A 80 évesek csodája...
Mi a csoda? Nézd meg Ildi "Buena Vistá"-s csatolmányát! Én is imádom Őket.
Anyu kedden lesz 80 éves. Ővé a mindennapi csoda: ahogy ugrik, fut, csinálja, amint valaki elsóhajtja magát a környezetében. Megvarrja a kicsit szakadt sárkányt, a régi fonalaiból cserebogarat, lódaraszat, méhecskét, a maradék rongyokból kígyót varr, de megjavítja az elromlott vízcsapot, felszereli a karnist.... , de közben megsüti az almáspitét, gyorsan összedobja a csirkepaprikást galuskával, mert Szabi most azt enne, és kisüti a 30 palacsintát, mert Patrícia ideszólt, hogy holnap palacsintanap lesz az oviban... Csípőprotézissel, csonkolásos műtétek után, magas vérnyomással, meszes csigolyákkal, de ki törődik ezekkel? Ő nem!
Ugye csoda?!
Pénteken vonattal mentem Szárszóra. A 2 és fél órás úton sikerül 1 órát késnünk, így volt időm olvasni. Kicsit kapcsolódik a fentiekhez a könyv egy részlete:

"....Jean sokat töprengett, milyen lesz majd megöregedni. Amikor az ötvenes éveit taposta, és még mindig úgy érezte, hogy a harmincas éveiben jár, egyszer hallott a rádióban egy gerontológussal készült beszélgetést. "Tegyen vattát a fülébe - mondta a gerontológus -, a cipőjébe pedig kavicsot. Húzzon gumikesztyűt. Kenjen vazelint a szemüvegére, és már kész is: egy csapásra megöregedett."
Ügyes próba, de hiba rejtőzik benne. Az ember sosem öregszik meg egy csapásra; soha nem elég élesek az emlékei ahhoz, hogy elvégezhesse az összehasonlítást. Amikor Jean százévesen visszatekintett utolsó negyven esztendejére, akkor sem tudta úgy felfogni az öregedést, mint ami eleinte, vagy akár később, az idő java részében érzékeinek eltompulását jelentette volna. Az ember először nem a saját szemében, hanem mások szemében öregszik meg; aztán lassan maga is elfogadja mások róla alkotott véleményét. Nem arról van szó, hogy az ember ne tudna olyan fürgén járni, mint azelőtt, hanem arról, hogy mások nem várják el tőle; és ha nem várják el, akkor hiábavaló konokság lenne erőltetni.
Hatvan évesen fiatal nőnek érezte magát, nyolcvan körül pedig középkorúnak, akinek azért akadnak kisebb panaszai; a százhoz közel már egyáltalán nem foglalkoztatta, hogy képes-e fiatalabbnak érezni magát a koránál, vagy nem - semmi értelme nem lett volna. Örült, hogy nincs ágyhoz kötve, ahogy régebben előfordulhatott volna; ő azonban egész élete során többnyire magától értetődőnek vette az orvostudomány vívmányait. Egyre inkább saját elméjében élt, és szeretett is ott időzni. Voltak emlékei: nagyon, túlságosan is sok emléke volt; úgy száguldottak át belső égboltján, mint a rakoncátlan felhők. A lába minden évben mintha kicsivel távolabb került volna a kezétől; elejtett tárgyakat, botladozott, ijedezett; de leginkább az öregség csúfondáros paradoxona ütött szöget a fejébe: hiszen látszólag minden sokkat több időt vett igénybe, mint régen, mégis úgy tetszett, gyorsabban telik az idő."
(Julian Barnes: a napba nézve
a test zuhanása - a lélek emelkedése)