Átadás-átvétel

Múlt héten Patrícia felfedezett egy sötét foltot rajtam. Azonnal bejelentkeztem a bőrgyógyászatra, és mára kaptam időpontot. Fiatalabb koromban hírhedett napimádó voltam. Viszont 10 éve már csak fa alatt, árnyékban "napozom". Ma már nem bírom a Napot (valamelyikünk nagyon megváltozott).
Az elmúlt héten kicsit számotvetettem a dolgaimmal, és szépen kezdtem rendet rakni magam körül. Amikor nyugdíjas lettem, a munkaköröm átadásához bő 2 hónapra volt szükség. Igaz, az utódom távozásomkor, február végén egy hatalmas tulipán csokorral köszönte meg az átadás-átvételt. Azt mondta, hogy így, ilyen biztonsággal, még soha nem vett át munkakört.
Ahogy a múlt héten végiggondoltam a függő ügyeimet, a folyamatos teendőimet, kötelezettségeimet, rájöttem, hogy egy óra bőségesen elég lesz az átadás-átvételre. Még egy tejeskávé is belefér! Azóta is azon gondolkodom, hogy ez vajon életem sikere, vagy kudarca?
Viszont ma a bőrgyógyász megnyugtatott, hogy ez csak a kor. Még itt sincs semmi teendőm, a bőröm pedig csodálatos.
A napokban fejeztem be Boris Vian: "Piros fű" című regényét. Szerepel benne egy Dupont szenátor nevű beszélő kutya, aki egész életében egy vapitira vágyott, amit végül meg is kapott. Talán van némi párhuzam köztem és a szenátor között, hiszen én is megkaptam a magam vapitiját Szárszóban.

"-Mi történt? - kérdezte Wolf.
A vapiti ott aludt a szenátor mancsai közt, maga a szenátor pedig gúvadt szemmel meredt a semmibe, csorgatta a nyálát és összefüggéstelen szavakat dúdolgatott.
- A szenátor - mondta Lil és elcsuklott a hangja.
- Mi van vele? - kérdezte Wolf.
- Nem tudom - mondta Lil. Nem tudja, mit beszél, és nem válaszol, ha kérdezek tőle valamit.
- Viszont boldognak látszik. - mondta Wolf. - Énekelget.
- Olyan, mintha szenilis volna - súgta Lil.
A szenátor megcsóválta a farkát, és az értelem szikrája csillant a szemében.
- Úgy van - szólalt meg. - Szenilis vagyok, és az is maradok.-
azzal folytatta a hátborzongató dudorászást.
- Nincs semmi baj - mondta Wolf. - Öregecske.
- Olyan boldognak látszott, hogy megkapta a vapitiját - mondta Lil, és folytak a könnyei.
- Boldog, vagy szenilis, hát nem ugyanaz? -mondta Wolf.
-Aki már semmire se vágyik, az nyugodtan lehet szenilis.
-Ó- mondta Lil. - Szegény szenátor.
-Jegyezd meg, hogy kétféleképpen lehet már semmire se vágyni - mondta Wolf-:ha az ember megkapja, amire vágyott, vagy ha elcsügged, mert nem kapta meg.
- De hát most már örökre ilyen marad?- mondta Lil.
- Megmondta, hogy igen. Ez az üdvözültek boldogsága.
Ő azért boldog, mert megkapta, amire vágyott. De azt hiszem, hogy mindkét esetben az a vége, hogy öntudatlanságba zuhan az ember.
- Én ezt nem bírom nézni - mondta Lil.
A szenátor összeszedte minden maradék erejét.
- Idehallgassanak! - mondta. - Most, utószor még felcsillan bennem az értelem. Boldog vagyok. Értik? Tökéletes a boldogságom, vagyis vegetatív, és ezek lesznek az utolsó szavaim. Kapcsolatba lépek ... visszatérek az ősforráshoz.
Ha élek, és mégse vágyom semmire, akkor már nem kell intelligensnek lennem. Megjegyzem, így kellet volna kezdenem. - Ínyenc módjára megnyalta az orrát, és illetlen hangot adott. - Működöm. Minden egyéb bakfitty. Most szépen beállok a sorba. Szeretem magukat, lehet, hogy eztán is érteni fogom, hogy mit beszélnek, de mondani semmit se fogok. Én megkaptam a vapitimat. Találják meg a magukét!"
Lil megtörülte az orrát, és megsimogatta a szenátort. A szenátor megtcsóválta a farkát, a vapiti nyakához nyomta az orrát és elaludt."

Ma megpróbáltam megnyalni az orrom.