Hétvégére fagyot mondtak...

Ha már ilyen jól elvagyok magamban, akkor egy másik Kormos István verset is feltehetek. Amikor olvastam, úgy gondoltam, hogy biztosan nagyon fog tetszeni nekem.

Havas rét

Havas rét szélbemártott közepén körtefa
ha élne átmehetne rajt Jézus is maga
de Istenfia nem jár e földi téreken
kivált zuzmaragyöngyös ködülte réteken

Havas rét ifjúságom de rég elhagytalak
adnám a vérem érte fehéren lássalak
mezítláb visszamennék kölyökként kezdeni
keresni megtalálni s megint elveszteni

(Kormos István Versei
Osiris Kiadó 2005)

Azt hiszem, tévedtünk...

Pedig nagyon bíztam benne, hogy az új nemzedék tiszta, nem kerül a hatalom- a pénz bűvkörébe, tényleg komolyan gondolják, hogy szolgálni akarnak. Hiába no, én vagyok a "mindentelhisz nagymama". Meg még néhányan....

Kormos István:
Utánunk

Utánunk igazabbak jönnek,
Hazugság máltai lovagjai,
színlelés bohócruháiba-bújtak,
eszméktől örök nyavalyatörősek,
az ingujjból pikkászt varázslók,
s velük a búzaföld-dézsmáló varjak,
végezetül a rókák is kivesznek.
Jöhetsz, aranykor, mi már nem leszünk.
Fényhomlokú fiúkkal s nevető-
kezű-lábú lányokkal elgyere!
Ők szavak első jelentését mondják,
és rendbe raknak mindent utánunk.

Csak lazán...

Tegnap a buszon Pest felé az előző bejegyzéshez véletlenül (már ha vannak véletlenek) kapcsolódó két kis groteszket találtam a "Szívlakoma" A groteszk költészet gyöngyszemeiből alcímű kötetben.

Gerry Hamill

Légy arisztokrata...

"Légy arisztokrata - szólt Nietzsche -,
mindig legyen, ki mozdonyod füetsche!
A sok buta prolja
csak vonatod tolja,
és szikráid mind istenietsche!"
(Gergely Ágnes fordítása)

Sagittarius

Szólt egy sörivó...

Szólt egy sörivó: "ez mégse járja!
A bajornak sehol sincs párja!
A csapos Übermensch-e?
Mert ha nem, Isten mentse!
Bár az Isten sem egészen árja."
(Gergely Ágnes fordítása)

Mértékváltás...

Az előző olvasmányom után kisebb léptékre váltottam. Túlságosan félelmetes nekem hosszasan időzni az Univerzumban, még gondolati szinten is. Nem tartozik éppen a kedvenceim közé D. N. Adams: Galaxis utikalauz stopposoknak című könyve (talán még a címet sem tudom pontosan idézni), de egy gondolat mégis nagyon megragadott belőle. Bűnözők megbüntetésére kitaláltak egy szerkezetet. A büntetési tétel: a személyiség megsemmisítése. Ennek eszköze az a bizonyos szerkezet, amibe beülve a bűnöző egy pillanatra megtapasztalja az Univerzum és az Ember tényleges arányát. Ott szerepel egy mondat, valahogy ilyesformán: Egy gondolkodó ember az Univerzumban nem engedheti meg magának az arányérzék luxusát.

Nietzsche: "Ecce Homo" önéletrajzi esszékötetének "Emberi, túlságosan is emberi" című írását viszont kedvelem. Már korábban olvastam, de most újra kihoztam a könyvtárból. Íme:

" A könyv az első bayreuthi ünnepi játékok heteiben fogant; mélységes idegenséggel néztem mindarra, ami ott körülvett, többek között ennek köszönheti megszületését."

"Mintha álmodtam volna... Hová keveredtem? Nem ismertem rá semmire, Wagnerre is csak alig. A boldogság távoli szigete - Tribschen: még csak árnyképére sem hasonlított. Felejthetetlenek az alapkő letételének napjai, az odaillő kis ünneplő társaság a finomságok iránt is érzékenynek mutatkozott: és most még árnyképére sem hasonlított semmi. Mi történt? - Wagnert lefordították németre! A wagneriánus fölébe kerekedett Wagnernak! - A német művészet! a német mester! a német sör!...Mi, másívásúak, kik nagyon jól tudjuk, hogy Wagner művészete az ízlés milyen kifinomult művészeihez és kozmopolitizmusához szól, fölháborodtunk az elképedéstől, amikor Wagnert német "erényekkel" teleaggatva láttuk viszont. - Azt hiszem ismerem a wagneriánus típusát: a megboldogult Brendeltől kezdve, aki Wagnert összetévesztette Hegellel, a Bayreuthi Lapok "idealistáiig", akik viszont önmagukkal tévesztették össze Wagnert, három nemzedékét is "megélhettem" - hallottam én mindenféle vallomást Wagnerról a "széplelkek" szájából. Országomat egy értelmes szóért!"

"- Szegény Wagner! Hová jutottál! - Legalább disznók közé keveredtél volna! - No de németek közé!... Tanulságos volna egy igazi bayreuthit kitömni - vagy inkább spirituszba eltenni: "spiritus"-nak úgyis híján vagyunk; a fölirat rajta így hangoznék: - Íme a "Szellem", melyen a "Birodalom" nyugszik... "
(Friedrich Nietzsche: Ecce Homo
Göncöl Kiadó)

Ez nem sci-fi...

J.R. dos Santos: Az Isteni formula (Enistein utolsó üzenete) című könyve végre az, ami igazán érdekel. Igaz, hogy a könyv hamis alibije egy bugyuta kémtörténet, valami nyálas kis szerelmi szállal, de feltételezésem szerint ezek csak azért vannak, hogy el lehessen adni a könyvet, és az egyházak ne kezdjék a ruházatukat megszaggatni az emberiségért érzett aggodalmuk miatt. Ez azért is nyilvánvaló számomra, mert a könyvnek nem szerves részei ezek a fejezetek, és így nyugodtan át lehet lapozni őket. Amiről viszont szól....!!! A regényből nem idézek, csak az utószóból. A szerző egyetemi tanár, nem író, ami nem is olyan nagy baj ebben a témában. Nos, ez az a könyv, amit minden barátomnak szívesen ajánlanék, de talán méginkább azoknak, akik nem kedvelnek.

"Kopernikusszal kezdődött a tudósoknak az az elképzelése, hogy az ember léte irreleváns a kozmosz számára, és ettől kezdve ez volt az általánosan elfogadott tudományos álláspont. De az 1930-as években Arthur Eddington és Paul Dirac váratlan egybeesésekre figyelt föl egy hatalmas számmal kapcsolatban, amely a kozmológia és a kvantumfizika legkülönbözőbb kontextusaiban merült föl. Ez a szám a különös 1040.
Ahogy telt-múlt az idő, újabb egybeesésekre derült fény. Fölfedezték, hogy a természeti állandóknak hihetetlen pontos értékeknek kell megfelelniük ahhoz, hogy a világegyetem olyan legyen, amilyen, és rájöttek, hogy a világegyetem tágulásának a legapróbb részletekig ellenőrzött folyamatnak kellett lennie ahhoz, hogy létrejöjjön az a rejtélyes egyesúly, amely lehetővé teszi a létezésünket. A felfedezések egymást követték. Megértették, hogy az élethez feltétlenül szükséges struktúrák, például a Naphoz hasonló csillagok megjelenése vagy a szénképződés folyamata, egymást követő véletlenek meghökkentően valőszínűtlen sorozatától függnek.
Mit jelentenek ezek a felfedezések? Az első megállapítás az, hogy az univerzum pontosan úgy teremtődött, hogy életet szüljön. Ám ez a konklúzió elkerülhetetlenül fölvet egy sokkal magasztosabb filozofikus problémát: a szándékosság kérdését az univerzum teremtésében."

"Ebben a regényben egy még merészebb hipotézist járunk körül, amely ciklikus univerzumot feltételez, de még ennél is továbbmegy. Arról a lehetőségről van szó, hogy a kozmosz úgy van felépítve, hogy élet teremjen benne, de ez az élet nem cél, hanem eszköz, hogy rajta keresztül kifejlődjön az intelligencia és a tudat, amelyek pedig szintén eszközök lesznek, az univerzum endgame-jének az eszközei. Ez az endgame pedig nem más, mint Isten megteremtése. Az univerzum ezek szerint voltaképpen egy óriási ciklikus program, amelyet az előző univerzum intelligenciája dolgozott ki, azzal a céllal, hogy biztosítsa a visszatérését a következő univerzumba.
Noha, mindez csak spekuláció, a pulzáló univerzum lehetősége az emberiség számos tudományos felfedezésével egybevág."

Suli után egy rövid séta Szabival és a "nagy" barátjával, Imivel a Normafánál. Nekem nagyon hiányoznak ezek a séták. Az hiszem, hogy jobban várom az iskolai szüneteket, mint Szabi.

Őszi vendég. Ő már a hetedik generáció, aki minden ősszel megjelenik a teraszon. Nagyon szép hétvége volt a mostani. Összegyűjtöttem a lehullott leveleket, átbringáztam Szóládra mézért, leszedtem Balog sóskáját, de ami a legjobb volt, hogy tegnap és ma délután is bikiniben olvashattam az erkélyen.

Utassy József: Szüret után

Pihen a prés.
Mustszag bódít.
Zenél a csönd,
hallgatom.

Szőlőszem és
részeg darázs
hempereg az
udvaron.

(Utassy József: Júdás idő
Szépirodalmi Könvkiadó Budapest l984)

Az a bizonyos "vicsor-mosoly"

A három ajánlott könyv közül az egyik:

Tolvaly Ferenc: El Camino

Az Út

Kicsit kényszeredetten olvastam. Nem is vált igazi élménnyé. Azért mutatok belőle néhány sort. Valójában ott kezdett érdekelni, ahol véget ért.

"Mi az igazi műveltség? Egyszerű a válasz: a felbuzgó, pezsgő, színes, forrongó, teljes és törekvő, mindent kitölteni akaró élet. Egy nagy költő egyszer azt mondta, a legköltőietlenebb a költészetben a költő. Igen. Éteri nincs! A költő zabál, emészt, kakál, vizel. Él. Nem áhitattal lesi a múzsát, hanem leteperi, megerőszakolja, becsapja, édesgeti, átveri. A művelt ember az élet egészét akarja. Majdnem annyira, mint az igazi művész. Az énekesmadárnak nem kell kotta: énekel. Kell a szenvedély. Nem a trágárság, nem a szimpla, nem az együgyű, nem a kontár, nem a felszínes, hanem a szenvedélyesen mély. Az pedig sért, vág, fáj. A szenvedély és a szeretet az út. A népzene ősi ereje, az építészet kötött bátorsága, egy pápua harcos vad tánca, az ujgur sámán révült dobolása, Macondó minden disznófarkas babonája, az ősricsaj nem áll szemben az úttal. Ez mind az út része. De szemben áll az úttal az önző, irigy kicsinyesség, a szűkkeblű tehetetlenség. Nem áll szemben a páni félelem, az örjítő kétség, de szemben áll a sznob magabiztosság, a rutinos kételynélküliség. Az út, egyre tisztábban látom, ezerszer ezer ágbogú, de csak az talál a milliárd ösvény közül legalább egyre, aki akarja. Azé az út - persze csakis a maga külön-külön is ezer ágbogú, bikaszörnyek ezreivel teli saját útja -, csak azé, aki akarja. És az elég. Akarni kell. Talán nem is kell nagyon. Az is jó, ha mindig kicsit. Az út jó hozzánk: megvár. "

Szerintem ez is a Tao ...


Franccois Villon Balladái
Faludy György átköltésében

Ballada a Senki Fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétett nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével a halántékomra
s veres hajamra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindeütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegycsúcsokon órákig pihentem,
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem,
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve,
megáldva és leköpve mindenütt.
(Magyar Világ Budapest, 1988.)

Optimista, vagy csak nem tudja, hogy már október van.

Ez a bokor viszont nagyon is jól tudja.

Épp most olvastam. Lehet ez véletlen?

"Platóntól és Szókratésztól tudjuk, hogy amikor két politikai nézőpont ellentétes egymással, az ember elvetheti az egyiket, anélkül, hogy a másikat tenné magáévá, és még akkor is viszolygást érezhetünk valamennyi politikai irányzat iránt, amikor több van kettőnél. A legtöbb, amit az általa ismert demokráciáról mondani tudott, az volt, hogy legalább nem valami még rosszabb.

Távol tartotta magát a politikától, kivéve amikor sorshúzással megválasztották. Az athéni demokráciában a legtöbb köztisztviselőt sorshúzással választották. A választások persze nyilvánvaló okok miatt antidemokratikusak voltak.

Szókratész nemegyszer hangosan eltűnődött azon, hogy az emberek, akik soha nem választanának ki sorshúzással révkalauzt, építőmestert, vagy bármely más iparost, ilyen módon választják bíráikat és kormánytisztviselőiket, akiknek államférfiúi tévedései amazokénál sokkal katasztrofálisabbak. Azon is elmulatott magában, hogy valaki, aki képes egy szökött rabszolgát üldözni vagy egy elveszett bárányt keresgélni, egyáltalán nem keresi az erényt vagy az igaz jellemet.

Az efféle gúnyos megfigyelések csöppet sem kedveltették meg azokkal az emberekkel, akik rendszerüket szentnek és magasabb rendűnek tartották, és úgy vélték, hogy rajtuk kívül senki más nem elemezheti."

(Joseph Heller: Képzeljétek el

Európa Könyvkiadó 1990)