Ami még eszembe jutott arról az angyalarcú, hihetetlen hangú 10 éves kislányról...
Sajnos a megjegyzésem Aranyosfodorka blogjában lehet, hogy valakiben a fanyalgás érzetét keltette. Teljes szívből mondhatom, hogy ellenkezőleg, inkább az aggodalmamat próbáltam -talán kicsit rosszul- kifejezni. Sebaj, így legalább alkalmam van kicsit bővebben írni arról, hogy mi is váltotta ki belőlem az aggodalmat.
A védikus filozófia szerint az emberi test 100 évre csereszavatos, legalábbis rendeltetés szerű használat mellett. A 100 év ragyogóan felosztható 4 egyenlő időtartamú életszakaszra. Természetesen minden életszakasznak megvan a maga feladata, és ennek a feladatanak az optimális teljesítéséhez igazodik a testünk is. Vagyis teljes harmóniában lehet test, szellem és lélek mind a 4 szakaszban.
Az első 25 év feladata a tanulás.
A második 25 évé a gyarapodás. Ha közgazdasági terminust akarnék használni, ez a bővített újratermelés időszaka (munka, család, gyerekek...).
A harmadik 25 év (mellesleg én itt tartok, és mondhatom, hogy tényleg nagyon élvezetes számomra) a visszavonulás kora. Itt nyílik lehetősége az embernek átadni a tudását, gyakorlatát, támogatva, némiképp felügyelve, az éppen akkor a gyarapodás szakaszába lépő következő generációnak. Igaz, nem egy perc alatt, hanem van rá maximum 25 év. Nem kell senki kezéből kitépni a stafétabotot, és az új generációra sem szakad rá egy szemvillanás alatt a világ gondja. Ilyen körülmények között talán nemzedéki probláma fe sem merül.
A negyedik, utolsó 25 év a lemondás időszaka. Az utolsó 25 évben készülhetünk fel a távozásra azzal, hogy szépen lassan, elengedjük a kötelékeket. Ebben nagy segítségünkre lesz a testünk is.
Ha végiggondoljuk, igaz ez minden életszakasz megélésére.
Ezért írtam a megjegyzésben, hogy "zavart érzek az erőben" (ez valami humor próbált lenni, de valószínű, hogy az nem az én színterem). Ha a kamszkori változásokat nem veszik figyelembe ennél a kislánynál, tönkretehetik a hangját. Ami pedig az előbb leírt életszakaszok feladatait illetti: mindig zavarba jövök, ha a különböző tehetségkutató versenyeken meglátok, hallok 12-13 éves kislányokat a színpadon kisminkelve érzéki nótákat előadni. Szerencsére ez a kilány nem popban, rockban indult. Viszont az operaáriák még mélyebb emberi szenvedélyek világába viszik el a hallgatót és nyilván az előadót is. Nos itt voltam zavarban. Ennek a 10 éves kislánynak biztosan, az a darmája, hogy a világ egyik legnagyobb énekese legyen. A küldetése látszik az angyalarcon is. Tartok tőle, hogy most még inkább a szülei egóját símogatja a nyilvánosság. Sőt, ha rosszindulatú lennék, azt mondhatnám, hogy befektetésnek tekintik a kislány adottságait.
Még egy gondolat: a védikus filozófia szerint, ha már teljesítettük a karmikus feladatainkat, vagy ha oly mértékben eltértünk tőle az életutunkon, hogy már nincs kilátás arra, hogy beteljesítsük a sorsunkat, leléptetnek bennünket a színről.
Nos, ezekért éreztem én aggodalmat, amikor megláttam és meghallgattam azt a videót.
2010. december 9., csütörtök
2010. december 8., szerda
Még egy kicsit a nyitottságról
Tegnap este, mint rendesen, szörföltem a TV csatornák között. A szörfölés átka, hogy ritkán látok egy filmet az elejétől a végéig. Most sem volt ez másképp. A Da Vinci csatornán a nanobaktétiumok felfedezéséről, kutatásáról illetve az ellentábor általi fogadtatásáról volt szó. A film 2002-ben készült. Azzal zárult, hogy leállt a kutatás, mert lehetséges, hogy szennyezett volt a minta. Biztos vagyok benne, hogy már fényévekre járnak a filmben tárgyaltaktól, annál is inkább, mert a nanokutatás- és technológia vezető ágakká váltak a világban.
Elég lehangoló volt látni, hogy némely tudósok, kőkemény magabiztossággal utasítanak el akárcsak felvetéseket is, mert az kicsit tovább megy az általuk eddig ismert tényeknél. Ugyanilyen lehangoló volt az is, hogy a kicsit továbbgondoló tudósokat készek nevetségessé tenni, akár az egzisztenciális létükben is fenyegetni.
Kezdetben az is kérdés volt, hogy mit látnak. Később annyit elismertek az ellenzők, hogy az mégiscsak valami. A döntő kérdés azonban az volt, hogy élő-e ez a valami. Sikerült bizonyítani, hogy növekszik az a valami. Erre az volt a válasz, hogy a kristályok is növekednek, mégsem élnek. (Biztos ez? Hiszen az élet mibenlétét sem tudjuk igazán meghatározni.) Végül, amikor már úgy látszott, hogy sikerült bizonyítani, hogy igen, élnek a nanobák, azzal zárult a film, hogy leállították a kutatást, mert lehet, hogy csak szennyeződött a minta.
Engem leginkább az fogott meg, hogy igazából nem tudjuk fülöncsípni azt a pillanatot, amikor az élettelen élővé válik, és fordítva is igaz, ugyanígy nem tudjuk tettenérni, hogy melyik pillanat az, amikor az élő holttá válik. Azt hiszem azért, mert mindkét dolog egy dinamikus folyamat. Abban a pillanatban, mikor kiragadunk egy statikus pillanatot, elveszítjük a vizsgálatunk tárgyát. Valószínű, az is közrejátszik a sikertelenségünkben, hogy a nagyon kicsi és a nagyon nagy (például az Univerzum) dolgokhoz - saját méretünk által korlátozva - nem is tudunk hozzáférni. Nem láthatjuk. Ezeken a pontokon mindíg átcsusszanunk a tudomány területéről a filozófia, végsősoron a hit területére. Persze a tudósok azt mondják, hogy törvényszerűségeket matematikai formulákba lehet foglalni. DE a matematikai formulákhoz mi adjuk meg az inputot. Márpedig, ha rossz az input, akkor rossz lesz az output is.
Talán igazuk lehet a Buddhistáknak, akik azt mondják, hogy a megválaszolhatatlan kérdéseket nem kell feszegetni, mert csak összezavarodunk. Lehet valami a hagymahéj hasonlatban is: addig hámozzuk az egyes rétegeket, míg eljutunk a semmihez.
Ezért is gondolom, hogy az ember csakis nyitottan és kellő alázattal közeledhet a világ felé, talán még a tudósok is, annál is inkább, mert A.C.Clarke szerint: "A természet mindig tartogat egy lapot a kabátujjában!".
Tegnap este, mint rendesen, szörföltem a TV csatornák között. A szörfölés átka, hogy ritkán látok egy filmet az elejétől a végéig. Most sem volt ez másképp. A Da Vinci csatornán a nanobaktétiumok felfedezéséről, kutatásáról illetve az ellentábor általi fogadtatásáról volt szó. A film 2002-ben készült. Azzal zárult, hogy leállt a kutatás, mert lehetséges, hogy szennyezett volt a minta. Biztos vagyok benne, hogy már fényévekre járnak a filmben tárgyaltaktól, annál is inkább, mert a nanokutatás- és technológia vezető ágakká váltak a világban.
Elég lehangoló volt látni, hogy némely tudósok, kőkemény magabiztossággal utasítanak el akárcsak felvetéseket is, mert az kicsit tovább megy az általuk eddig ismert tényeknél. Ugyanilyen lehangoló volt az is, hogy a kicsit továbbgondoló tudósokat készek nevetségessé tenni, akár az egzisztenciális létükben is fenyegetni.
Kezdetben az is kérdés volt, hogy mit látnak. Később annyit elismertek az ellenzők, hogy az mégiscsak valami. A döntő kérdés azonban az volt, hogy élő-e ez a valami. Sikerült bizonyítani, hogy növekszik az a valami. Erre az volt a válasz, hogy a kristályok is növekednek, mégsem élnek. (Biztos ez? Hiszen az élet mibenlétét sem tudjuk igazán meghatározni.) Végül, amikor már úgy látszott, hogy sikerült bizonyítani, hogy igen, élnek a nanobák, azzal zárult a film, hogy leállították a kutatást, mert lehet, hogy csak szennyeződött a minta.
Engem leginkább az fogott meg, hogy igazából nem tudjuk fülöncsípni azt a pillanatot, amikor az élettelen élővé válik, és fordítva is igaz, ugyanígy nem tudjuk tettenérni, hogy melyik pillanat az, amikor az élő holttá válik. Azt hiszem azért, mert mindkét dolog egy dinamikus folyamat. Abban a pillanatban, mikor kiragadunk egy statikus pillanatot, elveszítjük a vizsgálatunk tárgyát. Valószínű, az is közrejátszik a sikertelenségünkben, hogy a nagyon kicsi és a nagyon nagy (például az Univerzum) dolgokhoz - saját méretünk által korlátozva - nem is tudunk hozzáférni. Nem láthatjuk. Ezeken a pontokon mindíg átcsusszanunk a tudomány területéről a filozófia, végsősoron a hit területére. Persze a tudósok azt mondják, hogy törvényszerűségeket matematikai formulákba lehet foglalni. DE a matematikai formulákhoz mi adjuk meg az inputot. Márpedig, ha rossz az input, akkor rossz lesz az output is.
Talán igazuk lehet a Buddhistáknak, akik azt mondják, hogy a megválaszolhatatlan kérdéseket nem kell feszegetni, mert csak összezavarodunk. Lehet valami a hagymahéj hasonlatban is: addig hámozzuk az egyes rétegeket, míg eljutunk a semmihez.
Ezért is gondolom, hogy az ember csakis nyitottan és kellő alázattal közeledhet a világ felé, talán még a tudósok is, annál is inkább, mert A.C.Clarke szerint: "A természet mindig tartogat egy lapot a kabátujjában!".
2010. december 6., hétfő
Az egyik gyengém
Aranyosfodorkánál már írtam arról, hogy számomra a művésztekben az a szép, ami fölemel és elvisz valahová. Nekem ez az "utazás". Nem kell töltőgázt szívnom, nem kell szúrnom magam, nem kell zacskót húzni a fejemre (bocsánat). Az utazás egyszerre irányul kifelé és befelé. Ezért is szeretem a scifit. Persze nem ezeket a ma divatos szuperfegyveres, tinédzserek által elhárított világkatasztófás, gusztustalan rémségeket... Első élményem volt a "Vakok országa", a másik egy novella, aminek "A kert " volt a címe, később jött a "Marsbéli krónikák" és egy nem túl ismert szerző, Walter M.Miller ,Jr. "Hozsanna Néked Leibowitz" című könyve. Természetesen, mint a scifi klasszikusa, nem maradhat ki A.C.Clark sem. "A város és a csillagok" című regénye húzott ki az olvasási válságból (volt idő, amikor nem voltam képes szépirodalmat olvasni). Az ő művei tényleg elég messzire visznek térben és időben, de nem nemcsak kifelé, hanem befelé is.
Most olvastam a "Az őrszem" című novelláját, ami állítólag a "2001. Űrodisszeia" ötletcsírája.
Egy rövid részlet a novella végéről:
"Csaknem százmillió csillag kering a Tejútrendszer forgó korongjában, és nagyon régen más napokhoz tartozó bolygókon más fajok ugyanúgy végigjárták a fejlődés lépcsőfokait, sőt magasabbran jutottak, mint ahová mi eljutottunk. Gondoljunk egy civilizációra, messze az idő mélyén, amikor a Teremtés fénye még alig kezd halványodni, és ők olyan világegyetem urai, ahol az élet még csak egy maroknyi bolygón jelent meg. Magányukat el sem tudjuk képzelni, az istenek magányossága ez, akik a végtelen térségbe tekintenek, és senkit sem találnak, akivel megoszthatnák gondolataikat.
Bizonyára végigkutatták a csillagködöket, ahogyan mi felderítettük a bolygókat. Mindenütt találhatók ilyen világok, de vagy teljesen kopárak, vagy értelem nélküli lények nyüzsögnek rajtuk. Ilyen lehetett a Földünk is, amikor még hatalmas vulkánok füstje takarta be az eget, és a hajnal küldötteinek első űrhajója megérkezett a Plútón túli világból. Elsuhant a fagyott külső bolygók mellett, mert utasai tudták, hogy az élet nem játszik szerepet ezeknek a további sorsában. Aztán megpihentek a belső bolygók között, hogy felmelegedjenek a Nap tüzénél, és alaposabban körülnézzenek.
Nyilván szemügyre vették a Földet, amely biztonságosabban kering a tűz és a jég birodalmának keskeny határmezsgyéjén, és valószínűleg arra a következtetésre jutottak, hogy ez a Nap legkedvesebb gyermeke. A távoli jövőben itt jelenhet meg majd az élet; de tömérdek csillag várt még rájuk, és nem tudták, visszatérnek-e ide valaha.
Így hát itt hagytak egy őrszemet, egy példányt abból a több millióból, amelyet szétszórtak az univerzumban, hogy szemmel tartsák azokat a világokat, amelyek az élet ígéretét hordozzák. Ez a szerkezet hosszú évmilliókon át fáradhatatlanul küldte jelzéseit arról a puszta tényről, hogy még senki sem bukkant rá.
Talán így érthetővé válik, hogy a Föld helyett miért a Holdra helyezték a kristálypiramist. Építőit nem érdekelték azok a fajok, amelyek éppen kiléptek a barbárság korából. Civilizációnk csak akkor érdemli meg figyelmüket, ha bebizonyítottuk, hogy alkalmasak vagyunk a katasztrófák túlélésére, mert már utazni tudunk az űrben, és így elszökhetünk a Földről, szülőbolygónkról. Ezzel a kihívással valamennyi fajnak előbb vagy utóbb szembe kell néznie. Kettős kihívásról van szó, amely egyrészt függ az atomenergia megzabolázásától, másrészt attól, hogy az életet vagy a halált választjuk-e, ha jön a pusztulás ideje. Miután mi már túlestünk ezen a válságon, csupán idő kérdése volt, mikor találjuk meg a piramist, és mikor feszítjük fel. Nem sugároz többé jeleket, tehát: akik ezt figyelték, a Föld sorsáról kezdenek töprengeni. De az is lehet, hogy már nagyon-nagyon idősek, és az öregek gyakran esztelenül féltékenyek a fiatalokra.
Soha nem tudok már többé a Tejútra pillantani, hogy el ne tűnődjek, vajon melyik csillagfelhőből érkeznek hozzánk küldöttek. Ha megbocsátják nekem a közönséges hasonlatot, azt mondhatom, hogy összetörtük a tűzjelző üvegét, és nincs más dolgunk, csak a várakozás.
Nem hiszem, hogy sokáig kell várnunk."
Aranyosfodorkánál már írtam arról, hogy számomra a művésztekben az a szép, ami fölemel és elvisz valahová. Nekem ez az "utazás". Nem kell töltőgázt szívnom, nem kell szúrnom magam, nem kell zacskót húzni a fejemre (bocsánat). Az utazás egyszerre irányul kifelé és befelé. Ezért is szeretem a scifit. Persze nem ezeket a ma divatos szuperfegyveres, tinédzserek által elhárított világkatasztófás, gusztustalan rémségeket... Első élményem volt a "Vakok országa", a másik egy novella, aminek "A kert " volt a címe, később jött a "Marsbéli krónikák" és egy nem túl ismert szerző, Walter M.Miller ,Jr. "Hozsanna Néked Leibowitz" című könyve. Természetesen, mint a scifi klasszikusa, nem maradhat ki A.C.Clark sem. "A város és a csillagok" című regénye húzott ki az olvasási válságból (volt idő, amikor nem voltam képes szépirodalmat olvasni). Az ő művei tényleg elég messzire visznek térben és időben, de nem nemcsak kifelé, hanem befelé is.
Most olvastam a "Az őrszem" című novelláját, ami állítólag a "2001. Űrodisszeia" ötletcsírája.
Egy rövid részlet a novella végéről:
"Csaknem százmillió csillag kering a Tejútrendszer forgó korongjában, és nagyon régen más napokhoz tartozó bolygókon más fajok ugyanúgy végigjárták a fejlődés lépcsőfokait, sőt magasabbran jutottak, mint ahová mi eljutottunk. Gondoljunk egy civilizációra, messze az idő mélyén, amikor a Teremtés fénye még alig kezd halványodni, és ők olyan világegyetem urai, ahol az élet még csak egy maroknyi bolygón jelent meg. Magányukat el sem tudjuk képzelni, az istenek magányossága ez, akik a végtelen térségbe tekintenek, és senkit sem találnak, akivel megoszthatnák gondolataikat.
Bizonyára végigkutatták a csillagködöket, ahogyan mi felderítettük a bolygókat. Mindenütt találhatók ilyen világok, de vagy teljesen kopárak, vagy értelem nélküli lények nyüzsögnek rajtuk. Ilyen lehetett a Földünk is, amikor még hatalmas vulkánok füstje takarta be az eget, és a hajnal küldötteinek első űrhajója megérkezett a Plútón túli világból. Elsuhant a fagyott külső bolygók mellett, mert utasai tudták, hogy az élet nem játszik szerepet ezeknek a további sorsában. Aztán megpihentek a belső bolygók között, hogy felmelegedjenek a Nap tüzénél, és alaposabban körülnézzenek.
Nyilván szemügyre vették a Földet, amely biztonságosabban kering a tűz és a jég birodalmának keskeny határmezsgyéjén, és valószínűleg arra a következtetésre jutottak, hogy ez a Nap legkedvesebb gyermeke. A távoli jövőben itt jelenhet meg majd az élet; de tömérdek csillag várt még rájuk, és nem tudták, visszatérnek-e ide valaha.
Így hát itt hagytak egy őrszemet, egy példányt abból a több millióból, amelyet szétszórtak az univerzumban, hogy szemmel tartsák azokat a világokat, amelyek az élet ígéretét hordozzák. Ez a szerkezet hosszú évmilliókon át fáradhatatlanul küldte jelzéseit arról a puszta tényről, hogy még senki sem bukkant rá.
Talán így érthetővé válik, hogy a Föld helyett miért a Holdra helyezték a kristálypiramist. Építőit nem érdekelték azok a fajok, amelyek éppen kiléptek a barbárság korából. Civilizációnk csak akkor érdemli meg figyelmüket, ha bebizonyítottuk, hogy alkalmasak vagyunk a katasztrófák túlélésére, mert már utazni tudunk az űrben, és így elszökhetünk a Földről, szülőbolygónkról. Ezzel a kihívással valamennyi fajnak előbb vagy utóbb szembe kell néznie. Kettős kihívásról van szó, amely egyrészt függ az atomenergia megzabolázásától, másrészt attól, hogy az életet vagy a halált választjuk-e, ha jön a pusztulás ideje. Miután mi már túlestünk ezen a válságon, csupán idő kérdése volt, mikor találjuk meg a piramist, és mikor feszítjük fel. Nem sugároz többé jeleket, tehát: akik ezt figyelték, a Föld sorsáról kezdenek töprengeni. De az is lehet, hogy már nagyon-nagyon idősek, és az öregek gyakran esztelenül féltékenyek a fiatalokra.
Soha nem tudok már többé a Tejútra pillantani, hogy el ne tűnődjek, vajon melyik csillagfelhőből érkeznek hozzánk küldöttek. Ha megbocsátják nekem a közönséges hasonlatot, azt mondhatom, hogy összetörtük a tűzjelző üvegét, és nincs más dolgunk, csak a várakozás.
Nem hiszem, hogy sokáig kell várnunk."
2010. december 5., vasárnap
Összeesküvés elmélet
A mai agymenésemet egy interneten olvasott hír, jelesül a kínaiak által fújt "aranylufi"-ról szóló, indította el.
Abból a csalamádéból, amit időnként összeolvasok, kezd kialakulni bennem egy jó kis összeesküvés elmélet. Előre bocsánatot kérek, a racionálisan gondolkodóktól és az igazán tájékozottaktól, de most kedvem támadt egy kicsit "agyalni".
A "Hihetetlen Magazin"-ban (tudom, nem épp autentikus forrás) olvastam pár éve valami hozzászólást egy állítólagos hosszútávú stratégiával foglalkozó (talán) hírszerzőtől. Szerinte már a 60-as éveket megelőzően létezett a kínai-arab közös elhatározás arra, hogy mindenféle álhírekkel megpróbálják szétzilálni a keresztény egyházat (most szándékosan írtam egyesszámban). Többek között ez is alapja lenne egy világméretű hatalométvételnek. Véletlenül egyre több cikket olvastam az Illuminátusokról, titkos társaságokról, a Vatikán sötét ügyeiről (bankbotrány, pápagyilkosság, mészárlás a svájci gárdánál...), Jézushoz kapcsolódó különös, igazi vagy hamisított leletekről... stb.
Nem titok, hogy napjainkban Amerika és keresztény országok egyre több nagybankjának, ismert márkanevű nagy vállalatának arab tulajdonosa van. Az is közismert, hogy Amerika költségvetési hiányát Kína finanszírozza. Tulajdonképpen a dollár árfolyama Kínától függ. Érdekes módon a "világválság" nem nagyon rázta meg Kínát és az arab országokat.
Egy -már itt is idézett- olvasmányomból az derült kiderült, hogy a világ technikai paradgimaváltás előtt áll. Amerika a 90-es évektől ismeri az új technikát (talán már Kína is), ami kiiktatja az olajat, a szénhidrogéneket. Ennek az új tecnikának alapja az arany, a nemesfémek, a nemesfémek monatomikus formája, az elektromágnesesség, és köze van a szupravezetőkhöz. Sajnos én csak egy elvetélt zenész vagyok, nem tudom szabatosabban visszaadni a témában olvasottakat.
Viszont óhatatlanul felvetődik bennem a gondolat, hogy miért van olyan égető szüksége Kínának Tibetre, Amerikának Afganisztánra (túl a katonai-stratégia szempontokon). Lehet, hogy véletlenül mindkét ország bővelkedik aranylelőhelyekben? Véleményem szerint ez a technikai paradigmaváltás fogja eldönteni a világhatalom kérdését, és a háborúk igazi oka a nyersanyag lelőhelyek megszerzése. Lehet, hogy nem is vallásháború folyik a világban. Az csak mese a tömegnek, hogy önként és dalolva ölesse magát halomra. Annyival is kevesebb emberrel kell megosztani a Föld javait.
Így kicsit érthetőbbé válik az a korábbi hír is, hogy érdekes módon, Dél-Afrika aranyat vásárol, és az a mai internet hír is jobban felborzolta a kedélyeimet, ami elindította ezt az agymenést.
A mai agymenésemet egy interneten olvasott hír, jelesül a kínaiak által fújt "aranylufi"-ról szóló, indította el.
Abból a csalamádéból, amit időnként összeolvasok, kezd kialakulni bennem egy jó kis összeesküvés elmélet. Előre bocsánatot kérek, a racionálisan gondolkodóktól és az igazán tájékozottaktól, de most kedvem támadt egy kicsit "agyalni".
A "Hihetetlen Magazin"-ban (tudom, nem épp autentikus forrás) olvastam pár éve valami hozzászólást egy állítólagos hosszútávú stratégiával foglalkozó (talán) hírszerzőtől. Szerinte már a 60-as éveket megelőzően létezett a kínai-arab közös elhatározás arra, hogy mindenféle álhírekkel megpróbálják szétzilálni a keresztény egyházat (most szándékosan írtam egyesszámban). Többek között ez is alapja lenne egy világméretű hatalométvételnek. Véletlenül egyre több cikket olvastam az Illuminátusokról, titkos társaságokról, a Vatikán sötét ügyeiről (bankbotrány, pápagyilkosság, mészárlás a svájci gárdánál...), Jézushoz kapcsolódó különös, igazi vagy hamisított leletekről... stb.
Nem titok, hogy napjainkban Amerika és keresztény országok egyre több nagybankjának, ismert márkanevű nagy vállalatának arab tulajdonosa van. Az is közismert, hogy Amerika költségvetési hiányát Kína finanszírozza. Tulajdonképpen a dollár árfolyama Kínától függ. Érdekes módon a "világválság" nem nagyon rázta meg Kínát és az arab országokat.
Egy -már itt is idézett- olvasmányomból az derült kiderült, hogy a világ technikai paradgimaváltás előtt áll. Amerika a 90-es évektől ismeri az új technikát (talán már Kína is), ami kiiktatja az olajat, a szénhidrogéneket. Ennek az új tecnikának alapja az arany, a nemesfémek, a nemesfémek monatomikus formája, az elektromágnesesség, és köze van a szupravezetőkhöz. Sajnos én csak egy elvetélt zenész vagyok, nem tudom szabatosabban visszaadni a témában olvasottakat.
Viszont óhatatlanul felvetődik bennem a gondolat, hogy miért van olyan égető szüksége Kínának Tibetre, Amerikának Afganisztánra (túl a katonai-stratégia szempontokon). Lehet, hogy véletlenül mindkét ország bővelkedik aranylelőhelyekben? Véleményem szerint ez a technikai paradigmaváltás fogja eldönteni a világhatalom kérdését, és a háborúk igazi oka a nyersanyag lelőhelyek megszerzése. Lehet, hogy nem is vallásháború folyik a világban. Az csak mese a tömegnek, hogy önként és dalolva ölesse magát halomra. Annyival is kevesebb emberrel kell megosztani a Föld javait.
Így kicsit érthetőbbé válik az a korábbi hír is, hogy érdekes módon, Dél-Afrika aranyat vásárol, és az a mai internet hír is jobban felborzolta a kedélyeimet, ami elindította ezt az agymenést.
2010. december 4., szombat
Kicsit borúsra sikeredett, de kint szikrázik, csillog-villog az egyre kisebb hókupac a fenyőn
Szárszón még a nap is szebben süt. Készítettem néhány képet a kertben a madárlakomának való piros bogyókról, a fenyőmről, a fekvőtujáról, meg a magnólia bokor tavaszi virágait rejtő rügyeiről. Valószínű, hogy a képek minősége bokaszint alatti, mert a gép egyszerűen nem hajlandó idetölteni őket.
Reggelente az ágyban várom meg, amíg a kazán 20 fokot csinál a házban. Közben a reggeli műsorokat nézem a TV-ben. Ez valami buta "önostorozás" nálam.
Valójában nem is az háborít fel, hogy valaki hazudik, mert lehetne épp hülye is az illető, de NEM. Ő pontosan tudja, hogy hazudik, és azt is tudja, hogy én tisztában vagyok ezzel, de ez ma már NEM FONTOS. Senki egy pillanatig nem szégyenkezik e miatt (legfeljebb az, aki nem vált azonnal csatornát, mint néha én).
Időnként eszembe jut: ideje lenne már, hogy az Úr egy másik állatfajjal kezdje előlről ezt az egész teremtést, mert az "ember" nem jött be.
De addig is....
Radnóti Miklós
Zsivajgó pálmafán
Zsivajgó pálmafán
ülnék legszívesebben,
didergő földi testben
kuporgó égi lélek.
Tudós majmok körében
ülhetnék fenn a fán
és éles hangjuk fényes
záporként hullna rám;
tanulnám dallamuk
és vélük zengenék,
csodálkoznék vidáman,
hogy orruk és faruk
egyforma kék.
És óriás nap égne
a megszállt fák felett,
s szégyenleném magam
az emferfaj helyett;
a majmok értenének,
bennük még ép az elme, -
s talán ha köztük élnék,
nekem is megadatnék
a jó halál kegyelme.
(1944. április 5.)
Szárszón még a nap is szebben süt. Készítettem néhány képet a kertben a madárlakomának való piros bogyókról, a fenyőmről, a fekvőtujáról, meg a magnólia bokor tavaszi virágait rejtő rügyeiről. Valószínű, hogy a képek minősége bokaszint alatti, mert a gép egyszerűen nem hajlandó idetölteni őket.
Reggelente az ágyban várom meg, amíg a kazán 20 fokot csinál a házban. Közben a reggeli műsorokat nézem a TV-ben. Ez valami buta "önostorozás" nálam.
Valójában nem is az háborít fel, hogy valaki hazudik, mert lehetne épp hülye is az illető, de NEM. Ő pontosan tudja, hogy hazudik, és azt is tudja, hogy én tisztában vagyok ezzel, de ez ma már NEM FONTOS. Senki egy pillanatig nem szégyenkezik e miatt (legfeljebb az, aki nem vált azonnal csatornát, mint néha én).
Időnként eszembe jut: ideje lenne már, hogy az Úr egy másik állatfajjal kezdje előlről ezt az egész teremtést, mert az "ember" nem jött be.
De addig is....
Radnóti Miklós
Zsivajgó pálmafán
Zsivajgó pálmafán
ülnék legszívesebben,
didergő földi testben
kuporgó égi lélek.
Tudós majmok körében
ülhetnék fenn a fán
és éles hangjuk fényes
záporként hullna rám;
tanulnám dallamuk
és vélük zengenék,
csodálkoznék vidáman,
hogy orruk és faruk
egyforma kék.
És óriás nap égne
a megszállt fák felett,
s szégyenleném magam
az emferfaj helyett;
a majmok értenének,
bennük még ép az elme, -
s talán ha köztük élnék,
nekem is megadatnék
a jó halál kegyelme.
(1944. április 5.)
2010. december 2., csütörtök
Egy kicsi "sírva-vigad"
Pesten a tél sem szép. Gondoltam, amíg le nem jutok Szárszóra, angol humorral próbálom magam jobb kedvre deríteni. Sajnos rosszul választottam írót vagy könyvet, mert kifejezetten idegesített. A végén teljesen lehangolt. Szerencsére kéznél volt a segítség: "A részeges kaktusz" - a humor magyar mesterei I. kötet. Az első szerző Móricz Zsigmond, majd Cholnoky Viktor, Szép Ernő, Krúdy Gyula... és már a hó is egyre szebben esik.
Gábor Andor 1918-ban írt versét választottam. Nem is tudom, miért.
A Hadi
Mikor körülnézek itt a
Közéleti piacon,
Hol a jelszó: kis forgalom,
S bődületes haszon:
Mikor látom, hogy jómódom régesrég túl van a jón,
Mert az árak úgy mennek föl napról-napra léghajón,
Mikor ötér' veszem, amit ötszázötér' eladok,
S számozatlan millióktól dagadok és ragadok;
Mikor látom, hogy az "Izé" ötödik évébe lép:
Eszembe jut ez a nóta, ez a régi, ez a szép:
Igyál betyár!
Múlik a nyár...
Úgyse soká
Betyárkodsz már.
...
Akármilyen iszonyú kár
E háborús üzemér':
Nincsen olyan hosszú kolbász
Mely, végül véget nem ér.
Ami pénzt az Osztrák-Magyar-Állam-Nyomda nyomtatott,
Mind a mi zsebünkben ül már, s nekünk termel kamatot.
A mienk már minden, amit megszerezni lehetett,
S tönkrement már minden ember, aki tönkremehetett,
Nem maradt a fogyasztókon: csak a fogyás, meg a csont -;
Nem érdemes háborúzni, immáron jöhet a pont.
Addig ittam,
Amíg ízlett:
A háború
Remek üzlet.
Jaj csak addig szabadlábon
Tarthassam meg magamat!
Veszek egy szép bíróságot:
Testhez-állót, finomat.
Jaj csak addig maradjak meg erkölcsileg eleven!
Méltóságos méltósággal méltóztatok mereven.
A borotva élén addig kényelmetlen ez a tánc,
Mert ami most forog a kockán, nem egészen alézánc.
Most dűl el, hogy vagyok én: peches-e, sorskegyenc-e.
S öt év múlva mi leendek: főrend-e, vagy fegyenc-e?
Igyál betyár!
Nincs már sok nap...
De még addig
Becsukhatnak.
Pesten a tél sem szép. Gondoltam, amíg le nem jutok Szárszóra, angol humorral próbálom magam jobb kedvre deríteni. Sajnos rosszul választottam írót vagy könyvet, mert kifejezetten idegesített. A végén teljesen lehangolt. Szerencsére kéznél volt a segítség: "A részeges kaktusz" - a humor magyar mesterei I. kötet. Az első szerző Móricz Zsigmond, majd Cholnoky Viktor, Szép Ernő, Krúdy Gyula... és már a hó is egyre szebben esik.
Gábor Andor 1918-ban írt versét választottam. Nem is tudom, miért.
A Hadi
Mikor körülnézek itt a
Közéleti piacon,
Hol a jelszó: kis forgalom,
S bődületes haszon:
Mikor látom, hogy jómódom régesrég túl van a jón,
Mert az árak úgy mennek föl napról-napra léghajón,
Mikor ötér' veszem, amit ötszázötér' eladok,
S számozatlan millióktól dagadok és ragadok;
Mikor látom, hogy az "Izé" ötödik évébe lép:
Eszembe jut ez a nóta, ez a régi, ez a szép:
Igyál betyár!
Múlik a nyár...
Úgyse soká
Betyárkodsz már.
...
Akármilyen iszonyú kár
E háborús üzemér':
Nincsen olyan hosszú kolbász
Mely, végül véget nem ér.
Ami pénzt az Osztrák-Magyar-Állam-Nyomda nyomtatott,
Mind a mi zsebünkben ül már, s nekünk termel kamatot.
A mienk már minden, amit megszerezni lehetett,
S tönkrement már minden ember, aki tönkremehetett,
Nem maradt a fogyasztókon: csak a fogyás, meg a csont -;
Nem érdemes háborúzni, immáron jöhet a pont.
Addig ittam,
Amíg ízlett:
A háború
Remek üzlet.
Jaj csak addig szabadlábon
Tarthassam meg magamat!
Veszek egy szép bíróságot:
Testhez-állót, finomat.
Jaj csak addig maradjak meg erkölcsileg eleven!
Méltóságos méltósággal méltóztatok mereven.
A borotva élén addig kényelmetlen ez a tánc,
Mert ami most forog a kockán, nem egészen alézánc.
Most dűl el, hogy vagyok én: peches-e, sorskegyenc-e.
S öt év múlva mi leendek: főrend-e, vagy fegyenc-e?
Igyál betyár!
Nincs már sok nap...
De még addig
Becsukhatnak.
2010. december 1., szerda
Isten tervez, ember végez
Sajnos, a "könyvtáram" rettenetesen kontraszelektált. Hiába kerestem azt a könyvet, amiből szerettem volna idézni egy történetet, ami már jó ideje foglalkoztat. Régebben, ha valami nagyon tetsző dolog került a kezembe, mindig odaadtam a barátaimnak, hogy ők is megismerjék. Ők pedig nyilván továbbadták az ő barátaiknak. A történet meglehetősen ismert, mert még egy angol nyelvkönyvben is találkoztam vele. Természetesen nem emlékszem sem a szereplők, sem a városok nevére, de a történet így is megáll. Mivel idézőjelet nem használhatok, de a történetet nem is én találtam ki, most dőltbetűvel írok tovább.
Élt egy herceg a városban, akinek volt egy kedves kertésze. A város 3 napos lovaglásra volt Damaszkusztól.
Egy reggel elment a kertész a piacra. Ott sétálgatott, nézelődött, amikor egyszercsak szembejött vele a Halál. A kertész rettenetesen megrémült, és azonnal haza rohant. Lélekszakadva elmesélte a hercegnek, hogy mi történt, és kérte, hogy adja neki a leggyorsabb paripáját, hogy elvágtasson Damaszkuszba. A herceg teljesítette a kérést, mert nagyon kedvelte a kertészét. A kertész űzte, hajszolta a lovat, és estére sikerült is Damaszkuszba érnie.
Eközben a herceg is kiment a piacra, és ő is találkozott a Halállal. Azonnal számonkérte, hogy miért rémísztgeti a kedves kertészét. Erre a Halál azt mondta: Nem akartam én megijeszteni a kertészedet. Ellenkezőleg: csak nagyon meglepődtem, hogy itt találom, mikor nekem ma este Damaszkuszban kell találkoznom vele.
Sajnos, a "könyvtáram" rettenetesen kontraszelektált. Hiába kerestem azt a könyvet, amiből szerettem volna idézni egy történetet, ami már jó ideje foglalkoztat. Régebben, ha valami nagyon tetsző dolog került a kezembe, mindig odaadtam a barátaimnak, hogy ők is megismerjék. Ők pedig nyilván továbbadták az ő barátaiknak. A történet meglehetősen ismert, mert még egy angol nyelvkönyvben is találkoztam vele. Természetesen nem emlékszem sem a szereplők, sem a városok nevére, de a történet így is megáll. Mivel idézőjelet nem használhatok, de a történetet nem is én találtam ki, most dőltbetűvel írok tovább.
Élt egy herceg a városban, akinek volt egy kedves kertésze. A város 3 napos lovaglásra volt Damaszkusztól.
Egy reggel elment a kertész a piacra. Ott sétálgatott, nézelődött, amikor egyszercsak szembejött vele a Halál. A kertész rettenetesen megrémült, és azonnal haza rohant. Lélekszakadva elmesélte a hercegnek, hogy mi történt, és kérte, hogy adja neki a leggyorsabb paripáját, hogy elvágtasson Damaszkuszba. A herceg teljesítette a kérést, mert nagyon kedvelte a kertészét. A kertész űzte, hajszolta a lovat, és estére sikerült is Damaszkuszba érnie.
Eközben a herceg is kiment a piacra, és ő is találkozott a Halállal. Azonnal számonkérte, hogy miért rémísztgeti a kedves kertészét. Erre a Halál azt mondta: Nem akartam én megijeszteni a kertészedet. Ellenkezőleg: csak nagyon meglepődtem, hogy itt találom, mikor nekem ma este Damaszkuszban kell találkoznom vele.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
