beszélgettek, bámulták a Titkot, és kimondták, amit ki kellett mondani.
- Beszéljen Shaw úr.
- Nos hát...
Shaw úr egy húsz fényévnyire lévő csillagzatra szegezte tekintetét.
- Mik vagyunk mi? - kérdezte. - Mi mások, mint energia és az anyag képzeletté és akarattá átlényegült csodái! Az Életerő kísérletezik a formával. Itt van egyfelől ön. Itt vagyok mésfelől én. A világegyetem kiáltva létrehívta önmagát. Mi is egy vagyunk a kiáltásai közül. A teremtés megfordul mélyében. Megzavartuk, midőn alakba álmodtuk magunkat. Az üresség szunnyadókkal van tele; fény és anyag bombái hullnak öntudatlanul tízmilliárd a milliárdszor milliárdon mennyiségben; mozgásuk közben álmodnak, s addig haladnak, míg végül le ne hull szemükről a hályog, és öntudatra nem ébrednek. A temérdek szárnyaló és tudatlan közt mi vagyunk a vak erő, amely Lázárhoz hasonlatosan a sötétben tapogatózik milliárd fényéves sírjában. Megidézzük magunkat. Így szólunk, Ó, Lázár Életerő, jöjj hát valóban elő! És az Univerzum, melyet a halál tart mozgásban, tapogatózva nyúl át az Időn, hogy megérintse saját húsát, és rájöjjön, hogy az a miénk. Mi mindkét irányba tapintunk, és csodálatosnak találjuk egymást, mert Egyek vagyunk."