Jó kis hét volt ...

Hétfőn csak a bringa kedvéért eltekertem Siófokra vásárolni (oda-vissza: kb 40 km), kedden Ágotához Keszthelyre, de ha már ott voltunk, átruccantunk Hévízre loccsannni (kb 70 km), szerdán Ágotával Keszthely - Tihany (komppal át Szántódra) - Szárszó (kb 75 km), csütörtökön levezetésképp egy kis fürdésre, meg egy fél dinnyéért átruccantunk Szemesre, délután pedig sajtokért Szántódra, visszafelé egy kis nézelődésre a balatonföldvári kikötőbe (kb 25 km).
Pénteken könyvtár, és végre egy kis olvasás. Nagyon hiányzott már. Szombaton pedig beköszöntött az ősz. Ma délelőtt kezdtem olvasni Li Taj-Po verseit (Európa Könyvkiadó 1976). Ezt találtam:

Bánat a Jáde-lépcsőn

Harmat fehérül jáde-lépcsőmön,
éjszaka könnye selyemcipőmön.
Arcom elé a gyöngy-függönyt húzom,
áttetsző holddal immár az ősz jön.

(Nagy László fordítása)


Olyan gyönyörű ... nem?

Híradó és Bradbury

Délelőtt végre eljutottam a könyvtárba. Nagyon szeretem Ray Bradburyt. Most sem csalódtam, amikor belekezdtem az "Éjfél is elmúlt" című novelláskötetbe.
Sajnos híradót is nézek. Biztosan érzitek, hogy miért pont az "Egy darab fa"című a novállából írok ide néhány sort:
"- Akkor mit akar?
Az őrmester a kezét nézve vállat vont. - Békében élni. Hírét venni, hogy az éjszaka folyamán valahogy a világ összes fegyvere berozsdásodott, a vegyi fegyverek baktériumai sterilizálódtak a bombákban, és a harckocsik hirtelen belesüllyedtek az utak kátrány sírgödrébe, mint történelem előtti szörnyek. Ezt szeretném.
- Természetesen mindannyian ezt szeretnénk - mondta a tiszt. - De most fejezzük be az idealista csevegést, és válaszoljon arra, hogy hova küldjem. Van választási lehetősége: a Nyugati vagy az Északi Háborús Övezet. Az asztalán fekvő rózsaszín térképre bökött.
De az őrmester továbbra is a kezeihez beszélt, megforgatta őket, az ujjait bámulta. - Mit tennének maguk tisztek, mit tennénk mi emberek, mit tenne a világ, ha holnap arra ébrednénk, hogy az összes fegyver rozsdás roncs lett?
Az ügyeletes tiszt látta, hogy óvatosan kell bánnia az őrmesterrel. Nyugodtan mosolygott. - Ez egy érdekes kérdés. Szeretek ilyen elméletekről beszélgetni, és a válaszom az, hogy rettenetes zűrzavart okozna. Minden ország azt hinné, ő az egyedüli fegyvertelen nép a világon, és az ellenségeit hibáztatná a katasztrófáért. Öngyilkossági hullám törne ki, tőzsdeomlás következne be, és milliónyi más tragédia.
- De azután - erősködött az őrmester. - Miután ráébrednének, hogy valóban igaz, hogy az összes nemzet fegyvertelen, és nincs többé mitől félni, ha mindannyian készek vagyunk tiszta lappal előlről kezdeni? Mi lenne akkor?
- Ismét fegyverkeznének, amilyen gyorsan csak lehet.
- És ha ezt megtudnák állítani?
- Akkor az öklükkel esnének egymásnak. Ha arra kerülne sor. Roppant embersereg gyülekezne acéltüskés bokszkesztyűkben az országhatároknál. És ha elvennénk tőlük a kesztyűket, a körmüket és a lábukat használnák. És ha levágnánk a lábukat, akkor köpködnének egymásra. És ha kivágnánk a nyelvüket és bedugaszolnánk a szájukat, úgy megtöltenék a levegőt gyűlölettel, hogy a szúnyogok a földre hullanának és a madarak holtan potyognának le a telefonvezetékekről.
-Szóval maga szerint semmit nem használna? - kérdezte az őrmester.
- Természetesen nem. Olyan lenne,mint egy teknősről levenni a páncélját. Az emberi civilizációnak elakadna a lélegzete, és kimúlna a megrázkódtatástól."

A 80 évesek csodája...
Mi a csoda? Nézd meg Ildi "Buena Vistá"-s csatolmányát! Én is imádom Őket.
Anyu kedden lesz 80 éves. Ővé a mindennapi csoda: ahogy ugrik, fut, csinálja, amint valaki elsóhajtja magát a környezetében. Megvarrja a kicsit szakadt sárkányt, a régi fonalaiból cserebogarat, lódaraszat, méhecskét, a maradék rongyokból kígyót varr, de megjavítja az elromlott vízcsapot, felszereli a karnist.... , de közben megsüti az almáspitét, gyorsan összedobja a csirkepaprikást galuskával, mert Szabi most azt enne, és kisüti a 30 palacsintát, mert Patrícia ideszólt, hogy holnap palacsintanap lesz az oviban... Csípőprotézissel, csonkolásos műtétek után, magas vérnyomással, meszes csigolyákkal, de ki törődik ezekkel? Ő nem!
Ugye csoda?!
Pénteken vonattal mentem Szárszóra. A 2 és fél órás úton sikerül 1 órát késnünk, így volt időm olvasni. Kicsit kapcsolódik a fentiekhez a könyv egy részlete:

"....Jean sokat töprengett, milyen lesz majd megöregedni. Amikor az ötvenes éveit taposta, és még mindig úgy érezte, hogy a harmincas éveiben jár, egyszer hallott a rádióban egy gerontológussal készült beszélgetést. "Tegyen vattát a fülébe - mondta a gerontológus -, a cipőjébe pedig kavicsot. Húzzon gumikesztyűt. Kenjen vazelint a szemüvegére, és már kész is: egy csapásra megöregedett."
Ügyes próba, de hiba rejtőzik benne. Az ember sosem öregszik meg egy csapásra; soha nem elég élesek az emlékei ahhoz, hogy elvégezhesse az összehasonlítást. Amikor Jean százévesen visszatekintett utolsó negyven esztendejére, akkor sem tudta úgy felfogni az öregedést, mint ami eleinte, vagy akár később, az idő java részében érzékeinek eltompulását jelentette volna. Az ember először nem a saját szemében, hanem mások szemében öregszik meg; aztán lassan maga is elfogadja mások róla alkotott véleményét. Nem arról van szó, hogy az ember ne tudna olyan fürgén járni, mint azelőtt, hanem arról, hogy mások nem várják el tőle; és ha nem várják el, akkor hiábavaló konokság lenne erőltetni.
Hatvan évesen fiatal nőnek érezte magát, nyolcvan körül pedig középkorúnak, akinek azért akadnak kisebb panaszai; a százhoz közel már egyáltalán nem foglalkoztatta, hogy képes-e fiatalabbnak érezni magát a koránál, vagy nem - semmi értelme nem lett volna. Örült, hogy nincs ágyhoz kötve, ahogy régebben előfordulhatott volna; ő azonban egész élete során többnyire magától értetődőnek vette az orvostudomány vívmányait. Egyre inkább saját elméjében élt, és szeretett is ott időzni. Voltak emlékei: nagyon, túlságosan is sok emléke volt; úgy száguldottak át belső égboltján, mint a rakoncátlan felhők. A lába minden évben mintha kicsivel távolabb került volna a kezétől; elejtett tárgyakat, botladozott, ijedezett; de leginkább az öregség csúfondáros paradoxona ütött szöget a fejébe: hiszen látszólag minden sokkat több időt vett igénybe, mint régen, mégis úgy tetszett, gyorsabban telik az idő."
(Julian Barnes: a napba nézve
a test zuhanása - a lélek emelkedése)

Egy kis Zen...

A 4 lakásos sorházban szerettük volna megszüntetni az osztatlan közös tulajdont. Ennek legegyszerűbb módja, hogy társasházzá alakulunk, és minden ház a hozzátartozó területtel önálló albetétként kap egy / számot az eredeti helyrajszi számon belül, és ezzel megszünik az osztatlan közös tulajdon . Semmin nem kell megosztoznunk, mert nincsenek közös helyiségek, az épületek, és a területek is teljesen szeparáltak. Mi lett a dologból....(nem fogjátok kitalálni)? Hárman már "ölik" egymást. Én szerencsés vagyok, mert enyém az első, az utcai ház, így nem kell senki előtt elmennem, hátulról meg tuják vannak a kerítés mellett.
Ebben a jogi megoldásban minden szereplő nyerne, mert az osztatlan közös tulajdon megszüntetésével nőne a házak értéke. Mi lenne akkor, ha valakinek véletlenül le kellenne mondania valamiről?
Ma Pestre kellett jönnöm, és az utazásra hoztam egy kis zen olvasnivalót:

A paradicsom kapui

Egy Nibushige nevű katona érkezett Hakuinhoz, és azt tudakolta, van-e menny és pokol.
- Ki vagy te? - kérdezte Hakuin.
- Egy szamuráj - felelte a harcos.
- Te? Katona? Miféle uralkodónak kéne ilyen katona?!
Olyan a képed, mint egy csavargóé.
Nobushige dühbe gurult és a kardja felé nyúlt. Amikor Hakuin meglátta ezt így folytatta:
- Á, kardod is van? Szerintem olyan életlen, hogy még a fejemet sem tudná levágni!
Amikor Nobushige előrántotta a kardját, Hakuin megjegyezte:
- Itt nyílnak a pokol kapui.
A katona végre megértette a tanítást, visszatette kardját és fejet hajtott.
- Itt nyílnak a paradicsom kapui - búcsúzott tőle Hakuin.

Tényleg nincs új a nap alatt?

Szilágyi Domokos

Magyarok

...ez őrült sár, ez istenarcú fény
(Vörösmarty)
Isten küldd e helóta népre
Földed legszörnyűbb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme díjába'
Jármot, hátára kancsukát!
(Petőfi)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! - Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei - míg múlton múlik
az idő - fölvonítanak
olykor; a jobb nép vigad sírva,
hogy "hajh, a régi szép idők!",
s hogy aszongya: "így volt megírva",
s hogy aszongya: "hajh, azelőtt" -
és így tovább. -
Melyik úristen
írta meg így? mikor? hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott már Árpád lova;
eszik, iszik, ölel és alszik
"az istenadta nép" rogyásig
s robotol nyögve (égre hallszik)
- mit néki más, mit néki másik -,
méri magát a sárga földdel;
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le a toronyból! fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi - vagy volt csak; a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik, mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha balkézzel írná már; a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért - miért-nemet!) -
nagynéha, talán, meglehet,
hogy izzón szívébe hasít:
élnek - ha élnek - rokonok
a Kárpátoktól le Vasig;
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az a jó az ellen-
félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjük, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mit se tatár, török, se német
nem bírta, és "tej foggal kőbe..."
s szánk a másik száját enné meg - -
cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat,
hogy ez s az eladta magát,
és az s ez el fogja előbb-
utóbb.
Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapja a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök - rajt, hejjehujja!

Nyomunk a szél porral befújja.

Hát ezek vagyunk, magyarok.

(Kolozsvár, 1974. július 12.)