Lábadozás közben...
Sem kedvem, sem módom nem volt a túlzottan aktív élethez. Maradt a laza tartás és olvasás. Bevallom, Márai Sándor eddig kimaradt az életemből. Annál nagyobb élvezettel olvasom most a huszas években megjelent publicisztikáit. Újra egy olyan írásra szeretném felhívni a figyelmet, ami akár ma is születhetett volna, de nem, a dátum: 1922. december 13.

"...Szeretnék egy könyvet, egy iskolai elbeszélő könyvet, leány- és fiúgyermekeknek magyar olvasásórára, amit valami olyan embernek, talán asszonynak kellene írni, aki végigcsinált már mindenféle emberi formát, s olyan bölcs, hogy megint tud a gyermekek nyelvén. Azok a hülyeségek, amiket miniszterileg engedélyezett tankönyvekben olvastatnak a gyermekekkel jóról és rosszról, az emberek egymáshoz való viszonyáról, s hogy mindenki a maga szerencséjének kovácsa, s mit a gyermekek, egészen biztosan tudom, úgysem vesznek be, a mai gyermeknek, aki öreg és csalódásokban érett, különösen groteszknek tűnhetnek a maguk átlátszó hazugságával. A mai gyermek ... síból, bélyeget és valutát, ismeri az osztrák korona zürichi jegyzését, káromkodik, mint egy állami tanító, kivert, ravasz, hitetlen és nincs készsége az ideálokhoz, amiket rosszul fizetett emberek maguk is savanyú meggyőződéssel teregetnek elébe. Ezeknek a gyermekeknek kellene egy nagyon csöndes könyvet írni, átlátszót, mint a víz, és szelíd ízűt, mint a tej: apró dolgokról, mindenről, ami az életben öröm és érték, a nyugalomról, a csöndről, az igazságról, a szeretetről, az igazi munka öröméről, az illedelmes evésről, a természet mindennapos titkairól s a gazságokról, az emberek rossz hajlamairól és arról, hogy ez miért van - az egész könyvnek egyetlen vigasztalásnak, egyetlen simogatásnak kellene lenni, megmutatni benne mindent, ami szomorú az életünkben már van, és még lesz, ennek a szerencsétlen kornak rugóit, gonosz titkait kiteregetni előttük, hogy a megismerés ne fájjon úgy ennek a generációnak, mint ha maguktól jönnének reá. Ezeket az utcán élő, gyermekségükben már kielégületlen vággyal telt, öreg szemű gyermekeit a háborúnak meg kellene vigasztalni a könyvben, megtanítani őket a szegény emberek bölcs és mély örömeire, amikre nekik ebben a vad hajszában, konjunktúrában, már nincs szemük, se szívük. Kis dolgok mitológiája lenne ez a könyv, nem példadarabok paralitikus császárok életéből, hanem az abszolút öröm dicsérete, ami mindenkinek közel van és elérhető. De mai gyereket meg kell rá tanítani. Mindjárt az élete elején olyan nagyot rúgtak belé, hogy nem hisz már benne."
(Márai Sándor: Japán kert I. kötet, Napló)