Az ünnep vége felé

Különös élményt jelent nekem Szerb Antalt olvasni. Olyan áttetsző, sejtelmes, de egy cseppet sem félelmetes, mint a holdvilág. Valahogy minden lekerekített, nincs éle, sarka semminek, a legkeményebb dolgok sem sértenek, sebesítenek meg. Most, hogy kezd csendesedni az ünnep, újra kézbe vehettem a "Szerelem a palackban" novellás kötetét.
Kedvcsinálónak "A fehér mágus" című novellából szeretnék egy olyan részt mutatni, ami segített nekem kicsit magasabbra emelkedni:

"A mágus pedig karosszékében ült, és mikor ideje eljött, elbocsátotta lelkét az utolsó, legnagyobb egzaltációba. Érzékszervei egymás után maradoztak el, velük együtt a lágyság, az ízek, az illatok, hangok és a földi múló képek. Azután megszünt a test fáradt érzete is, a lélek szabadon bontotta ki szárnyát szabadabb síkokon. Ellenállhatatlan könnyebbség ragadta mind fölfelé, egyre magasabbra; a fény nőttön-nőtt, és a lélek határa egyre tágasabb lett. Lebegett a világosság tengerében, és ezt a tengert Elfelejtés tengerének hívják: mert a lélek, mikor ideér, nem emlékszik már, hogy máshol is volt valaha, az örökké ittvalóság átjárja csodás nyugalommal, és elmúlik tőle a rettenetes bilincs, melyet úgy neveznek: én vagyok.
És azután egyszer csak dobbanva megáll a lélek az utolsó határon. Eddig eljutott máskor is már, és ismét mindig visszahullott: élőnek itt nem lehet tovább. De ez a megállás mérhetetlenül rövid, ha ugyan egyáltalán időben történne a lélek aszcenziója. Mert ezúttal az erő és az akarat, mely útjára kidobta, olyan hatalmas volt, hogy áttörte a határt, és a lélek új tengerbe ér, melyet úgy hívnak: halál.
És akkor a mágus elhagyatott testét megmosták, parancsához híven ráfektették a fekete ravatalra, s megindult a menet lassú énekszóval.
A lélek pedig emelkedett tovább, földi értelemmel el nem gondolható távolságokat hagyva maga alatt; nincsen már egyedül, körülötte sok-sok fénybe öltözött lélek, és a nap aranyküllős kocsija előttük ragyog.
Akkor a lélek föllép a nap kocsijára, hol elébe sereglik a többi bölcs, mágus és csillagértő lelke. Örvendezve fogják körül, marasztalják, és a fehér mágus lelke kevéssé megpihen.
Mostan a kocsi peremére lép, és visszanéz a megtett úton át, mérhetetlen távolságon át a földre. Szürkén, lucskosan, bágyadtan, mozdulatlanul, nagy messze lent, ott fekszik a föld. Sivár látvány, és a lélek készül a további utazásra.
Akkor hirtelen a földnek egy pontjából valami fényesség ütközött ki: a fönti fényességtől egészen különböző, bántó, földszerű és sötét. A lélek lassan hozzászokott a távolsághoz, és látta, hogy az a fény ott lent Bizánc.
Látott sok embert a székesegyház előtt, a tömeg közepén egy fehér ravatalt. A fehér ravatalon csodálatos nőalak, abból árad a különös, földszerű fény. A leány pedig lassan fölült, majd egészen fölemelkedett; a bíborban születettek merev, csupa arany ruhája mint kehely ragyogott teste körül. Most csak őt látta a lélek és karjának alvajáró mozdulatát. És sosem látott még ehhez foghatót.
És azután egyszerre mindent látott, amint az a lenti fény kitárult szerte, a földet, amint ragyogó arccal aludt a déli napban, és győzelmes-zölden tört elő rajta millió fa és virág; a tenger kék volt, mint az ég, az ég mély volt, mint a tenger, ég és tenger között könnyű kezű szelek hajtották a gyermek hullámokat.
Akkor a lelket bánat fogta el, hogy mindezt eddig még sosem látta. Kihajolt a nap kocsijának párkányára, síkos volt az aranypadló, mérhetetlen a távolság, szédülés fogta el, és aztán zuhant, zuhant a föld felé. Mert a testéből szabadult lelket már csak egy nehézkedés ereje hajtja: a vágy.
A fehér mágus lelke világok miriádjain hullva keresztül elhagyott testébe visszatért. A bizánci székesegyházban, amelyet Hagia Sophiának neveznek, akkor harangoztak déli tizenkettőt."

Miért leszek egyre hülyébb minden Pesten töltött nap után?

Hetedik napja vagyok Pesten. 7 nap alatt kétszer voltam az utcán egy-egy óránál nem hosszabb időre. Amikor Szárszóról elindultam, olyan volt a falu, mint a leggiccsesebb osztrák képeslap. Szikrázó fehér hó az utcákon, fákon, a házak és kertek ünnepi díszekkel, égőkkel felékszerezve...4 óra múlva Pesten (természetesen elromlott a mozdony és csak két órás késéssel futottunk be a Délibe) fekete sár, lucsok mindenhol, szürke tömeg a metróban, kutyagumi a járdán. Más is volt, de hányinger nélkül nem tudnék írni róla. Nos, a pszichém 20 perc alatt elérte az eseményhorizontot, és belezuhant egy feketelyukba. Ezt már csak a többnapos szmog tetézte. Egyszer kinyitottam az ablakot - naív módon - szellőztetési célból, de egy perc sem kellett hozzá, és olyan volt a szoba, mintha egy kukásautó tolatott volna be az erkélyen. Szabi is 5 napot töltött szobafogságban velem, mert nem tudtuk rávenni magunkat, hogy sárban, szmogban tegyünk egy "jó" kis sétát. Így a feketepéteres kártyám aktualitását vesztette karácsonyra, mert Szabi addigra megtanult römizni.
A 7 napos bezártság, valamint a kukásautós szellőztetés oxigénhiányos állapotot idézett elő az agyamban. Mit élhet át az a majd 2 milliónyi ember, aki nem menekülhet el hetente néhány napra innen? Bár a vezetőink nyilván nem a VII. kerületben élnek, de mégiscsak a Belvárosban dolgoznak. Valószínű, hogy mindnek ugyanilyen oxigénhiányos az agya (pláne, ha úgy is született). Hát csoda, hogy mindegyik előbb-utóbb meghülyül?

Kedves szemlélődő padom és környéke

Tekintettel arra, hogy az iskolában kitört a téli szünet, december 26-ig nem valószínű, hogy ki fogom nyitni a számítógépet. Elszólítanak nagyanyói kötelezettségeim, amelyek számomra felérnek egy maratoni futás és napi öt bírkózóverseny energiaigényével, de eddig még mindig sikerült ép bőrrel megúsznom. Remélem, nem lesz ez másképp most sem, és találkozunk a Karányonyi ünnepek finisében. Addig is

Minden Kedves Netezőnek

BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK.

Tényleg némi fáziskésés lehet nálam...

Csak tegnap este vettem észre @X dec. 9-i bejegyzésemhez írt kommentjét. Így viszont a mai bejegyzésben módom van arra, hogy ismét részletesebben reagáljak, és megkaptam azt az impulzust is, ami elindította az agyamat. Köszönöm.
Való igaz, hogy a védikus kultúra "más nép, más kultúra", mint amiben mi élünk "nyugaton", Európában. Az, hogy ebben a nyugati" kultúrában én idegennek érzem magam, vagy nem érzem a magaménak, nincs tagadás, pláne nem megtagadás. (Itt eszembe jut Schmidt Éva.) Szerintem egy kultúrához való eredendő vonzódásunk nem lehet tanult vagy fejlesztett, hanem csak öröklött. Talán genetikai. Én inkább a lelki örökségben hiszek. Természetesen senkit nem szeretnék meggyőzni semmiről. Nekem a kultúra mindenek előtt lelki síkot jelent, túl a tárgyi megjelenésén. Ugyanúgy, mint a legtöbb dologban ezt sem a ráció, hanem az érzés mondatja velem.
Nagyon-nagyon kevéssé ismerem a védikus kultúrát. Mégis minden engem foglalkoztató kérdésre adott válasza tökéletesen kielégít és megnyugtat. Elbűvöl az a szépség, amivel ezt a rendszer felépítették a (logikai rendszer szépsége). Szerencsésnek mondhatom magam, hogy találkoztam vele. Úgy gondolom, hogy az Európába való születésem is nagy szerencse. Nagyon erős honvágyat érzek India után. Tudom, hogy a hindu és a zsidó vallás nem térítő vallások. Hiába is veszi fel valaki ezeket a vallásokat, soha nem lesz hindu vagy zsidó, ha nem annak született. Mégis, olyan jó valahol otthon lenni, még akkor is, ha csak fogadott gyerek az ember. Nagyon valószínű, hogy nem fogok eljutni Indiába. Az ideszületésemnél fogva azonban megadatott, hogy csodáljam Indiát anélkül, hogy meg kellene tapasztalnom a betegségeinek veszélyét, a legmélyebb nyomort, annak félelmetes látványát.
A védikus felfogás szerint én szívesen élnék akár 100 évig, vagy annál is tovább, természetesen szenvedés nélkül, emberi minőségem teljes birtokában. Gondolom ebben @X is egyetért velem. Mindenesetre azt kívánom, hogy ez minél több embernek sikerüljön.

Jöhet a Karácsony

Túléltem a karácsonyi bevásárlást. Szabival volt a legnagyobb szerencsém. Teljesen véletlenül láttam meg egy diszkont könyvesbolt kirakatában az ideális társasjátékot. Nosza, vettem hozzá egy verses találóskérdéses könyvet, egy 12 darabos zsírkrétát dinoszauroszos dobozban, valamint egy Feketepéter kártyát. Patrícia először egy Gps-t kért, de miután kifizettem az autója téligumicseréjét, majd 3 nap múlva a műszaki vizsgáztatást, valamint a következő héten elszállt féklámpa javítását, módosította a kérést egy kesztyűre. A Gps-t vettem meg neki, csakis azért, mert lehet, hogy nem találtam volna el a kesztyű színét. Bár meglehetősen hasonló az ízlésünk. Már kétszer előfordult, hogy uganazt a pulóvert, illetve ugyanazt a könyvet vettük meg egymásnak. Azóta sem könyvet sem ruhát nem ajándékozunk. Anyu kap egy kerámiával bélelt serpenyőt a hozzávaló fa villával és fa lapátkával.

Itt feldíszítettem kicsit a kerti fenyőmet. Amikor ideköltöztem a gyöngysor elég volt a fenyő csúcsától az aljáig, most meg alig érte körbe a két középső ágat. Ezek a fák is látványosan öregszenek.

A vonaton újra beleolvastam a nagyon blőd könyvembe, amit már egyszer letettem. Majd holnap elmegyek a könyvtárba, és hozok valami rendes, embernek való olvasmányt. Azért mutatok ebből is egy rövidke részletet, hogy lássátok, mivel büntettem magamat.

"Testileg a vogonok nem vonzó teremtmények. Ha a szépség a szemlélő szemében van, akkor a szemlélő nem lehet vogon, mert még a vogonok is tudják, milyen rondák. A vogon fej egy óriási aszalt szilvára emlékeztet, amin különösen mély ránc a szem és a száj. A test nagy zöld húsplotty, túl kevés csont per négyzetcenti aránnyal, túl sok redővel és radóval. A végtagok gyengék és nem hatékonyak, az elhelyezésük szinte véletlenszerű. Ha egy zavart gyereknek adunk egy kemény tojást, egy mazsolát és spagettit, akármit csinál, valamelyik vogonra hasonlítani fog.

Tehát ha minden vogon egyformán taszító, bürokratikus és szadista, hogyan juthat valaki előre a társadalmukban? Vogonabbnak kell lenni a vogonnál. A vogonoknak van erre egy szavuk is. Ha egyikük kitünteti magát a parancsok kíméletlen végrehajtásában, ha a munkaórák és a holttestek száma röhejesen aránytalan a feladat fontosságához képest, ha a vogon megy előre, míg másokat elbátortalanítanának a plurális zónák, a Titán Páncélördögök hordái vagy az özvegyek könnyei, arról a vogonról a hatalom termeiben azt mondják, van benne krúmpszt."

(Eolin Colfer : Ja, és még valami...

Gabó könyvkiadó 2010)

Az év legnehezebb napja

Holnap! Hiába húzom-halasztom, megkeményítem a lelkem, és holnap elindulok megvásárolni a karácsonyi ajándékokat. Alapjáraton is utálok vásárolni, mert ha száz szék közül kell választanom, biztos, hogy az egyetlen töröttlábúra fogok leülni. (Nem az én hasonlatom. Egy régi francia filmből jutott eszembe. Ezzel a próbával akartak meggyőződni a főhős tökéletes balfékségéről.) A lányom szerint, ha szembeállok az eladóval, azonnal kigyullad egy felirat a homlokom az alábbi szöveggel: átvágandó!!! A balfékségemen az önkiszolágálás sem segít.
Ráadásul, a december külön is megterhelő számomra ajándékügyileg. Hiába próbálom 7 éve elhitetni az unokámmal, aki december 7-én született, hogy a Mikulás együtt tudja hozni a mikulás-és a szülinapi ajándékot. Az nem úgy van: külön jön a Mikulás 6-án és külön 7-én a család a szülinappal. Patríciám pedig december 25-én született (jó, ebben én vagyok a hibás). Őt sem tudtam meggyőzni, hogy a Jézuska egyszerre hozza a karácsonyi, meg a szülinapi ajándékot. Ő sem hitte el. Én meg sajnos nem tudok egy hónap alatt négyszer is kreatív lenni.

Újra egy kis agymenés...

Nagyon inspiráló Aranyosfodorka blogja, mert mindig további gondolkodásra késztet. Most a szerkentyűkhöz írott megjegyzések, pontosabban @X utolsó megjegyzésére reagálnék azzal, hogy pontosan úgy gondolom, ahogy ő. Itt egy kicsit bővebben értenék egyet vele.
Valóban, amint egy régi nyelvet beszélő utolsó ember meghal, úgy tűnik el vele a nyelv is. Pontosan: ahogy egy civilizáció utolsó egyede is meghalt, eltűnik vele a civilizáció tudása is. Ezért gondolom (a védikus irodalom szerint), hogy az emberi civilizáció fejlődése nem lineáris, hanem ciklikus. Nem mi vagyunk az elsők, csak az újak. Ennek (legalább csak) a felvetését hiányolom a hivatalos történelem, biológia, tudománytörténeti könyvekből. Ha csak a lehetőségét megengednék ennek a felvetésnek, könnyebben lehetne értelmezni olyan régészeti leleteket, amelyek nem illenek bele a hivatalos kronológiába. Nem kellene őket raktárak mélyére süllyeszteni, ne adj Isten megsemmisíteni, vagy ha már kiállítják valahol, nem kellene valami teljesen semmitmondó, csak egyszerűen kultikus tárgynak nevezni, csak azért mert nem tudjuk, nem merjük megmondani, hogy mi is lehet az valójában.
Továbbmenve, azt gondolom, hogy talán mégsem semmisült meg minden tudás. Valószínű, hogy már a mi civilizációnkban az ókori társadalmak előtt (amik szerintem sokkal fejlettebbek voltak, mint ahogy azt mi feltételezzük) sikerült valamit megmenteni belőle. Úgy gondolom, hogy ez a tudás a templomokban, a nagyon nagy tudású, magas spirituális szinten álló papság kezében volt. Sokszor érzem úgy, hogy a szent könyvek sokkal mélyebb értelmű tudást tartalmaznak, csak egy egészen más fogalomkészletet, szinbólumrendszert használnak, mint amit mi iserünk. Egyébként a szinbólumok jelentése is sokkal mélyebb, ha úgy tetszik tudományosabb, mint ahogy mi gondoljuk.
Talán később a tudás kikerült a templomokból a tudósokhoz, de már kicsit alacsonyabb szinten. Lehetséges, hogy itt kezdődött a vallás és a tudomány szembenállása?
Ma pedig -attól tartok-, hogy a tudás átkerült a hadsereg kezébe. Amint valami számukra használható tudományos eredmény megjelenik a világban, lecsapnak rá. Ha valaki nem akarja elfogadni ezt a "beolvadást", lehetetlenné teszik a működését, és az eredményeit bármilyen eszközzel megszerzik. Később, pedig mint valami levetett, elnyűtt ruhát, átengednek valamennyit ennek a tudásnak a hasznosításából a civil társadalomnak. Ha megjelenik valami újdonság a piacon, biztosak lehetünk benne, hogy a hadsereg már mérföldekre jár ezektől az újdonságoktól.
Természetesen ezek csak gondolatok, és inkább kérdőjel van a mondatok végén, mint pont, de semmi esetre sem felkiáltójel.