Csomópont

Egy általam kedvelt társaság tagjának e-mailjében találkoztam a következő gondolattal:
Világunk nagyon kritikus csomóponthoz érkezett. Jelenleg a csomópont közepében vagyunk. Itt ágazik szét az út a jó illetve a rossz irányába. Ha nem teszünk semmit, az áramlat elvisz a temészetes irányába, a rossz felé. Ahhoz, hogy átkerüljünk a másik áramlatba, a jó felé, erőt kell kifejtenünk, amivel kilépünk a természetes irányú áramlatból.
Személyes sorsomban talán soha nem éreztem biztosabban ezt a helyzetet. Most minden mentális segítséget szívesen fogadnék, hogy elég legyen az erőm irányt váltani.
Kicsit kapcsolódik ehhez a gondolathoz a legutóbbi olvasmányom is: Graham Hancock Robert Bauval és John Grigsby: "A Mars rejtély " (Egy tanulságos történet, mely megmentheti az életet a Földön):

"Az Univerzum igen rejtélyes dolog. Maga a valóság is rejtélyes. Soha egyetlen embernek sem sikerült kiderítenie, hogy az életnek van-e valamilyen transzcendens célja, vagy sem, hogy van-e élet a halál után, és hogy léteznek-e olyan kategóriák, mint abszolút jó és abszolút gonosz.
Épp ezért nem értjük, miért kell alaphelyzetből visszautasítani őseink ezen kérdésekkel kapcsolatos tanításait -melynek lényege az, hogy az emberre egy óriási kozmikus katasztrófa vár. Az olyan szembenálló erők, mint a sötétség és a fény, nihilizmus és a dicsőülés, a gyűlölet és a szeretet küzdenek azért, hogy megkaparintsák a lelkét, ugyanis a győztes fogja eldönteni, hogy mi legyen a teremtett világ sorsa, és meghatározni még formálódó univerzumunk karakterét. A fény veszi át az irányítást, amikor az emberek józan gondolkodása kerekedik felül, és rájönnek, arra, hogy nem pusztán az anyaggal, hanem a szellemmel is foglalkozni kell. A sötétség azzal válaszol, hogy megpróbálja elpusztítani a józan, logikus gondolkodást, és maga alá gyűri az emberiség spirituális ígéretét, s megszünteti a megváltás lehetőségét. Az ókoriak tanítása szerint az emberiség újra meg újra elképzelhetetlen magasságokba emelkedik, ahol azután súlyosan bűnhődnie kell, majd visszatér egy alacsonyabb állapotba.
Az egyiptomi gnosztikus szövegek, amelyek Kr.u.I.évezred első századaiban íródtak, azt mondják, hogy az olyan globális kataklizmák, mint pl. a vízözön, nem Isten büntetése volt a gonoszság ellen - mint ahogy a Biblia állítja -, hanem a sötét erők beavatkozása jutott érvényre. Így akarták megbüntetni az özönvíz előtti embereket, amiért a tudomány és a spirituális tanok olyan magaslatokra jutottak, hogy úgy érezték "megszerezték" a fényt. A sötét erők szinte tökéletes munkát végeztek. Bár maradtak túlélők, nagy részük összezavarodott, és nehéz, küzdelmes élet szakadt rá, az egész emberiségnek praktikus, világias problémákkal kellett küszködnie, nem volt ideje arra, hogy a Szentkléleknek szentelje magát.
Platón atlantiszi történetének tanulsága is az, hogy valahányszor a civilizáció sprituális magaslatokba emelkedik, "az újra meg újra visszatérő vízözön nem kímél senkit, csak a műveletlen, írástudatlanokat". Így tehát az emberiség lassan elfeledi a múltat, és mindent újból kell tanulnia, "gyerekként kell újra kezdenie"...
Érdekes módon Platón szövegében a vízözönhöz "meteorbecsapódás" is társul: "az égitestek megváltoztatják útjukat, és a Földön ennek következtében vad tűzvész pusztít".
Az említett vízözön, melyet tűzvész követ, illetve a "mennykövek" emlegetése nagyon úgy tűnik, mint egy olyan katasztrófa, melyet az égből alázuhanó izzó objektum sorozatos becsapódása vált ki, melynek következtében az óceánokból szökőárak indulnak el, a szárazföld közepébe hatolva ezek, Platón szavait idézve, "csak a hegyi pásztorokat kímélik".

(Alexandra Kiadó)

Azt hiszem itt az idje, hogy felmenjünk a nyájjal a hegyek közé.

Magyarország 2012.
Rókatánc

Láttam a keresztény, magyar hazafit. A Nagymező utcánál árpádsávos zászló alatt trágárságot ordítozott és köpködött.
Hallottam (igaz, 3-szor próbáltam nekifutni, de csak 1-1- percig bírtam) az ünnepi műsort. A szokásos klasszikus "esztrágd". A zenekar hamis volt, épp kezdett szétesni, és amitől elkapcsoltam, az az amatőr túlfrazírozott csinnadratta. Közben láttam a zenészek fásult, "miden mindegy" arcát. Láttam a karmester (megbízott zeneigazgató?)"ideggörcs" mozdulatait, mimikáját, és láttam a szürkés-piszkos fehér ingét.
És hallottam az úri közönség eksztatikus elragadtatását.

Túlélhető Új Évet kívánok mindannyiunknak!

Ahogy közös dolgaink most alakulnak, nekem úgy tűnik, hogy nem csak az évnek lesz hamarosan vége. Ezen a nem túl szívderítő gondolaton csak úgy tudok felülemelkedni, hogy kicsit tágítom a magam horizontját. Erre legalkalmasabbak Paul Davies: "Az utolsó három perc" című könyvének befejező mondatai:

"A Világegyetem végéről folytatott mindennemű eszmefuttatás során óhatatlanul felbukkan a cél kérdése. Már említettem, hogy a haldokló Világegyetem látomása Bertrand Russelt például a létezés teljes hiábavalóságáról győzte meg. Ez a felfogás jelent meg a közelmúltban Steven Weinbergnél is, akinek "Az első három perc" című könyve abban a végkövetkeztetésben csúcsosodik ki, hogy "Minél jobban megértjük az Univerzum történetét, annál értelmetlenebbnek és céltalanabbnak találhatjuk". A magam részéről amellett érveltem, hogy talán a lassú kozmikus hőhaláltól való félelmet korábban némileg eltúlozták, sőt, az is lehet, hogy ettől már egyáltalán nem kell félnünk, azonban a Nagy Reccs okozta hirtelen halál továbbra is fenyegető veszély marad. Szuperlények tevékenységéről elmélkedtem, akik csodálatos fizikai és szellemi célokat képesek hátrányos helyzetükben is megvalósítani. Röviden annak az eshetőségét is megvizsgáltam, hogy a Szellemnek akkor sincsenek korlátai, ha magának a Világegyetemnek vannak.
De vajon enyhítik-e ezek a különféle változatok a szorongásunkat? Egy barátom egyszer megemlítette, hogy amit ő eddig az Édenkertről hallott, annak alapján nem különösebben érdekli őt a dolog. Egyáltalán nem találta vonzónak az örök élet lehetőségét a fennkölt egyensúly állapotában. Jobb gyorsan meghalni, és túlesni rajta, mint szembenézni az öröklét unalmával. Ha az örökkévalóság nem egyéb, mint ugyanazok a gondolatok és érzékelések szakadatlan ismétlődése, akkor a lét valóban céltalannak tűnik. Ha azonban a halhatatlanságba némi előrehaladás is vegyül, akkor elképzelhetjük az életünket az örökös újdonság állapotában, miközben mindig tanulunk vagy teszünk valami újat, izgalmasat. Most már csak egy probléma marad, a miért. Amikor az emberi lények valamilyen terv megvalósításán dolgoznak, mindig van valamilyen konkrét céljuk. Ha a célt nem sikerül elérni, a vállalkozás kudarcba fullad, bár a tapasztalatok nem feltétlenül hiábavalóak. Ha viszont a célt sikerül elérni, akkor a tervet megvalósítják, és az erre irányuló tevékenységet befejezik. Lehet-e vajon egy vállalkozáson belül olyan célt kitűzni, amelyet soha nem lehet teljes egészében megvalósítani? Lehet-e a létezésnek értelme, ha maga a létezés együtt jár egy végtelen utazással egy olyan uticél felé, amelyet soha nem érünk el.
Ha van a Világegyetem létzésének célja, és eléri ezt a célt, akkor a Világegyetemnek meg kell szűnnie, mert további létezése indokolatlan és céltalan lenne. Ha viszont a Világegyetem örökké létezik, akkor nehéz elképzelni, hogy létezésének lenne bármiféle célja. A kozmikus halál tehát az az ár, amelyet a kozmikus sikerért fizetni kell. Talán a legtöbb, amit remélhetünk az, hogy az utódainknak sikerül megtudniuk, mi a Világegyetem létezésének célja, még mielőtt az utolsó három perc eltelne."

RUMI :: English Version

Úgy legyen!

Ezt talán még én is bevállalhatom

Hiába, szerelem terén a spanyolok nagyon megbízhatók. Még a koromnak megfelelő szerelmes verset is megtaláltam:

Baltasar Del Alcazar

Dal

Szívem belső hajlatán
három tárgy van dicsbe-fonva:
szép Inésem, meg a sonka,
és a sajtos padlizsán.
Lányok, Ifjak! Oly nehéz,
oly nagy volt Inés hatalma,
hogy meggyűlöltem miatta
mindent, ami nem Inés.
Tébolyogtam lábnyomán,
teljes évig félbolondja,
míg egyszercsak az uzsonna
sonka volt és padlizsán.
Még Inésé volt a pálma,
de nehéz volt döntenem,
melyiknek lesz lelkemen
mostmár ékesebb varázsa.
Mert egyenlők jobbadán
ízre, súlyra, fokra, fontra:
hol Inés kell, hol a sonka,
hol a sajtos padlizsán.
Szép Inésem bája húz,
sonkám Aracéna éke,
s padlizsánom főerénye
az, hogy antik-andalúz.
Nem tévedhetek, nem ám,
mostmár pártatlan kimondva:
egyet ér: Inés, a sonka,
és a sajtos padlizsán.
Új szerelmem új igáját
használnom jó arra lesz tán,
hogy olcsóbban kapjam eztán
szép Inésem drága báját.
Ha szabódik szép babám,
és magát csak húzza-vonja,
ellensúlynak ott a sonka
és a sajtos padlizsán.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

A Csodakert

Egy időben Szabi rosszakat álmodott. Lehet, hogy túl sok volt a dinoszauroszos film, vagy a kiállítás életnagyságú makettekkel, élethű hangokkal. Amikor itt volt nálunk, nem akart elaludni, nehogy rosszat álmodjon.
Mondtam neki, hogy erre csak egy orvosság van: a Csodakert. Elalvás előtt arról fogunk beszélgetni, és arra gondolunk, miközben szépen elalszunk. Akkor biztosan nem fogunk rosszat álmodni, mert alvás közben is a Csodakertben leszünk.
Megbeszéltük, hogy a Csodakertet egy hatalmas, áthatolhatatlan burok veszi körül, amin semmi gonosz, rossz dolog nem juthat keresztül. A kertben egy hatalmas fa lombjában van a lakásunk. Kezdetben a fa odvában létrán lehetett feljutni. Ma már egy lifttel közlekedünk a fa törzsén, mégpedig olyan lifttel, ami kívánságra akár hálószobává is át tud alakulni. A kertben mandarinos- narancslétenger partján csokisdrazsé kavicsok vannak. A marcipánhegyen csokis meggy a szikla, a gesztenyepüré dombon pedig banáncsokis fák állnak. A völgyekben a gumicukor réteken óriási szelíd bölények legelnek. Gyakran meglátogatnak bennünket a kedvenc állataink a lomblakásunkban: a háromujjú lajhár, a zászlósfarkú hangyászsün, meg a vombat...
Mára már rántotthalas folyó is folyik a sültkrumlis partok között burgonyapüré-szigetekkel, és szépen virágzik a rántotthusis bokor is.
Szabi tegnap este is ittaludt. Az ágyból olyan TV műsort szeretett volna végignézni, amit én már a kezdés előtt is untam, hátmég a vége felé. Mondtam is Szabikámnak, hogy én most már inkább aludnék, úgyhogy kezdek a Csodakertre gondolni. Erre Szabi kétségbeesetten kérlelőre fogta a dolgot:
- Várjál, ne menj be nélkülem.

Ma sincs ez másképp...

Juan Ruiz, Hita főpapja

Példázat a pénz tulajdonságairól

Sokat mível az arany, igen kedves falat,
korcs leszen épkézláb, nyomorék nem marad,
szóra fakad a néma, a sánta meg szalad,
kinek karja levásék, az is utána kap.

Ha ki tudatlan fickó, faragatlan paraszt,
a pénz kivált nemessé, tudóssá teszi azt,
kinek marhája számos, drága, mint a malaszt,
a csúfságos szegénység szolgasorban maraszt.

Ha pénzzel rakva ládád, ugyan leszen vigalmad,
örömöd, víg napod s a pápától javadalmad,
paradicsomba jutván üdvöt nyerhetsz magadnak,
kinek pénze temérdek, áldott a napja annak.

Rómában, hol a szentség honol, jól szemrevettem,
mind hódoltak a pénznek fönséges tisztelettel,
nagy tisztességet tettek ünnepélyes seregben,
főt, térdet hajta néki, mint fönségnek az ember.

Megtett priort, püspököt, nem kevesebb apátot,
érseket, doktort, bírát, pátriárkát megáldott,
véle a tudatlan pap nagy méltóságra hágott,
sok hazugot igazra, igazt hazugra váltott.

Papot tett, szerzetest tett, lám fölötébb sokat,
sok csuhást, apácát, fölkent barátokat,
sok tudatlant barátnak kegyesen megfogad,
mondja a szegénynek, hogy ígen botorak.

Sok rossz döntést hoza, sok gonosz ítéletet,
sok hamis ügyvédekkel sok gonosz pereket
művelt, e hamisokkal szűrvén össze levet,
hol bűnösök kegyelmet aranyért nyertenek.

Ártalmas vasbilincset igencsak könnyen eltép,
űzi pellengér, béklyó és börtön veszedelmét,
ki nem adna elő pénzt, hamar bilincsbe vernék,
széltében a világon csodák történnek eképp.

Láték csodát ahelyben, hol pénzzel sokat éltek,
véle vígan valának, kik halálra megértek,
ám számos bűntelennek csak halálát nyeré meg,
sok lelket mennybe váltott, sok lelket megkisértett.

Szegénnyel elveszejté házát és szöllejét,
asztalát, ágyát, földjét, szétdúlá mindenét,
mint rüh és ótvar terjed a földön szerteszét,
hol arany a bíró, összekacsint a nép.

Tudatlan falusiból nagy lovagot teremtett,
szerzett hitvány parasztból grófot és gazdag embert;
kinek iszákja telve, peckesen lépve megvet,
kezet csókolnak minden országban az ilyennek.

Láttam sokhelyt, ahol az arany hatalma nagy,
nagy, magas, drága, szép és kifestett házakat,
kastélyt és örökséget, tornyos városokat,
kik szolgálják, és hasznot csak neki hajtanak.

Külön féle és számos jó étkeket evett,
aranyos ruhát ölte, jóféle szövetet,
vigalmon mulatozván drága ékszereket,
nemes ménjein drága csattok, hevederek.

Láték számos barátot, kik fennen prédikáltak,
sorolák sok, nagy bűnét az ördög aranyának,
de aranyért kijárt a megváltó bűnbocsánat,
feloldották a böjtöt, s mondák a szent imákat.

Bár ellene a téren gyúlnak heves haragra,
rakják a kolostorban köcsögbe, poharakba,
ha szükséget szenvednek, markolnak az aranyba,
több a tallérjok, mint zöld erdőn a rigó, szarka.

Fráterek és barátok, kik szolgái az égnek,
megsejdítik lejártát a gazdag idejének,
futván futnak ágyához, hol csöndülnek a pénzek,
ordítván hajbakapnak, mind vinné az egészet.

Méghogy a drága tallért a pap nem szíveli!
Szaporán kacsingat rá, ha cinkosát leli,
imhol küld érte, futnak gyors kamarásai,
magát szegénynek mondja, s kincstartó kell neki.

Ha elpatkol a gazdag, aranya kire száll?
Még él, de pater nostert mond a sok vészmadár,
mint hollók, kik lenyúzzák, ha döglött a szamár.
"Holnap visszük, mert nékünk ez jog szerint kijár!"

Minden világi asszony, nemes, rangbéli dáma
örvend a gazdagságnak, az aranyat kívánja,
nincs oly hölgy e világon, ki koldusbotra vágyna,
nagy ottan a nemesség, hol a kincs garmadában.

Bíró az arany, törvényt teszen, dicséretest,
tanácsnoknak, ügyvédnek kiváló és eszes,
kisbíró, országbíró, erős félelmetes,
minden rangban, tisztségben otthonos és helyes.

Végezetül peniglen mondom: tartsd igen sokra,
az arany a világnak legnagyobb mozgatója,
úrból szolga lesz véle, véle lesz úr a szolga,
a nagy világnak sorja az arany kénye, dolga.

Aranytól változik meg a világnak folyása,
hízelkedésre hajtja az asszonyt balga vágya,
szívét is felcseréli ékszerre, díszruhára;
az arany sziklát roppant, a kemény fát kivágja.

Magos torony, kemény fal tőle omlik vala,
bánatból, nagy szükségből arany segít tova,
rabszolgának aranytól leszen fényes sora,
kinek adnia nincs mit, annak áll a lova.

Orbán Ottó fordítása
(Spanyol költők antológiája
Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest 1962.)