Néha úgy neki tudok keseredni semmi kis problémák miatt...

A mostani olvasmányom után kicsit elszégyelltem magam.
Nem szeretem az életrajzokat. Most mégis elolvastam két kismonográfiát: az egyik Albert Einsteinről szólt (Johannes Wickert: A relatív kerekasztal lovagja), a másik Paul Strathern: Hawking
Mindkettőjüket szeretem, de Hawkingot kicsit jobban.

"Ekkorra Hawking betegsége aggasztó mértékben súlyosbodott. Már segítséggel sem tudott járni, motoros tolószékbe kényszerült. Nem tudott egyedül menni, és a fejét sem tudta tartani. Szörnyű csapás volt ez egy büszke, akaratos embernek, aki féltve őrizte függetlenségét. Voltak azonban még nyugtalanítóbb fejlemények. Hawking beszédképessége tovább romlott - már a hozzá legközelebb állók is alig értették, amit mondott. Eközben egyre nagyobbb nehézségei támadtak az írással. Elméje elérte képességeinek csúcsát - de hogyan közölje gondolatait?
Mit is várhatnánk mást: 15 év telt el azóta, hogy mindössze két évet jósoltak neki. Életben maradása is csoda volt - majdnem olyan csodálatos, mint kozmológiai felfedezései. E kettő közötti hasonlóság nem véletlen: mindkettő kivételes elmére és akaraterőre vall.
...
Talán ez a kép legjellemzőbb rá: a motoros tolószékbe süppedt kicsi alak a számítógép-monitorjával, tükörrel, kusza drótok és kattogó felszerelés között; Hawking aprólékos számítást illeszt az óriási elmélethez. Szemben vele az íróasztalon másik képernyő és papírhalmaz. Felette a szellemi megbízatását teljesítő Marilyn Monroe óriási poszterről tekint le rá gyengéd pillantással. A környezetéről megfeledkezve Hawking a világegyetem harárainak feszíti elméjét.
...
A csoportból valaki időnként feltesz egy kérdést a tolószékes, összeroskadt alaknak, és ő kipötyögi a választ, amely a szintetizátor monoton hangján hallható. Ekkor valaki elejt egy tipikusan rossz izlésű, diákos megjegyzést, erre a tolószékes alak bemutatja híres, széles vigyorát. Elemében van: saját matamatikai univerzmának középpontjában, élő legendaként."

(Elektra Kiadóház, 2000.)