1 kiló krumpli ára....

Ma délelőtt főzés közben beszélgettünk Anyuval. Megbeszéltük, hogy a régi "prolikaják", mint a bableves, lecsó, paprikáskrumpli, a mai zöldségárak mellett már majdhogynem ünnepi ételnek számítanak. A mai gazdálkodás kapcsán Anyu mesélt Nagyapáról, meg a 30-as-40-es évekbeli gazdálkodásról. Arról, hogy nem voltak mezőgazdasági támogatások, sőt saját földje sem volt Nagyapának, volt viszont felesége, 3 lánya, mégsem szenvedett semmiben hiányt a család. Az is igaz, hogy Neki nem 8 óra volt a napi munkaideje. A gazdálkodáshoz felesben bérelte a földet. Voltak állatai, volt gabonája, szőlője, nagytételben eladott bora, gyümölcse, zöldségféléje. Anyu egészen elandalodott, azokon a régi ízeken, ételeken, amiket gyerek korában ettek. Elmesélte, hogy Nagyapa kedvenc karácsonyi ételére a készülődés már ősszel elkezdődött. Ez a kedvenc: a szöllős- mákos dereje volt. Nem lehetett nélküle karácsony. Az őszi szüretkor félretették a legszebb szőlőfürtöket, kettesével felkötözték és felakasztották azokat egy rúdra a kamrában. Utána 3 napig nem lehetett bemenni a kamrába, mert kénlapcskákat égettek a tartósításhoz. Karácsonykor pedig a legszebb szemekkel megtöltötték a derejéket, amiket kifőzés után porcukros darált mákba forgattak.
Sajnos még én is emlékszem az 50-es évekbeli gyümölcsök ízére. Nem ettük meg a rózsabarackot, mert szemétnek tartottuk az ízes, illatos, lédús kajszibarackhoz képest. Emlékszem a koranyári szentivánéji almára, az apró szegfűkörtére, a nagyszemű üvegmeggyre. A szőlők édesek, ropogósak voltak, a dinnyék mézízű álmok .... Mindez nem csak a gyermekkor nosztalgiája. Ma is szívesen megvásárolnám ezeket a gyümölcsöket, de amikor meglátom a polcokon azokat az éretlen, kemény, vagy éppen aszott, félig rothadt, plottyadt "izéket" ... Ha mégis megveszem őket, otthon kidobom a felét, és nem csak a szám, de a szívem is összefacsarodik az íztelenségüktől. "Szerencsések" a mai gyerekek, ők már nem ismerik a napérlelte igazi gyümölcsöket, így nem is szenvednek a hiányuktól. Vagy mégis?

Ezek a 80 éves kis Öregasszonyok...

Tele vagyok endorfinnal. Anyut szerdán bevittem a kórházba, csütörtökön megoperálták, és ma már itthon is vagyunk. Egy nyavalyás kis daganat próbálkozott újra, de Anyut nem abból a fából faragták, aki ilyesmitől megreccsenne. Már főzi az ebédet. A kórházi szobatársai azt mondták, hogy "nagyon mozgékony a néni", magyarul: az agyukra ment az állandó serte-pertélésével (hála Istennek).
Mostanában "véleltlenül" két könyvet is olvastam szokatlan prehisztorikus tárgyakról, leletekről. Az egyik: Reinhard Habeck "Ókori csúcstechnológia", a másik pedig "A szent Frigyláda elveszett titkai" Laurence Gardnertől. Mindkét könyv csak megerősített abbéli hitemben, hogy a Földön már jónéhány civilizáció létezett, és pusztult el. A mostani biztosan nem az első, de mégcsak nem is a legfejlettebb, sőt... szerintem nagyon is alacsonyrendű. Egyre több helyen bukkannak fel adatok arról, hogy már ismerik (az egyiptomi kultúrában, sőt az azt megelőző kulturákban is ismerték) a nemesfémek monatomikus formáját, amelynek segítségével a rák, az AIDS és még sok súlyos betegség gyógyítható. De mindez kapcsolódik energiákhoz is. Már újra ismerik a tiszta energiforrást, amivel megmenthető lenne a Föld a szennyezéstől, pusztulástól. Pontosan ezért gondolom, hogy ez a civilizáció nagyon alacsonyrendű, mert a pusztulás árán is ragaszkodnak ennek a civilizációnak a végzetesen szűklátókörű, önző vezető politikusai, tudósai, pénzemberei a hatalmukhoz.

Laurence Gardner írja:

"Miközben David Hudson az 1990-es években a pályamódosított monatomikus elemeket kutatta (amint arról a 11. fejezetben beszámoltunk), az orvostudomány is érdeklődni kezdett az ORME-k lehetséges alkalmazása iránt a rák gyógyításában.
...
A Platinum Metals Review és a Scientific American is beszámoltak arról, hogyan rezonálnak a monatomikus platinafémek a deformálódott sejtekkel, ellazítva és helyreállítva a DNS-t.
Ez az előremutató gyógymód valóban helyreállította a megváltozott sejteket, s nem a szöveteket pusztította, mint a sugárkezelés, vagy az immunrendszert tette tönkre, mint a kemoterápia. Nem is annyira a "rák ellen" dolgozott, mint inkább az "életért".
...
A kutatók álmélkodtak, és hogy a Science of the Spirit Foundation 1996. március-áprilisi hírleveléből idézzünk: "Korábban láttak már olyan anyagokat, amik elpusztítják a rákos sejteket ... Ám soha nem láttak még olyan anyagot, ami szó szerint megváltoztatja a rákos sejtek minőségét, és normális viselkedésre serkenti őket".
... alkalmazták ALS-es betegeken, szklerózis multiplexes betegeken, ízületi gyulladásos betegeken... elárulom napi 2 mg-gal teljesen megszüntette az AIDS-esek Kaposi-szarkómáját (egy uncia 32000 mg, 2 mg az szinte semmi). És tényleg megszüntette a Kaposi szarkómát. Mondom, úgy, hogy 2 mg-ot kaptak betegek injekcióban és a fehérvérsejtszámuk két óra alatt 2500-ról felment 6500-ra. 4. fázisú rákbetegek szájon át szedték, és 45 nap után egyetlen rákos sejt sem maradt a testükben."

(Az ORME- anyagok nemesfémek monatomikus formában, ám nem soorolhatók a fémek közé.)

24 éves voltam amikor ezt az elbeszélést olvastam, 44, amikor szinte naponta eszembe jutott... nem tudom miért, de még mindig foglalkoztat.

A 70-es években nagyon szerettem Dino Buzzatit olvasni. A 90-es években pedig szívesen elolvastattam volna ezt a novellát az "újfiúkkal". Biztos vagyok benne, hogy nem olvasták, mert ha ismerték volna, akkor a humánpolitika vezérelve nem az lett volna, hogy "40 felett már senki nem dolgozhat az intézménynél". Ma már csak azért olvastatnám el velük, hogy megértsék, miért kell nekik is hamarosan menekülni.

Dino Buzzati

Hajtóvadászat öregekre

" - Üsd! Üsd az öreget!
Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketítő vijjogás, egész kerületeket riasztott fel álmukból az éjszaka legváratlanabb óráiban - az emberek borzongva húzták fülükre a takarójukat, Isten kegyelmébe ajánlva a szerencsétlent, akinek lincselésére készült az üvöltöző horda.
Roberto fölismerte a veszélyt. Vele akarnak leszámolni. Olyan idők jártak, amikor a negyven felüli férfi kétszer is meggondolta, mielőtt éjnek évadján kimerészkedett az utcára. Negyven felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyetlen sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyűlölet tartott össze; mintha azok volnának felelősek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándultságukért, boldogtalanságukért - mind e nyűgökért, melyek olyannyira jellemzőek az ifjúságra, mióta csak világ a világ. Éjszakánként aztán nekivadultak a bandák, főleg a külvárosokban; öregeket vettek űzőbe.
....

Az ifjúság problémája! Örök gyötrelem, melynek töltetét megrázkódtatás nélkül fojtották el apák s fiúk az ezredévek során. Most hát fölrobbant a töltet, s az újságok, a rádió, tévé, a filmek még olajat is öntöttek a tűzre. Mindegyre csak hízelegtek a fiatalságnak, agyba-főbe dicsérték, sajnálták, pátyolgatták, bátorították - a hatalom bármi áron való átvételére ösztökélték. Az általános forrongástól megfélemlítve, maguk az öregek is együtt fújták a többivel, afféle alibi végett; így próbálták bizonygatni - persze hasztalan -, hogy noha betöltötték az ötvenet, hatvanat, a lelkük még friss, fiatal, s jogosnak tartják az új nemzedék háborgását-hánykolódását, valamennyi igényét. Hiú ábránd, siralmas öncsalás. Akármit mondtak, a fiatalok ellenezték; a világ urainak tekintették magukat, követelték a gyeplőt, merthogy eleget tartották már a kezükben az "aggok". "Az öregség - bűn! -" ez volt a kedvenc szólamuk.
....

Régora futásnak eredt, futott, futott ahogy csak bírt, ahogy az erejéből tellett. De nem sok tellett az erejéből. Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen életszakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belőle, semmi. Most ő volt az öreg. Rá került a sor."

(Európa Könyvkiadó 1974.)

Kelet és Nyugat

Talán, ha minden tudós, tanító így közeledne a tárgyához, az ember is sokkal-sokkal boldogabb lenne. Bár a gondolat nem új, hiszen a Krisnások is Isten szépség-aspektusát tekintik az Eredendőnek.

Grandpierre Attila

Az élő Világegyetem könyve

"A Világegyetem tapasztalatilag megállapítható egyik elsőrangú hatása, elsődleges vonzereje szépsége, esztétikai minősége. Ha figyelembe vesszük, hogy a szépség élménye sokszor elsősorban a Természettel kapcsolatos, akkor arra a belátásra kell jussunk, hogy a szépség nemcsak az emberi életben tevékeny, hanem a Természetben és a csillagvilágban is jelen van. Nem csak mi látjuk szépnek a Természetet és csillagvilágot, mivel ezekben egy rend fejeződik ki, egy mélyebb rend, ami tényszerűen benne rejlik a tájban, az égben. A szépséget megalapozó mélyebb rend a Természetnek egy tényszerű tulajdonsága, vagyis a Természetben valóságosan tevékeny a szépség felé irányuló erő. Még a tudományos kutatást, érdeklődést hajtó erő is a szépségre, a megismerés sokszor életreszóló gyönyörűsége, a mélyebb törvényszerűségek fölfedezésére, egy valóságos hatóerő feltárására irányul. Mégsem foglalkozik ezzel a tudományos jelenséggel a tudomány."
(Válasz Könyvkiadó Budapest 2002.)

A mai nap meglepetése

Azt hiszem, ezért a versért megbocsátom a szerző fizikai munkásságát:

Teller Ede

Vers cím nélkül

Keresni, várni, semmit sem akarni,
Szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel
Látni azt, amit még nem látott meg ember.
Gyönyörködni titkos mély harmóniákban
Emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent tisztaságot,
A szelet, a felhőt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset, nem kis örömpénzért,
Nem túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten,
Félni, hogy talán még igazság sincsen.
Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge,
Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménnyel mégis, mégis hinni,
Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak:
A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.

(Rejtőzködő versek könyve,
Egy versbarát gyűjteményéből
Válogatta és szerkesztette Kassai Tibor
Hungarovox Kiadó Budapest 2009.)

Tényleg ilyen a filozófia?

Ma nincs kedvem lenni, ma csak úgy vagyok. Lehet, hogy tegnap rontottam el, amikor megpróbáltam elolvasni Soren Kierkegaard: "Filozófiai morzsák"-ját. A 70. oldalnál becsuktam a könyvet, és nem is fogom többé kinyitni. Egy Krisnás hasonlattal élve, végig az volt az érzésem, hogy egy boci-gyerek őrületes erőfeszítések közepette szopogat egy ötujjas kesztyűt, miközben ott áll mellette boci-mama feszülő tőgyekkel.
Szerencsére találtam ellenszert.

Weöres Sándor

Ének a határtalanról

Amikor még senkise voltam,
fény, tiszta fény,
a kígyózó patakokban
gyakran aludtam én.

Hogy majdnem valaki lettem,
kő, durva kő,
hegylejtőn jég-erezetten
hömpölygetett nagy erő.

És végül élni derültem,
láng, pőre láng,
a szerte határtalan űrben
mutatom valódi hazánk.

(Magvető Könyvkiadó 1980.)

Szerelmi bánat elleni orvosság...(hamár a nátha ellen nem jut eszembe semmi)

Úgy 14-15 éves koromban legszívesebben a föld alá bújtam volna zavaromban, de hogy mások ezt ne vegyék észre, jó nagyra nyitottam a számat. Ezt a stratégiát még a tanáraimmal szemben is alkalmaztam. Kedvenc zongoratanárom olvasmányát is lekutyaszaroztam, történetesen Rejtő Jenőt, miközben le nem tudtam tenni a Piszkos Fredet, meg a többieket, ha véletlenül a kezembe kerültek. Természetesen Thomas Mann "Varászhegy"-ével, aminek már vagy negyedszer rugaszkodtam neki, vonultam be zongoraórára. Gerő Pál tanárúr nem küldött el a vasporosba, hanem azt mondta, hogy tegyem el szépen azt a könyvet, majd ő szól, amikor újra kézbevehetem. Majd segít, hogy eljussak odáig. Biztosan látta, hogy zongorázni úgy sem fogok megtanulni, de ha már össze leszünk zárva 4 évig, legalább hasznosan múlassuk az időt. Tolsztoj novellákkal kezdtünk. 18 éves korom körül szólt, hogy most már elkezdhetem a Varázshegyet. Zongorázni tényleg nem tanultam meg, de az olvasást egy életre megszerettem, és talán nem véletlen, hogy Thomas Mann lett a kedvencem. Talán az sem véletlen, hogy szerelmi bánat ellen is az egyik elbeszélését használtam. Ezt szeretném most megmutatni. Az elbeszélés címe: Az elcserélt fejek. A kérdés az, hogy kibe is vagyunk szerelmesek: a testbe vagy a szellembe? A hősnőnek megadatik, hogy a férj és a barát levágott fejét istennői "tévedés" segítségével elcserélje. Ezzel megoldódna a probléma. Vagy nem. Itt még nem jutott el a történet a fejcseréig. A baj már megesett, és a Szítá éppen fel akarja magát kötni az istennő temploma előtti fügefára.

"Ebben a pillanatban egy hang hallatszott a levegőből, mely bizonnyal Durga Dévinek, a megközelíthetetlennek, Kálínak, a sötétnek, magának a Világanyának hangja lehetett csak. Kissé mély, érdes, anyaian határozott hang volt.
- Hagyod abba mindjárt, te buta liba?! -ezt mondotta a hang. - Nem elég talán, hogy fiaim vérét a gödörbe juttattad, még a fámat is el akarod csúfítani és azt, ami egészen csinos másolata volt a lényemnek, a testedet, azzal az édes, meleg picsiny életcsírával, mely növekszik benne, a varjakkal akarod megzabáltatni?
- Hát nem vetted észre, te kis lúd, hogy elmaradt a bajod, és hogy várandós vagy a fiamtól? Ha háromig sem tudsz számlálni a mi asszonyi dolgainkban, akkor nem bánom, felakaszthatod magad, de nem itt az én portámon, hiszen szinte úgy látszik, mintha minden drága életnek egyszerre kellenne elpusztulnia kizárólag a te ostobaságod miatt! Már úgy is zúg a fülem a filozófusok nagyképű locsogásától, hogy az emberi lét betegség, mely fertőzését a szerelem által átviszi az új nemzedékekre - és most még te is színházat rendezel nekem, te hóbortos? Húzd ki a fejedet a hurokból, mert különben jönnek a pofonok!
- Szent istennő - felelte Szítá -, engedelmeskedem, hogyne engedelmeskednék. Hallom mennydörgő hangodat, és azonnal megszakítom, természetesen, kétségbeesett cselekedetemet, mert te így parancsolod. De az ellen tiltakoznom kell, hogy még az állapotommal sem vagyok tisztában, és ne vettem volna észre, hogy elállítottad a bajom, és megáldottál. De azt gondoltam, hogy amúgy is csak sápadt és vak és a boldogtalanság nyomorékja lenne.
- Kérlek, bízd ezt rám! Először is: bárgyú asszonybabona, amit mondasz, másodszor pedig sápadt és vak nyomorékokra is szükség van az én üzememben. Igazold magad inkább, és valld be, miért folyt el hozzám, odabenn, fiaimnak vére, akik a maguk nemében mindketten kitűnő fiúk voltak! Nem mondom, hogy vérük nem lett volna kellemes nekem, de szívesen hagytam volna még egy ideig derék ereikben. Beszélj hát, de igazat beszélj! Gondolhatod, hogy amúgy sincs előttem semmi rejtett dolog.
- Megölték egymást, szent istennő, és engem cserbenhagytak. Hevesen összetűztek miattam, és egy és ugyanazon karddal levágták egymás fejét.
- Butaság. Igazán csak egy fehérnép fecseghet ekkora butaságokat! Egyik a másik után férfias áhítatban áldozatul hozta magát nekem, tudd meg. De hát miért tették?
A szép Szítá sírva fakadt, és zokogva felelte:
- Ó, szent istennő, tudom és bevallom, hogy bűnös vagyok. De mit tehetek róla? Nagy szerencsétlenség volt, bár elkerülhetetlen, szóval a sors csapása, ha ez a kifejezés megfelel neked (itt többször zokogott fel egymás után) - nagy szerencsétlenség és kígyóméreg volt számomra, hogy a még fejletlen és egészen tapasztalatlan leányból, aki békésen fűtötte apja kemencéjét, asszony lettem, mielőtt megismertem a férfit, és mielőtt a te művedbe beavatást nyertem volna. Olyan hatással volt ez a vidám gyermekre, mintha nadragulyát evett volna - teljesen megváltozott azóta, és ellenállhatatlan édességével a bűn elhatalmasodott megnyitott lényén. Nem mintha visszavágynék vidám, hetyke elzártságomba, mely tudatlanság volt - nem, még ez sem lehetséges számomra. Csak azt tudom, hogy abban az előző időben nem ismertem férfit, nem láttam meg, nem törődtem vele, lelkem szabad volt tőle és a titkait kutatgató forró kíváncsiságtól, úgyhogy csak tréfás szavakat vetettem oda nekik, és hűvösen mentem tovább az utamon.
......
Jött egy fiú, lapos orrú, fekete szemű, kitűnő vágású gyerek, Nanda, a Tehenek Jólétéről, a nap felé hintáztatott az ünnepen, és egyáltalán nem hevített fel. A símogató levegőtől forró lettem, de mástól nem; köszönetül egy fricskát adtam a legénynek. Aztán visszatért, mint barátjának, Srídámannak leánykérője, miután annak szülei és az enyémek megegyeztek egymással. Akkor talán már kissé megváltoztak a dolgok, meglehet - a szerencsétlenség azokban a napokban gyökerezik, mikor megkérte kezemet annak számára, akinek, mint férjnek meg kellett ölelnie engem, és aki még nem volt jelen. Csak a másik volt jelen.
......
- Most olyan földöntúlian varázslatosnak látszott előttem, mint Csitraratha, a gandharvák fejedelme, mint a szerelem legédesebb istene; csupa szépség és fiatalság, mennyei ékszerekkel és virágfűzérekkel feldíszítve, illatokkal és minden bűbájjal kábító - Visnut láttam benne, ki leszállt a földre Krisna alakjában.
......
- Kíváncsi liba vagy és semmi egyéb - felelte az istennő mennydörgő hangján. - Nevetséges, hogy kíváncsiságodban mit faragtál magadnak ebből a Nandából, aki mindenképpen normális lény, de semmivel sem több. Ilyen karokkal és ilyen lábakkal milliónyi fiam szaladgál a földön, de te egy gandarvát csináltál belőle. A dolog alapjában véve megható - tette hozzá az isteni hang, s szelídebb lett. Én, az Anya, az érzéki gyönyört tulajdonképpen meghatónak találom, és azon a nézeten vagyok, hogy általában igen nagy ügyet csinálnak belőle. De persze, rendnek kell lenni! - És hangja egészen hirtelen újra érdes és dörgedelmes lett. - Én magam ugyan a Rendetlenség vagyok, de épp azért kérlelhetetlenül ügyelnem kell a rendre, és semmiképp sem tűrhetem, hogy a házasság intézménye megsértessék, érted? Hiszen teljesen összevissza kavarodnék minden, ha csak a jólelkűségemre hallgatnék."

Piros-kék

















Zöld-sárga

















és a Kaktuszom


















Ez is emberi, talán még emberibb...

Szerintem a görögök kicsit szentimentálisak. Ma olyan szép nap volt, hogy elhatároztam, a betegség elleni harcot a Napra bízom. Miközben napfürdőztem, egy jó kis lelkizuhanyt is sikerült vennem. Bevallom, másodszori nekifutásra, de kiolvastam Arisz Fakinosz: Mese az eltünt időről című regényét. Lehet, hogy most értem meg rá, lehet, hogy a betegség lágyított kicsit rajtam, de nagyon kellemes olvasmány volt. Kóstoló gyanánt a bevezetésből...

"1970-ben, százhárom éves korában, Vangelisz nagyapám úgy döntött, hogy már eleget élt. Egy áprilisi vasárnap reggelén felkelt, megmosakodott, tiszta alsóneműt vett, felöltötte legjobb ruháját, megnyeste, rendbe tette kedvenc rózsáit, aztán hívatta kilenc gyermekét.
Amikor mindannyian összegyűltek, nagyapám leült az ágyra.
- Ma meghalok - jelentette be. - Bocsássatok meg nekem, és Isten bocsásson meg nektek.
Gyermekei, fehér hajú öreg asszonyok és férfiak, lehajtották a fejüket, és csöndesen sírtak. Csak a legidősebbnek látszó asszony nézett egyenesen a szemébe, ő nem sírt, kedvesen, nyugodtan mosolygott rá. Nagyapám egyszer csak intett neki, ő odament a halálra készülőhöz, aki megölelte, megcsókolta, és valamit súgott a fülébe. Az öregasszony igenlően bólintott.
Ő volt a nagyanyám, Szofia.
Aztán a nagyapám mindenkit megáldott, lefeküdt, a falnak fordult, és hagyta, hogy távozzék a lelke.
Szofia másnap halt meg. Ő is százhárom éves volt."

Bűntény a teraszon

A helyszín









Az áldozat









A tettes

Az élmúlt 6 napban letepert egy torokgyulladás és grátisz egy ocsmány nátha. Talán ezért "fanyalodtam" újra Nietzschére. Ha összeszedem magam, kicsit azért elgondolkodom az alábbi írásán, szintén az "Ecce Homoból".

Miért vagyok én olyan okos

"...Mindenben - a táplálkozás, a hely az éghajlat és a pihenés megválasztásában - az önmegtartás ösztöne parancsol, ami az önoltalmazás ösztöneként jut a legjobban kifejezésre. Sok mindent nem szabad meglátnunk, meghallanunk, magunkhoz engednünk - ez a legelső okosság és bizonyíték arra, hogy az ember nem véletlen, hanem necesszitás. Az önoltalmazás ösztönét általában ízlésnek nevezik. Az ízlés imperatívusza nemcsak arra int, hogy tagadjunk, amikor az igenlés "önzetlenség" volna, hanem arra is figyelmeztet, hogy a lehető legritkábban mondjunk nemet. Forduljunk el, fordítsunk hátat, amikor nemet kellene mondanunk. Mégpedig azért, mert a védekezésre fordított erő - még a legcsekélyebb is - rendkívüli és tökéletesen fölösleges elszegényedéshez vezet, ha rendszeressé, szokássá válik. A gyakori kis kiadásokból lesznek a nagyok. A védekezés, elutasítás erőráfordítás és - ne ámítsuk magunkat - negatív célokra elpocsékolt erő. Az örökös védekezésben annyira elgyöngülhet az ember, hogy végül önmaga védelmére sem futja az erejéből. - Tegyük föl, egy nap kilépvén házamból, nem a csöndes, arisztokratikus Torinóban, hanem a német kisvárosban találom magam. Ösztönöm bezárulkoznék, hogy elhárítson mindent, ami ebből a lapos és gyáva világból rázúdul. Vagy - mondjuk - a német nagyváros képe fogad, a bűn mesterséges labirintusáé, ahová összehordtak jót s rosszat, ahol nincs fejlődés, és minden egyaránt tenyészik. Mi mást tehetnék, összegömbölyödhetnék, mint a sün. - Ám a tüske pazarlás, kétszeresen is fényűzés, ha választhat az ember közte és a nyitott tenyér között...

Az okosság és önoltalmazás egy másik módja az, hogy az ember a lehető legritkábban reagál és elkerüli azokat a helyzeteket és viszonyokat, amelyek arra ítélnék, hogy szögre akassza szabadságát és puszta reagenssé váljék. Példaként hadd említem a könyvekkel való foglalatoskodást. A tudós, aki lényegében már csak "forgatja" a könyveket - egy filológus, mérsékelt lendülettel, napjában úgy kétszázat -, végül elveszíti képességét az önálló gondolkodásra. Ha nem "forgatja" a könyveit, nem gondolkodik. Amikor gondolkodik, ingerre (olvasott gondolatokra) válaszol, végül épphogy csak reagál. A tudós minden erejét fölemészti a kész gondolatok elfogadása avagy elutasítása - képtelen az önálló gondolkodásra... Az önoltalmazás ösztöne fölörlődött benne; máskülönben védekezne a könyvekkel szemben. A tudós: décadent. - Saját szememmel győződhettem meg róla, hogy tehetséges, gazdag és szabad természetű fiatalok harmincéves korukra "agyonolvasták" magukat, gyufaszálakká fogytak, elegendő volt megdörzsölni őket és szikra - "gondolat" - pattant ki az agyukból. - Kora reggel, napfölkeltekor, frissen, erőnk hajnalpírjában könyvet kézbe venni - megbocsáthatatlan bűn! --"