Ózonréteg, sugárszennyezés, bombázások, menekülttáborok ....

Pénteken sikerült kiszabadulnom Budapest karmai közül. Az előző bejegyjésem hatására eszembe jutott, hogy lent van a Baraka című film DVD-je. Amint leértem, meglocsoltam a szomjasan kókadozó növényekéimet, leültem és megnéztem a filmet. Azóta sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valami nincs rendben a teremtés körül. Gondoltam, magam vidámítására egy kicsit Vivaldit hallgatok, amiben Denke Sanyi szerint mindig süt a nap. Sajnos nemhogy eloszlott volna ez a kesernyés íz a számbam inkább felerősödött. Hogy lehet, hogy az az emberiség, aki ilyen szellemi, lelki produktumra képes, képes elkövetni mindazt a szörnyűséget a társai, az otthona, a Föld ellen, végsősoron önmagam ellen, amiről mindannyian tudunk, ezért most mégcsak fel sem sorolom. Sajnos úgy öntenek el ezek a gondolatok, mint kis falvakat a vörösiszap. A már korábban idézett E. M. Cioran könyvől két írás is gerjeszti bennem a keserűséget. Ezekből idéznék most néhány sort. Mondjátok, hogy tévedek, nincs igazam és nagyon-nagyon rosszul látom a világot!

E. M. Cioran

A rossz Demiurgosz

Néhány abnormis esetet kivéve az ember nem hajlik a jóra: melyik isten sarkallná? Az embernek önmagát kell legyőznie, erőszakot vennie önmagán ahhoz, hogy olyan cselekedetre legyen képes, amelyen nem ejt szeplőt a rossz. Valahányszor sikerrel jár az ember, kihívóan viselkedik teremtőjével, megalázza. S ha véletlenül jó, nem erőfeszítzés árán vagy számításból, hanem természeténél fogva, ezt a magasságos figyelmetlenségének köszönheti: kívül áll a világ rendjén, egyik isteni tervben sem szerepel. Nemigen tudni, mi a helye a lények sorában, s még azt sem, van- e egyáltalán helye. Kísértet volna? A jó vagy volt, vagy lesz, de soha nem bír lenni a jelenben. Az emlék, vagy a sejtelem élősködője, vagy lehetséges, de soha nem mostani, s nem maradhat fenn önmagától; ameddig van a tudat nem vesz róla tudomást, s csak akkor ragadja meg, amikor eltűnik. Tartalmatlanságát igazolja minden; nagy, irracionális erő a jó, a kezdetek kezdetén elvetélt principium: elernyedés, ősrégi csőd, s a következményei ezek arányában vallanak arról, hogy a történelem folyik. A kezdet kezdetén, az életbe való átsiklás promiszkuitásában valami megnevezhetetlen történt bizonyára, mely mindmáig tovább él rossz közérzetünkben, okoskodásunkban. Hogy is ne feltételeznénk, hogy a létezés már bölcsőjénél megromlott, s megromlott minden eleme? Akit semmi nem ösztönzött arra, hogy napjában legalább egyszer fontolóra vegye ezt a feltevést, alvajáróként él. Nehéz azt hinni, lehetetlen, hogy a jó Isten, az "Atya", beleártotta volna magát a teremtés botrányába. Minden arra enged következtetni, hogy egyáltalán nem vett részt benne, a teremtés egy gátlástalan, romlott istenre vall."

Az utópia mechanizmusa

"A jövőről szőtt ábrándjaink mostantól fogva elválaszthatatlanok a rettegésünktől. Az utópisztikus irodalom a kezdet kezdetén a középkor ellen lázadt, mert az nagy becsben tartotta a poklot, s kedvét lelte a világ végét festő látomásokban. Azt mondaná az ember, hogy egy Campanella vagy egy Morus megnyugtató rendszerei csak azért keletkeztek, hogy Szent Hildegárd hallucinációit lejárassák. Ma, a szörnyűvel megbékélve, az utópia és az apokalipszis összecsúszásának vagyunk tanúi: a beharandozott "új föld" egyre inkább az új pokol képét ölti fel. De mi várva várjuk ezt a poklot, mi több, feladatunkul tűztük ki, hogy siettessük eljöttét. A két műfaj, az egymástól oly eltérőnek tetsző utópisztikus, és az apokalipszis egymásba hatol, egymást színezi, hogy megteremtsen egy harmadikat, mely csodálatosan alkalmas a bennünket fenyegető valóságféleség visszatükröződésére, amelyre mindazonáltal igent fogunk mondani, becsületes, illóziómentes igent. Feddhetetlenségünket ekképpen váltjuk meg a végzet előtt."