Egy új "kedvenc"

Szeretem, ha komoly dolgokról humorral tud valaki beszélni, pláne ha ezt a fantasztikum birodalmában teszi. Sajnos még csak nem is hallottam Robert Sheckley-ről, nem hogy olvastam volna tőle. Tegnap kezdtem olvasni a "Kozmikus főnyeremény" című tudományos-fantasztikus regényét. A 90. oldalnál bizton állíthatom, hogy ebben a műfajban Ő lett a kedvencem. (Persze, Bradbury: "Marsbéli krónikák", és A.C. Clark: "A város és a csillagok"- jával együtt.)

"..... - Kinek szól az üzenet?
- Hát kinek is másnak, mint annak a szakállas öregúrnak, akinek a számára a bolygót építettem. Gondolom, még ő ott a főnök?
- Nem tudom - felelte Carmody. - Elég sok vita folyt erről a kérdésről. Egyesek azt állítják, hogy mint mindig, most is ott van. Mások azonban úgy tartják, hogy már meghalt (bár azt hiszem, ezt csak képletesen gondolják), aztán vannak olyanok is, akik szerint sohasem létezett.
- Még mindig ott van - jelentette ki Maudsley meggyőződéssel. - Az effajta fickót doronggal sem lehet agyonverni. Ami pedig látszólagos visszavonultságát illeti, ez nagyon is rá vall. Ugyanis bogaras az öregúr, tele van magas erkölcsiséggel, és elvárná, hogy az emberek is úgy éljenek. Kitelik tőle, hogy durcásan elvonul, ha nem a kedve szerint mennek a dolgok. Ráadásul körmönfont is: nagyon jól tudja, hogy az embereknek jóból is megárt a sok, legyen az marhasült, szép nő vagy Isten. És ilyenkor aztán a maga módján - hogy úgymondjuk - kivonja magát egy időre a forgalomból, míg újból föl nem ébred iránta az emberek étvágya.
- Látszik, hogy sokat tud róla - jegyezte meg Carmody.
- Hát elég időm volt rá, hogy elgondolkozzam felőle.
- Úgy vélem nem árt, ha fölhívom rá a figyelmét - óvatoskodott Carmody -. hogy az a kép, amelyet ön Róla lefestett, nincs összhangban egyetlen ismert teológia nézettel sem. Az a gondolat, hogy az Isten bogaras meg durcás...
- De hiszen olyannak kell lennie - állította Maudsley. - És még sok minden másnak! Többek között végletekig érzelmi lénynek kell lennie! Elvégre te is ilyen vagy, és föltételezem, hogy a többi ember is ilyen.
Carmody bólintott.
- Hát ez az! Hiszen világosan kijelentette, hogy a saját képére és hasonlatosságára fog teremteni. És a jelek szerint ezt is tette. Rögtön felismertem a családi vonásokat, mihelyt téged megpillantottalak. Benned is egy parányi isten lakozik, Carmody, de remélem, ez nem száll a fejedbe."

A "nagy generáció"

Ladányi Mihály

Öregek

Példaképek nélkül maradunk, fiúk,
most mennek el az utolsók is.
Megfáradtan vonulnak el szemünk elől,
alig köszönnek valakinek.
Kinek köszönnének, fiúk,
kinek köszönnének
a szegény, vacogó öregek?
Ki csodálja közülünk,
hogy végigülték a börtönöket
és sorrajárták
a munkatáborokat?
Ki bocsájtja meg nekik,
hogy nem értettek
divatozó elméleteinkhez,
nem csatlakoztak évente máshoz és
nem döngették utána mellüket?

Most hát
melyik zászlót
vonjuk le ünnepélyesen?
Miféle indulót
játsszon a katonabanda?
Itt éltek köztünk,
mit tanultunk meg tőlük,
hogy továbbadjuk
az utánunkjövőknek?
Itt éltek köztünk,
s megmosolyogtuk
vagy elkerültük őket.
Inkább a nők érdekeltek
és zavaros kis tanulmányaink,
a furán eszkábált szavak,
és rettentőmód megcsodált,
vad látomásaink.

Lassanként férfiak leszünk,
fontoskodva ráncoljuk homlokunkat,
intézkedünk,
ítélkezünk,
és pipával a szánkban
állunk a fényképezőgép elé.
Fiaink fiatal lányokhoz járnak,
ám néha gondjaikkal
keresnek valakit,
akire támaszkodni lehet.
De csak X jut eszünkbe,
aki mindig alkalmazkodott
és nem mondott nemet.
És Y, aki eladta magát,
akinek és ahányszor lehetett,
és Z, akinek az volt a véleménye,
hogy a hivatalos vélemény
az egyetlen elfogadható,
és Z barátja, aki csak
azt becsülte valamire,
ami megehető vagy megiható.
Most délután van,
s a délutáni lapban
egy név áll
fekete léniával bekerítve,
őszi divatfotók között.

Íme,
az öregek
így mennek el szemünk elől,
így, hogy
alig köszönnek valakinek.

(Magvető és Szépirodalmi Kiadó: Ladányi Mihály "Seregek mögött"
1976)

Vajon mi olyan ijesztő, abban, ha valaki segíteni akar?



Alig vártam már, hogy újra bóklászhassak a könyvtárban. A könyvtáros hölgy annyira segítőkész volt, annyira szeretett volna a figyelmembe ajánlani néhány könyvet, hogy gyorsan menekülőre fogtam a dolgot. Hónom alá kaptam az ajánlott könyveket, és igyekeztem megszabadulni a kedves segítőkészségtől. Most itt vagyok 3 olyan könyvvel, amihez semmi kedvem, csak becsületből fogom elolvasni. Azt hiszem vissza fogok szokni a pesti könyvtárba. Ott legalább a kutya sem törődik velem.
Nálunk a kertben őrületes táplálkozás folyik. Minden bokor, fa, a kerticsap, a kerítés tele van óriási pókok hálójával. Nem tudom, hogy most van-e itt az ideje, de tegnap óriási szárnyashangya rajzás volt. Tele vannak a hálók szárnyashangyákkal, legyekkel, kicsi darazsakkal, de láttam egy zöld szöcskét is becsomagolva. A pókok meg csak egyre dagadtabbak. Percekig figyeltem őket, ahogy szövik, javítják a hálóikat. A munka elején olyan szaltómortálékat csinálnak, hogy csak ámultam. A fő szálak készítésekor a mélybe vetik magukat, és egy kicsit hintáznak, hogy rögzíteni tudják a szálat valami biztos ponthoz. Holnap fel kell mennem Pestre. Eddig nem mertem lenyíratni a füvet, nehogy szétszagassák a hálókat. Van még egy napjuk, hogy degeszre egyék magukat, mert utána újra kell kezdeniük az egész szövögetést, meg ugrálást.

Jól megijedtünk egymástól

Minden tiszteletem Weöres Sándornak a Gíta Govinda fordításáért és a verselésért, de mégsem mutatok belőle, mert ez nem az a Gíta, ami a szívemnek kedves.
Viszont tegnap kezdtem el olvasni Bernard Werber "A hangyák" című trilógiájának első kötetét. Nem ismerem sem az írót, sem a könyveit. Az ismertető szerint a világ egyik legolvasottabb kortárs francia írója. Szintén az ismertető szerint "a filozófiai mese, a tudományos-fantasztikus irodalom és a kalandregény elemeit mesterien ötvöző, merőben újszerű mű lélegzetellálítóan izgalmas cselekményszövéssel sodorja magával az olvasót..."
Még csak a 107-ik oldalig jutottam, de tényleg nagyon jól lehet olvasni. Bár egy fejezet, ahol a hangyák megsemmisítenek egy betolakodó zöld küllőt, biztos vagyok benne, hogy a legvadabb horror filmet is felülmúlja.
Természetesen nem ezt fogom megmutatni.

" És aztán? - kérdezte Jonathan izgatottan.
Mi tagadás, nem volt a társalgás nagymestere. Elmélete szerint, az emberek közti információcsere a közlekedő edények elve alapján működött. Az "üres edény" - az esetek többségében ő maga - a fülét hegyezte, s közben "és aztán?", "beszéljen még erről!" típusú közbeszólásokkal és élénk arcjátékkal újraélesztette beszélgetőpartnere, vagyis a mindentudó, "teli edény" lelkesedését és beszélhetnékjét.
A nyelvi kommunikáció más formáiról nem volt hajlandó tudomást venni. Kortársai viselkedését tanulmányozva, arra a felismerésre jutott, hogy azok társalgást színlelve, tulajdonképpen párhuzamos monológokat folytatnak, és partnerüket kölcsönösen, ingyenes szolgáltatást nyújtó pszichoanalitikusnak tekintik. Ilyen körülmények között nem csoda hát, hogy a saját módszerét mindennél többre tartotta. Noha sok esetben egy teljességgel tudatlan ember benyomását keltette, elmodhatta magáról, hogy folyamatosan tanult. Egy híres kínai közmondás igazát vallotta, mely szerint, aki kérdez, öt percig tudatlan, aki nem kérdez, egész életében az marad."

Egy akkád könyörgés

Ma befejeztem Rákos Sándor "Gilgames" és az "Agyagtáblák üzenete" című fordítás-kötetének olvasását. Már régóta úgy érzem, hogy a tőlünk térben és időben nagyon távol álló világok közelebb állnak hozzám, mint az itt és most. Az a vers, amit az "Agyagtáblák üznete"-ből szeretnék megmutatni, nekem nagyon kedves és egy cseppet sem idegen. (Ellentétben a mai világgal...)

Könyörgés Nergálhoz

Nergál, setét urunk, hatalmas léptű,
te, ki sűrű, nyomasztó éjszakákban
dobogva föl-le jársz -
Nergál, a szülő asszony kínján könyörülj meg!
Ó, te kemény, kevély dühöngő -
Nergál, a szülő asszony kínján könyörülj meg!
Kiáltásait eszedbe véssed,
csukló jajszavát szívedbe zárjad -
Nergál, a szülő asszony kínján könyörülj meg!
Karámunkba is, jaj, be ne törjél:
az elsőborjas, széptőgyű tehénkét
s a kormosnyakú, fiatal bikát
el ne ragadjad!
Az összedugott fejjel hűsölő,
bégető birkanyájat is kíméld:
a göndörgyapjas, kajlaszarvú kost
s a hízó jerkét, a gömbölyödőt,
ne szakítsd ki!
Urunk, a sörivóházat is kerüld el:
az öreg alól, ki pohara mellett
bóbiskol ott,
a széket ki ne rántsd!
A tanácskozó terembe se lépj:
az őszhajú, bölcs igazságtevőt
a vének gyülekezetéből
ki ne tépjed!
Kérünk, Urunk, a játékok helyére,
hol kicsiny gyermekeink föl-le futnak,
lesből, jaj, le ne csapjál!
Urunk, ahol citera húrja peng,
messze kerüld el az olyan helyet:
az ifjút, aki könyökére dőlve
dúdol, míg a citerára figyel,
az ifjút ne tépd ki!
Ó, Urunk, aprómarháinkat is kíméld
és kecskéinket és öszvéreinket
és kutyáinkat: a kedves házőrzőt,
míg árnyékos udvarunkon pihen,
ne dobáld meg gonosz görönggyel!
S az öreg szolgát, aki csöndesen
tesz-vesz a jószág körül, szöszmötöl,
s dünnyög közben, maga se tudja, mit -
ó, Urunk, ezt a derék öreget
ne lökd a porba, nyújtsd még egy kicsit
végéhez közelítő életét!

Faludy Tárlatából...


Hiába előlködtem ma, hogy az is szép, ha szemerkél az eső, szürke az ég... Hideg volt éjzsaka a nyári takaró alatt. Sikerült elsőnek egy kicsit vidámabb haikut találni.

Japán költészet

Joszá Buszon (1716-1783)

Kilépek a büdös budiból. Szemben
gyönyörű lepke száll.
Elpirulok.Ezt most nem érdemeltem.

Takahama Kiosi (1874-1959)

Tolvajlásért fejbe vert Buddha engem:
ólomnehéz rajtam az ázott filckalap,
melyet egy madárijesztőről csentem.

Egy kék lepke a leszállást próbálja
a virágszálra, de nem sikerül. Pedig
hat lába van. De keskeny a bokája.

Az ősz ezüstös, kék derűt
hoz. Rőt levelek, s félig kész
haikuk feküsznek mindenütt.

A végére hagytam a kedvencemet. Igaz, ez egy cseppet sem vidám.

Macuo Basó (1644-1694)

Öregen s betegen

Fáradtan és letörve
fekszem. Kiszáradt tarlón
futnak álmaim körbe.

Az utolsó haiku

Ösvény az esti ködben.
Megyek. Itt már nem hallok
lépéseket mögöttem.

Éjszaka esett a kertben

Úgy vettem észre, hogy néhányunknak lelkére szállt az ősz. Gondoltam hozok egy kis vidámságot, de magam is meglepődtem, mikor kinyitottam Nagy Bandó András: 333 haIQ című verses kötetét. A címe miatt hoztam ki a könyvtárból (már-már filozofikus). Az haikut egyébként Faludy Tárlata sorozatának Japán költészet kötetéből ismertem meg.
Először Nagy Bandó Andrástól a

Mondhatjuk ősznek

I
Csönd van, semmi nesz.
Az ágyat nyomja. Kívül
eső permetez.
II
Ágak roppannnak.
A vakondhoz a makkok
bekopogtatnak.
III
Az ajtót törte
ránk a szép ősz, amikor
megért a körte.
IV
Szikrát vet az ég.
Dübörögve kondul a
kormozott fazék.
V
Árnyékká vedlik
a hegy, ahogy a ködön
most átszüremlik.
VI
Mondhatjuk ősznek:
fák alatt a levelek
már kergetőznek.
VII
Fönt még sárga volt,
földre hullva barna lett,
s már csak árva folt.
VIII
Levelet kotor.
Lassan mind elejti a
mogyoróbokor.
IX
Fehér erezet.
Nyírfa ágain rezgő
aranylemezek.

(Ez után Faludy tárlatából inkább holnap ....)

Mielőtt visszaviszem a Bradburyt...

Egy másik novellából is szeretnék megmutatni néhány sort. Valójában ez az a hangulat, amiért nagyon szeretem Bradburyt. Számomra olyan könnyűdrog féle élmény. Ha keményebbre vágyom, akkor PinkFloydot hallgatok hozzá (mint most is).

G.B.S.- V.Verzió

".... - Minden a gondolatainkból ered - jegyezte meg Shaw úr ifjú kísérőjére sandítva.
- Shaw úr! Hát mégis képes olvasni bennük?
- Mesebeszéd! Az emberek arcát olvasom le. Az öné kristálytiszta üveg. Ahogy most odapillantok, látom a gyötrődő Jóbot, Mózest és az égő csipkebokrot. Jöjjön. Pillantsunk a mélységbe, és nézzük meg, mivel foglalatoskodott Isten azóta, hogy tízmilliárd éve önnönmagával ütközött és a végtelent nemzette.
Ott álltak hát, az univerzumot szemlélték, s a csillagokat számlálták egymilliárdig és azon túl.
- Ó nyögött fel hirtelen a fiatalember, és könnyek csordultak szeméből. - Bárcsak akkor éltem volna, amikor magam uram! Bárcsak tényleg imertem volna!
- Ezzel a Show-val jobban jár - replikázott az öregember -, színe, húsa, semmi mócsing. Jobb a kabátszárny, mint az ember, kapaszkodjon belé, és élje túl!
Előttük oly végtelenül terült el az űr, mint Isten első gondolata, oly mélyen, akár legelső lélegzetvétele.
Ott álltak hát a kilátóernyő előtt, az egyik magas, a másik alacsony, s pompás rálátásuk nyílt a nagy Androméda-ködre, hiszen amikor csak rá akartak közelíteni, a Szem egy gombnyomásra felnagyította és közelebb szippantotta a dolgokat.
Az ifjú hosszú perceken át kortyolgatta a csillagokat, mielőtt kifújta volna a levegőt.
- Shaw úr...? Mondja el. Tudja jól, mit szeretnék hallani.
- Tudom-e, édes fiam? - Shaw úr szemei csillogtak.
Körülölelte őket az Űr, az Univerzum, a mennyei lény éjjele, a csillagok és a köztük terpeszkedő helyek, a csendes pályán sikló űrhajó, és a munkájukba vagy játékaikba vagy szerelmi játékszereik símogatásába temetkező legénység, ők ketten pedig magukra hagyatva beszélgettek, bámulták a Titkot, és kimondták, amit ki kellett mondani.
- Beszéljen Shaw úr.
- Nos hát...
Shaw úr egy húsz fényévnyire lévő csillagzatra szegezte tekintetét.
- Mik vagyunk mi? - kérdezte. - Mi mások, mint energia és az anyag képzeletté és akarattá átlényegült csodái! Az Életerő kísérletezik a formával. Itt van egyfelől ön. Itt vagyok mésfelől én. A világegyetem kiáltva létrehívta önmagát. Mi is egy vagyunk a kiáltásai közül. A teremtés megfordul mélyében. Megzavartuk, midőn alakba álmodtuk magunkat. Az üresség szunnyadókkal van tele; fény és anyag bombái hullnak öntudatlanul tízmilliárd a milliárdszor milliárdon mennyiségben; mozgásuk közben álmodnak, s addig haladnak, míg végül le ne hull szemükről a hályog, és öntudatra nem ébrednek. A temérdek szárnyaló és tudatlan közt mi vagyunk a vak erő, amely Lázárhoz hasonlatosan a sötétben tapogatózik milliárd fényéves sírjában. Megidézzük magunkat. Így szólunk, Ó, Lázár Életerő, jöjj hát valóban elő! És az Univerzum, melyet a halál tart mozgásban, tapogatózva nyúl át az Időn, hogy megérintse saját húsát, és rájöjjön, hogy az a miénk. Mi mindkét irányba tapintunk, és csodálatosnak találjuk egymást, mert Egyek vagyunk."

Ellenpont az elmúlt héthez...

Po Csü-Ji

Intés Magamnak

Lo-tien, Lo-tien,
szólok, haldd hát:
már komolyság illik hozzád.
Láncként zár a
dolgok oka,
tűzként hevít
okozata,
csontod, húsod
ejtve tőrbe,
ifjan lettél
aszott rőzse.
Ezer rontás
váltva tárul,
élsz még s szíved
hamuvá hull.
Lo-tien, Lo-tien,
ne érjen gyász:
fékezd magad!
mint élsz? vigyázz:
száz év nem jut,
talán hetven
s a hetvenből eltelt
már néggyel több mint negyven;
s hogy a remélt huszonhat év rád-leljen,
minden napod meggondoltan, jól teljen,
mert álomként ellibben
multad módján a jövőd:
hát épséged mért ölöd?
Lo-tien, Lo-tien,
ne érjen gyász,
mindig vigyázz:
jön éhség? egyél;
szomj? igyál;
jól ébredj
s aludjál.
Ha csapongsz,
ha búsulsz:
kehes léssz
és kimulsz.
Hol a fedeled?
hol az otthonod?
nem te áhítottad
gondtalan sorod?
Nyugodt élet! ó, igen;
Lo-tien, fogadj szót nekem!

(Fordította: Weöres Sándor)