2011. december 6., kedd

Nagy Gáspár

A történet vége


A nyolcvanas évek elején
még 20 forint se volt
egy szép kiállítású verseskötet
a dedikációk pedig barátiak
sugallatosak... hogy majd
mi leszünk a történet folytatói
és jut hely az asztalnál
a szent tülekedés előtt
még mindent átbeszéltünk
a köz- és magánélet kudarcait -
de aztán semmire sem maradt idő!

Csak a gyűlölet és a sértettség
mocsaraiban gázló férfiakat láttuk
akik már kora délutánra eltűntek
a bugyborékoló mélyben -
aki nem halt meg időnap előtt
az is hulla lett midőn panaszos áriák
és a kicsinyesség világbajnokaként
vonulgat fogadásról fogadásra
mintha megátkozott királyfiak
járnák ezt az országot
s csalódásaik hatalmas gallérja
már-már az eget böködi.

Csak hát a fej - nem az égből
hanem nagyon alacsonyról!
S ugyanazon fényesre koptatott
gondolatokat ismételgeti napestig
melyekre persze még összeverődik
néhány tenyér -
bár tántoríthatatlan szurkolók
stopperrel mérik a tapsok hosszát
száll a por és dobognak a lábak
de a kivérzett koreográfiában
már a ruhatári anyókák sem hisznek.

Sikerült mindent elkövetnünk
mindent amikre elleneink
legszebb álmaikban sem gondolhattak
sikerült sikerült hát vivát
egymást elárulni föladni hátba szúrni
nem volt könnyű de sikerült
saját erőnkből beletalálni
a nagy semmi remegő közepébe
akár ki is húzhatnánk magunk
csak az erősen deformálódott
gerinc ne fájna annyira
s ne hallanánk a csigolyák közti mész
irgalmatlan robajlásait.

(1996. Nagyhét)
(Nagy Gáspár: Tudom, nagy nyári délután lesz
Kortárs Kiadó 1998.)

2011. december 5., hétfő

Ismerős?

Spiró György

Szinopszis


"Nyugdíjazták a börtönparancsnokot, a raboknak azt mondták, válasszanak maguknak újat. Ez váratlan volt, páran érdeklődtek, vajon nem lehetséges-e, hogy inkább kiengedjék őket a börtönből, de azt mondták, hogy erre még egy kicsit várni kell, addig is a börtönben nagy lesz a szabadság, és demokratikusan tessék választani. Az épületet át lehet alakítani, falakat ide-oda lehet tologatni, ahogy a rabok többsége akarja, csak erről is tessék szépen, szabályosan, parlamentárisan szavazni. Ezentúl a börtönben az történik, amit a rabok akarnak, pontosabban amit a rabok többsége akar, ahogy ez a szabad világban szokás.
A változásnak a fiatalok és az öregek örültek, a középkorúak kevésbé, azok csöndben maradtak. Nem mintha közöttük nem akadt volna, aki a börtönigazgatói posztra ne kívánt volna aspirálni - mert börtönigazgatónak kellett ezután hívni a börtönparancsnokot, ilyen szép polgárian. Az egyik várományos, régi rab, nagy tekintélyű ember, félrehúzódott egy sarokba és sakkfigurákat farigcsált tovább. Nagy eredmény volt, hogy már vagy húsz éve nem kenyérbélből kellett sakkfigurákat gyártani, e vívmányért kemény harcok vívattak hajdan, s azokban ez a tekintélyes rab is részt vett. Senki se tudta egyébként róla, hogy került börtönbe, ő maga sem, talán a szülei követtek el régesrég valamit, ő ide gyerekként került.
Már másnap kiderült, lehetett valami igaza, a megérzése nem hagyta el talán, mert kiadták az ukázt, amit most kérésnek hívtak, hogy ezentúl ismét kenyérbélből szíveskedjenek sakkfigurákat gyártani, mert váratlan fahiány lépett fel, de kenyér van és lesz is bőven.
A nagy változás csinnadrattás ünnepséggel pecséltetett meg, sokan beszéltek, a rabok ácsorogtak, s ez alkalomból a magas betonkerítés egy darabját felvirágzott bulldózerrel el is távolították. Az eseményt sok állam tévéje közvetítette. A rabok felszólíttattak, hogy önszántukból maguk is veselkedjenek neki az immár meglazított falrésznek. Ezt a vehemensebbek meg is tették. Kaptak érte mosolyt és kézszorítást. A betonkerítést a rabokkal emeltették annakidején, erre már csak az idősebb rabok emlékeztek, azok közül nagyon kevesen segédkeztek a lebontásban. De ki nem mehetett senki, a betonfal mögött ott állt az új, átlátszó, acélnál keményebb műanyagból készült, a szabad világ tudósainak ez volt az egyik legutóbbi találmánya. Annyira átlátszó volt, hogy sokan nekimentek, és annyira ruganyos, hogy méterekre pattantak róla vissza, ezen aztán nagyokat lehetett nevetni. Hát ilyen vidáman ért véget az ünnepség!"

(Spiró György: T-boy rémnovellák
Ab Ovo 1994.)

2011. december 4., vasárnap

Ó, ha ilyen egyszerű lenne az élet






Péntek délután jutott idő egy kis játékra suli után.
Szabi az 5. fokozatú rendőrnyomozó-tábornok munka közben, háttérben Dédi a 3. fokozatú tábornok. Én nem vagyok látható, mert épp bűnözöm Piszkos Fred bandájának és két alvezérének - Fülig Jimmi és Tuskó Hopkins - nagyon kicsi beosztottjaként. Hogy mennyire sikeres volt a nyomozás, az látható a kitüntetések garmadáján. Középen az a kerek, nagyon különleges kitüntetés egyben titkos kamera is. Abba kellett megígérnem, miután vádalkut kötöttünk, hogy soha többé nem bűnözök, és természetesen a fővezért összes alvezérével együtt rendőrkézre adom. Meg is kaptam a századosi rangot egyből, sőt még egyenruhát is kaptam, de azon csak egy csillag volt, mert sajnáltam a másik blézeremet is kilyuggatni a kitüntetésekkel.

2011. november 28., hétfő

Pici, lapos, sunyi pú...

A napokban levelet kaptam a Nyugdíj Igazgatóságtól. Felbontottam, mert azt hittem, hogy megérkezett az értesítő a 2012-es nyugdíjam összegéről. De nem! Hajdanvolt kedevencem legszebb PR mosolya buggyant ki a levélből. Olvasatlanul dobtam a kukába. Ha előre tudom, mi van a borítékban, bontatlanul tettem volna ugyanezt. Tettem volna ezt minden felháborodás nélkül. Most viszont mélységesen felháborított az a pitiáner sunyiság, ami ebből az eljárásból kivillant, ami az egész regnálásukat jellemzi. Ha én levelet küldök a barátaimnak, azt a saját címemről teszem, és nem csempészem be a levelemet a szomszédom borítékjába, és nota bene , nem vele fizettetem meg a postaköltséget. (Persze tudom én, hogy mindent a Zemberek fizetnek, mert a nyulak és kenguruk nem adóznak.)Ha Orbán Viktor levelet küld nekem (mert annyira szívén viseli a sorsomat), akkor megengedhetné magának, hogy a Miniszterelnöki Hivatalból (van még ilyen?) tegye. Tudom, hogy azt is az én pénzemből teszi, de valahogy mégis elegánsabb.
Most nem akarok kitérni arra a kicsit demagóg izű megjegyzésre, hogy ezt az összeget nemesebb célokra is fordíthatta volna a Nyugdíjigazgatóság, különösen a közelgő Karácsony fenyegetésének árnyékában. Azonkívül: akiknek rajongása továbbra is töretlen, azokat nem kell meggyőzni, akik pedig "nem annyira" rajonganak, azokat úgysem lehet ezzel megnyerni. Tehát, ennek az akciónak még a PR értéke is erősen konvergál a nullához. Az őszinteségéről pedig szó se essék (ahogy @X mondaná)!

2011. november 25., péntek

A Mikulásról

Patríciám nagycsoportos óvodás volt, amikor "lebukott" a Mikulás. Csalódottan, könnyek között fakadt ki: - mert mindent azok a szemét szülők csinálnak!
Ez jutott eszembe, tegnap, amikor suli után Szabi elővette a titokzatos arcát, és belekezdett: - már 4 éves korom óta gondolkodom ezen a dolgon, hogy mi is van a Mikulással? Most van, vagy nincs?!
Elkezdtem a történetet Szent Miklósról, de az első mondat után leintett, hogy ezt már ismeri. Megpróbáltam kisiklani ilyesféle mondatokkal: - Aki hisz benne, annak van, aki nem hisz benne, annak nincs.
- No de akkor mi van az ajándékokkal? Hogy viheti el a Mikulás minden gyerekhez a világon?
- Repülővel.
- Nem, nem mert ott vannak a rénszarvasok. Kis gondolkodási szünet után: - de a rénszarvasok nem is tudnak repülni. Aki nem hisz benne annak ki hozza az ajándékot?
Mondtam, hogy a családtagok, akik szeretik egymást...
- De mikor?
- Éjszaka.
- De éjszaka nem is mennek el vásárolni.
- Korábban megveszik.
- De akkor miért nem látom?
- Eldugják.
- De hova? Ha mégis van Mikulás, miért van az, hogy nem mindig azt hozza, amit a gyerek szeretne? ..... és így tovább, míg meg nem érkezett Anya. Most is megkérdezte, hogy milyen volt a nap, történt-e valami különleges...?
Szabi mondta, hogy igen, történt... fontos dolog.
- Mi történt, milyen fontos dolog?
Szabi újra felöltötte a legtitokzatosabb arcát, és hozzám fordult:
- Mama, mondd el Neki, tudod? Azt, azt a dolgot a Mikulással.
Kezdtem mesélni Anyának, mire Szabi kifutott a szobából, mindkét kezét a fülére szorítva. Hallani sem bírta ezt a "szörnyűséget". Közben Anya kiment a fürdőszobába, a mosógéppel volt valami halaszthatlan ügye.
Szabi újra mellém telepedett: - elmodtad Neki, tudja már? Az ajándékokat is? Ki kellett mennem Anya után, hogy az ajándékokról is felvilágosítsam. Eközben Szabi utánam osont, és a nyitott fürdőszoba ajtó mellett hallgatózott, mindkét kezét erősen a fülére szorítva. Majd a beszélgetést ellenőrizendő, még megkérdezte: - rendesen elmodtad Neki?
Végül abban maradt Önmagával, hogy megbeszéli Papiékkal, hagyják bekapcsolva a videófelvevőt, és majd visszajátszuk. Akkor megtudjuk, hogy van-e Mikulás, vagy nincs.
Ennél jobb megoldás nekünk sem jutott eszünkbe.

2011. november 21., hétfő

Olyan ismerős...

Talán ez lenne a megoldás. Még egy kis utazás a csillagok között Stanislaw Lemmel...

"...a Galaktika magja táján (mellesleg ez szörnyen poros vidék, kozmosz szerte párját ritkítja) találkoztam egy csillagközi nomád törzzsel, a vigontokkal.
E szerencsétleneknek egyáltalán nincs hazájuk. Hogy finoman fejezzem ki magam, hallatlanul fantáziadús lények, mert mindegyikük egészen mást mesélt nekem a törzs történetéről. Később aztán hallottam, hogy egyszerűen nyakára hágtak a bolygójuknak: kapzsiságukban rablómód bányászták és exportálták ásványkincseiket. Úgy feltúrták és kirámolták az égitest belsejét, hogy teljesen kiürült, a végén csak egy gödör maradt belőle, és egy napon szétesett a lábuk alatt. Igaz, mások azt állítják, a vigontok egy szesztúrán annyira berúgtak, hogy egyszerűen eltévedtek, és nem találtak haza. Nem tudni mi történt valójában, de annyi tény, hogy ezeket a csillagnomádokat senki sem látja szívesen; amikor az űrben vonulva érintenek egy bolygót, ott csakhamar kiderül, hogy valaminek lába kelt: hol egy kis levegő tűnt el, hol egy folyó száradt ki hirtelen, hol a szigetek száma nem akar stimmelni.
Az Ardenúrián egyszer állítólag egy egész földrészt meglovasítottak, még szerencse, hogy parlagon heverő, mert jeges kontinens volt. Folyton ajánlkoznak, hogy bérmunkát vállalnak, holdak tisztítását és pályaköszörülést, de nemigen akad, aki ilyen felelős munkát rájuk bízna. A purdéik kövekkel dobálják az üstökösöket, korhadt meteorokon száguldoznak, egyszóval - rengeteg baj van velük. Úgy gondoltam, fel kellene hagyniuk ezzel a tekergő életmóddal, hát kis időre megszakítva utazásomat, ügyködni kezdtem az érdekükben, nagyon eredményesen, mert sikerült alkalmi áron megszereznem egy még egészen használható holdat. Kicsit helyrepofozták, és hála jó kapcsolataimnak, bolygóvá léptették elő.
Levegője ugyan nem volt, de gyűjtést rendeztem; a környékbeli lakosok jó szívvel adakoztak, és azt látni kellett, milyen boldogan masíroztak be a derék vigontok a saját bolygójukra! Hálálkodásuknak nem volt se vége, se hossza. Szivélyesen elbúcsúztam tőlük, és továbbutaztam. Már csak hatkvintillió kilométer választott el az Amaurópiától; magam mögött hagyva utamnak ezt az utolsó szakaszát, megtaláltam a keresett bolygót (bár van ott annyi, mint a nyű), és megkezdtem a leszállást.
Egyszerre csak, amikor bekapcsoltam a féket, döbbenten tapasztaltam, hogy nem működik, és én szabadon zuhanok a bolygóra, akár egy kő. Kikukkantva a csapóajtón, látom ám, hogy fékeim nincsenek. Felháborodva gondoltam a hálátlan vigontokra..."

(Stanislaw Lem: Csillagnapló
Tizenegyedik utazás)

2011. november 19., szombat

Aranyosfodorka bejegyzéséhez kapcsolódva...
avagy
nem kis rettegéssel gondolok a karácsonyi ajándékvásárlás megpróbáltatásaira

Olyan sok hülyeséggel futottam össze az utóbbi időben. Már majdnem leterítettek. Nem is gondoltam, hogy a könyv, ami most került a kezembe, segít kicsit magamhoz térni.

Stanislav Lem
Csillagnapló


Tizenharmadik utazás

"Első ízben Európia bolygón találkoztam Vajha Mester tevékenységének áldásaival. Ez a bolygó, mióta a világ világ, fortyogott a savaktól, a gyűlölettől és lakosai kölcsönös acsarkodásától. Testvér irigyelte ott a testvért, tanítvány gyűlölte oktatóját, beosztott a fölöttesét. Ám amikor én odakeveredtem, rögtön feltünt nekem, hogy ellentétben e planéta rabiátus hírével, a bolygóközösségnek kivétel nélkül minden tagjából csak úgy árad a közhatályú nyájasság és a gyöngéd szeretet egymás irányában. Természetesen igyekeztem kipuhatolni, mi lehet emez épületes változás forrása.
Egyszer, a főváros utcáin sétálva egy odavalósi ismerősömmel, észrevettem, hogy sok kirakatban láthatók életnagyságú fejek, tartókra helyezve, mintha kalapok volnának, meg nagy bábuk, melyek európia lakosainak szakasztott másai. Kérdésemre ismerősöm elmagyarázta, hogy ezek a rühelléscsillapítók. Aki ellenszenvvel vagy előítélettel viseltetik valaki iránt, bemegy egy ilyen boltba, és megrendeli a kiszemelt illető élethű mását, hogy azután otthonának meghitt falai között kedvére elbánhasson vele. A tehetősebbeknek egész bábura is telik, a szegényebbek kénytelenek beérni a fejek sanyargatásával.
A társadalomtechnika e vívmányát, melyről addig még sosem hallottam, a Szabad Cselekvés Pótlékának nevezték. Rögtön kíváncsi lettem az alkotójára, és kiderült, hogy Vajha Mester az."

(Magyar Könyvklub, 1995.)